A humorról

Jókai Anna, cs, 01/25/2018 - 00:03

 

Látszatra semmi közöm hozzá. Vicclapokat nem olvasok, tréfán ritkán tudok nevetni, az adomázó embert részben csodálkozva, részben némi irigységgel és ellenérzéssel figyelem. A más bőrén csattanó „sztorikat” nem szeretem – csak a mesélő öniróniája az, ami tiszteletet ébreszt. Vagy a bölcsek derűje – de ettől még nagyon messze vagyunk. Sokáig azt hittem, sem az életemben, sem az írásaimban nincs humor; barátaim, olvasóim világosítottak föl: gyakran a legdrámaibb helyzeteim érintkeznek a legharsányabb komikummal. Röhögés és zokogás közt vékony a hártya. Nincs olyan téma, amelyet ne lehetne kabarészinten feldolgozni, s nincs olyan „blődli”, amelyet ne lehetne megtölteni, megemelni – attól függ, ki gazdálkodik vele. Ha egy öregasszony virágos tüllkalapban, hegyes cipőben, szőkére festett loknikkal áttipeg az úton: komikus. Ha ez az öregasszony elesik, s koponyája reccsen a jégen: a tragédia maga. Talán megkockáztatom: minden „vicces” szituáció tartalmazza a leselkedő, megválthatatlan szomorúság elemeit.

Egyébként a legmegbízhatóbb „kultúrminősítés” egy emberről: mi az, ami felderíti, és mi az, amin meghatódik…? Számtalan esettanulmány színházban, moziban: torokszorítóan keserves pillanatok, és a nézőtéren kacagnak… Vagy giccses, gennyes, hiteltelen fordulat, egészséges kuncogásra ingerlő, amit a szomszédunk szemrehányó, könnyes tekintete félúton megakaszt.

A nevetés és sírás súlyos dolgok – elpazarolni ezt a kifejlettségében egyedül az emberre jellemző képességet nem volna szabad. Az állat legnagyobb kínja, hogy örömét és bánatát csak hasonló jelzéssel adhatja tudtunkra. Az ember intelligenciájára bízatott, felismeri-e ezeket az „állati” közléseket. Az ember méltóságához tartozna annak megválasztása, minek ad olyan rangot, hogy nevessen rajta, és minek ad olyan rangot, hogy megsirassa? Napjainkban kétségtelen a devalváció. Nyerítés, bohócpózok, jópofaság igazi humor helyett – nyüszítés, melodráma, álmártíromság a valódi szenvedés helyén.

A humor elsősorban kíméletlen önismeret. Az önismeret pedig önvád. Arcunk a Janus-arc szüntelen, érzékeny egymásba rebbenése. Humor nélkül nem lehet élni. De véges-végig „elhumorizálni” az időt: úgy meg nem érdemes.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap