Hungarus sed impius* (dráma egy felvonásban)

Szerkesztő A, sze, 05/30/2018 - 00:03

 

 

 

 

 

 

Képsorok Balassi Bálint és Hunyadi Mátyás emlékére

SZEREPLŐK:

RIMAY JÁNOS, költő, Balassi tanítványa
MADÁCH GÁSPÁR, költő, Rimay tanítványa
DIÁK

BALASSI BÁLINT
HIDEG FERENC, utazó kereskedő
UNGNÁD KRISTÓF, Eger várának kapitánya
LOSONCZY ANNA, a felesége

HUNYADI MÁTYÁS, Magyarország éppen megválasztott királya
SZILÁGYI ERZSÉBET, az anyja, Hunyadi János özvegye
SZILÁGYI MIHÁLY, Mátyás nagybátyja

A színpadon üres tér. A színpad előtt íróasztal áll, rajta boroskancsó, poharak, könyvek, papírok, előtte és mögötte szék.

RIMAY íróasztalnál ül, körmöl, közben mondja, amit ír, az írás ritmusában: Az elméleti írástudó mesterségekben is elég álmélkodó ajándékát tapasztalhatjuk az Úristennek, mellyel ezt az időt igéjének tökéletes értelemre való juttatásával, szent fiának ismeretire való igazításával, akaratjának homály nélkül való kinyilatkoztatásával fölruházá s ékesíté, és minden rozsdáját, mohát, dohát, porát, penészét, sűrű pókhálóját is elnonyogatván és tisztítván, azaz mennyei bölcsesség fényének, az emberi szívhöz ragaszkodott setét bizonytalan és tévelygő vélekedetnek s balgatag értelmeknek mértéklésével mennyei lámpási világa által az bizonyos dolgok látására és forgatására nyitá az elméknek is fel szemeket.
DIÁK a passzus felénél lép be, csöndben hallgat: Ezt kegyelmed érti vajon, Rimay uram?
RIMAY riadtan: Miért zavar? Alkotok!
DIÁK pimaszul: Mit alkot kegyelmed, ha kérdezhetem? Rímeket nem hallottam…
RIMAY: Előszót írok Bálint úr versei elé, mert végre összegyűjtöttem őket, egyberostáltam gondosan, hogy immár készen áll a kiadásra!
DIÁK: Bocsásson meg, hogy zavarom! Tudom, milyen nagy feladata ez kegyelmednek! Csak azért merészeltem ideóvakodni, mert Madách Gáspár úr keresi.
RIMAY: Mi vagy te? Ajtónálló? Jöjjön be, Gáspár!
DIÁK el.
RIMAY föláll, bort tölt két pohárba.
MADÁCH: Adjon Isten, mesterem!
RIMAY poharat nyújt felé: Igyál, Gáspár öcsém! Örülök, hogy eljöttél, bár ahogy rád nézek, gyakorta jut eszembe az apád, aki kutya ember volt, s hiába rokonom, utálom őt, mert furtonfurt pereskedésbe kényszerített. Te azonban olyan vagy az én szívemnek, mintha édes gyermekem lennél! Iszik, elmélázik. Azt hiszem, az én verseim ápolgatása reád vár majd halálom után, ahogyan én Bálint úr költeményeit gondozom igaz lélekkel és Istenbe vetett erős hittel!
MADÁCH: Megtisztelő, amit mond, mester!
RIMAY: Hagyd el! Újra telitölti a poharat. Nem szoktam inni, de ha Bálint úrral találkozom a szellem mezején, mindig kívánom a bort.
MADÁCH: Ő maga sem vetette meg…
RIMAY: Valóban nem!
A színpadon megjelenik Ungnád Kristóf és Hideg Ferenc. Rimay és Madách lentről nézi őket, közben poharaznak.
UNGNÁD magyaráz, mesél a másiknak: Ez a hadnagy egyébként főnemes. Balassi. Három éve szolgál már a várban, ám korábban Báthory István fejedelem hadaival a lengyelföldi Dancka alatt harcolt a császár ellen, akitől most a zsoldját húzza. Még korábban hamis vádak miatt atyjával, Balassi János zólyomi főkapitánnyal és az egykori egri hőssel, a bátrak bátrával, Dobó Istvánnal együtt a császártól üldöztetést szenvedett, ezért családjával Lengyelországba kellett menekülnie.
HIDEG: Valóban? A híres-neves Dobóval? Hallottam valamit az ügyről…
UNGNÁD: Beszélnek sokfélét! Igazat, hamisat. Ilyet, olyat. Hanem miután Balassiék kegyelemben részesültek, és hazatértek birtokaikra, atyja és ő is folyvást pereskedtek, civakodtak, veszekedtek, nem ritkán raboltak, dúltak, fosztogattak – jobbára a törökök, ám olykor keresztény szomszédaik kárára is. Éppen ezért harcias, félelmet nem ismerő, a lelkiismeretük hangját elcsitító férfiak hírében állnak. Ez a hadnagy, ez a Balassi Bálint a nagyságos Báthory Istvánhoz is oly módon került, hogy atyja utasítására legényeivel a fejedelem ellen lázadó Bekes Gáspárt indult megsegíteni.
HIDEG: Békétlen természetű egy ember!
UNGNÁD: Csakhogy vállalkozása nem járt sikerrel, fogságba esett. Ám a nemes Báthory nem szolgáltatta ki a szultánnak, aki magának követelte a foglyot, merthogy igen haragudott rá, mivel, mint említettem, gyakorta irtotta és ritkította seregeit, hanem maga mellé vette, és később magával vitte Lengyelországba is, ahonnan csak atyja halálakor tért haza. Még lengyelföldi menekültként, 1572-ben nyomtatta ki egy krakkói nyomdász Beteg lelkeknek való füves kertecske című művét, mert író is és verseket is szerez mindenféle nótákra… De miért érdekli ez kegyelmedet?
HIDEG: Ó, semmi különös. Nemrég elhunyt üzlettársamnak, Mercator Istvánnak tartozott egy kisebb összeggel.
UNGNÁD mosolyog: Ha kisebb összegről van szó, akkor óva intem attól, hogy ezt fölhánytorgassa neki! Elgondolkodik. Ha nagyobbról, akkor is.
HIDEG kötekedve: Nincs pénze? Hát nem fizet a császár?
UNGNÁD mérgesen: A császár sosem fizet rendesen! De Balassinál amúgy sincs helye a pénznek. Illetőleg van annak, de sosem a saját erszényében! Elhallgat. De talán ő maga jön! Nekem úgyis mennem kell… El.
BALASSI belép, örömmel: Hideg uram! Attól tartottam, elutazott! Nem nagyon emlékszem, tegnap éjjel mit is mondott, mikor megy.
HIDEG neve: Még maradok pár napot.
BALASSI: Úgy hiszem, ott hagytam abba, hogy a mesteremről, Péter papról beszéltem. Karon fogja Hideg Ferencet, s mondja. Nagyszerű ember volt és jeles költő! Általa ismerem a nevesebb hitvitákat, melyeknek passzusait tegnap is idéztem, mert gyakorta beszélgettünk vele ezekről. Mostanában is sokszor felidézem azokat a társalgásokat! Máskor meg arról ábrándozom, hogy visszafoglalom a pogányoktól gyermekkorom boldogságos színtereit, Divény és Kékkő várait. Nem sokáig maradhat már ábránd ez, Hideg uram, higgye el! Az igazat megvallva, ezért is álltam végvári vitéznek, jóllehet rangomon aluli, hogy egyszerű lovastisztként szolgáljak. Igaz, az Úr útjainak kifürkészhetetlensége újra bizonyítást nyert, mert vitézségem második értelmet nyert: kegyelmednek elárulom, hogy szerelemre lobbantam Losonczy Anna, Ungnád Kristóf felesége iránt. Azt hiszem, meg is hódítottam már a szívét, ha mással nem, hát ezzel a versemmel, amelyet egy talján nótára szereztem. Papirost kotor elő a zsebéből, kisimítja, olvasni kezd, közben megjelenik a háttérben LOSONCZY ANNA, majd a vers végeztével elvonul.

Széllyel hogy vadásza én lelkem, Julia
egy igen szép cserében,
Tündérek egyike vevé őt eszébe,
s monda lassú beszédben:

Itt e földön angyal mit jár vadászattal,
ha vagyon helye Mennyben?
Hevült vala penig Julia sokáig
vadak után jártában,

Kikapcsolta azért hónál fejérb mellyét,
hűl szép szellőn árnékban,
Kit hogy tündér láta, csak reá ámula,
így szóla ő magában:

Két Diana vagyon talám ez világon?
mely hasonló ez hozzá!
Diana módjára megeresztve haja,
kezében szép dárdája,
Könnyű, zöld ruhája, oldalán kézíja,
szép aranyas puzdrája.

Képe, keze, szeme, teteme, termete
olyan, mint Dianának,
Beszéddel, énekkel, magaviseléssel
ők mely hasonlatosak!
Múlatságnak örül, s néha lóra is ül
mindkettő, úgy vadásznak.

De csak szarvasokat és egyéb vadakat
ver és vadász Diana,
De vitézek között szerelmére kötött
s fogott sokat Julia,
Senki el nem szakad, valakire akad,
mert erős ő hálója.

Kiben éngemet is, mint egyebeket is,
régen fogott s fogva tart,
S így ő el sem bocsát, fel sem mészároltat
kétség között tartóztat,
Hogy tüzében égjek, valameddig élek,
mint egy gyújtó áldozat.

HIDEG: A vers nagyon szép, de nem Annához, hanem Júliához beszél benne…
BALASSI: Ugyan, uram! Tisztelem én annyira Ungnád Kristófot, a kapitányomat, hogy nem nevezem a nevén a feleségét verseimben!
HIDEG: De annyira azért nem, hogy…
BALASSI: Annyira azért nem! Sajnos azonban az asszony mindig visszautasít. Pedig hiszem, hogy a szíve az enyém! Csakhogy én szeretném a testét is a magaménak tudni, elvégre egészséges és értelmes férfiember nem végez ilyen dolgokban félmunkát, és jó katona semmi esetre sem áll meg az ostrom felénél, amikor a falak már félig-meddig leomlottak. Elmereng. A nőkkel nem könnyű, ha az ember meg akarja adni a módját. És sok mással sem könnyű! Elgondolkodva. Annak idején, midőn visszatértem a művelt és nemes Lengyelországból, ahol a kegyes Báthory István erdélyi fejedelem, egyben lengyel király szép hölgyekkel őriztetett, hiszen de jure mindvégig fogoly voltam ott, szóval mikor hazatértem ebből a kellemes fogságból, a gyámom, az a kurafi Balassa András menten perek garmadáját akasztotta ártatlan, szerencsétlen nyakamba. Ezek a perek, amelyeket nem a gyámom alattomos mesterkedéseinek köszönhetek, csak olajat jelentettek az amúgy is felette gyakorta eluralkodó heves természetemnek, amiből aztán újabb perek szakadtak a nyakamba. Egy esetben például a selmeci bányapolgár, a módfelett fukar Rubigallus vádolt be, ráadásul semmi másért, mint bizony a tulajdon selmeci, német szégyentelensége miatt! Ez a Rubigallus ugyanis egykor kisebb összeget adott nekem kölcsön, majd alig egy évvel a fizetési határidő lejárta után orcátlanul elküldte az egyik emberét a pénzéért. Ezt az embert jogos és mindenki előtt érthető felháborodásomban meglegyintettem, ami miatt aztán a fösvény selmeci német a bírósághoz fordult, ergo nem egyébért, mint a saját oktalan, állati otrombasága miatt kevert bajba egy feddhetetlen, becsületes és nemesi vérből származó férfiút! Na most azt kérdezem én kegyelmedtől: ha természettől fogva volt is bennem valami vadság és durvaság, azt a múzsák nyájassága és a tudomány ékessége vagy a hosszas zarándoklás vagy az udvar körében a huzamos tartózkodás nem szelídítették volna-e meg régtől fogva?
HIDEG: Dehogynem szelídítették azt meg eme nemes cselekedetek és mennyei ismeretek és tapasztalatok! Azt hiszem, az a Rubigallus csakis egy elvetemült, otromba fráter lehet.
BALASSI: Erre akkor igyunk egy áldomást! És egyéb dolgunk is akad majd. Pénzügyi természetű! El.

A színpad üres.

RIMAY: Ül, a feje nehéz. Nagy természetű ember volt Bálint úr. De ha kellett, bölcsen beszélt és tisztelte azokat, akiket tisztelet illet. Leginkább Hunyadi Mátyást, aki száznégy esztendővel Bálint úr előtt halt meg… Lehanyatlik az asztalra.
MADÁCH az asztalra borulva alszik.

A színpadon alakok jelennek meg.

SZILÁGYI ERZSÉBET Légy erős, fiam!
MÁTYÁS: Legyőzöm a fáradtságot, anyám, ne félj.
SZILÁGYI ERZSÉBET a fia mögé áll, aki szemben áll a nézőtérrel, így mindketten a nézők felé fordítják arcukat: Mikor a bátyádat lefejezték, három napig nem jött ki hang a torkomon. Három napig tartott, míg összegyűlt bennem a Szilágyiak ereje és atyád rám testált ereje és a fivéred halállal dacoló ereje. Lászlóé, akire háromszor csapott le a bárd, mire el tudta végezni a dolgát! De amikor elmúlt fölöttem a három nap, tudtam, mit kell tennem. Hatalom ellen csak hatalom szegülhet. A hatalom erő. A hatalom fegyver. A hatalom pénz! Tudtam, hogy csak akkor látlak viszont, csak akkor szabadulsz a fogságból, ha hatalom áll mögötted. Mihály bátyád ezért szórta vékaszám az aranyat országunk nagyjai között, ezért fogadtunk fel minden kódorgó katonát, ezért kovácsoltattuk a legerősebb páncélokat és ez az oka a győzelemnek, ami hamarosan elérkezik! Csak rád eshet a választás. Embereink mindenütt ott vannak, ahol fülekbe kell súgni. Mindenütt ott vannak, ahol győzhetetlen atyád szellemét kell megidézni. Nem felejtették el, és soha nem fogják elfelejteni Hunyadi Jánost, aki megfutamította Hódító Mohamedet, akinek sikerült az Nándorfehérvárnál, ami a bizánci császárnak nem sikerült Konstantinápolyban. Te az ő fia vagy, és öccse Lászlónak, aki megszabadította az országot Cilleitől, és akit egy nyomorult esküszegő törvénytelenül gyilkolt meg!
SZILÁGYI MIHÁLY: Mátyás! Téged hívnak.
SZILÁGYI ERZSÉBET átöleli a fiát hátulról: Az ő vérük vagy és az én fajtám, a Szilágyiak vére, azért szeretnek, azért akarnak, mert Hunyadi János erejét látják benned, László bátorságát és elpusztíthatatlanságát látják benned, az én akaratomat látják benned, és családunk vagyonát látják benned. Ez juttat trónra, fiam! A te dolgod az lesz, hogy ne ez tartson meg azon a trónon, és ne ezért emlékezzenek rád! Ne Hunyadi János fiára emlékezzenek, ne Hunyadi László öccsét emlegessék, hanem Mátyás királyt, a hatalmas uralkodót! Elengedi. Menj!
MÁTYÁS bizonytalanul indul.
SZILÁGYI ERZSÉBET: Ne várasd őket!
MÁTYÁS: Legyőzöm a fáradtságot és minden nehézséget, anyám, ne félj! El.
SZILÁGYI MIHÁLY: Kutya hideg van kinn, a vastag jég elbírja a tömeget. Mátyás király lesz.
SZILÁGYI ERZSÉBET: És te kormányzó, bátyám.
SZILÁGYI MIHÁLY: Ameddig kell. Mátyás fiatal, de művelt, okos. Minden adottsággal rendelkezik…
SZILÁGYI ERZSÉBET: Nagy király lesz. És te öt esztendeig bölcs kormányzó!
SZILÁGYI MIHÁLY: Ahogyan mondod. És ahogyan Isten akarja.
SZILÁGYI ERZSÉBET: Isten így akarja.

Kintről erősödő zúgás, majd két férfi a vállán behozza Mátyást. Ünneplés, tánc, zene, kavalkád, mely lassan csitul. A szín elsötétül, majd a színpad előtti rész is, ahol Rimay és Madách alszanak. Fél perc múlva ezen utóbbi megvilágosodik ismét.

RIMAY ébred, zavarodott: Furcsa álmokat látok.
MADÁCH szintén frissen ébredve motyog: Mátyás király…
RIMAY csodálkozva: Álmodhatja két ember egyszerre ugyanazt?
MADÁCH: Ha kegyelmed is Mátyás királlyal és az anyjával álmodott…
RIMAY: Velük!
MADÁCH: Akkor lehet! Hiszen én is őt láttam álmomban! Azt is láthattam volna, ahogy vitéz ősöm, Madách László mellette harcol… De azt nem láttam éppen… Kétségtelen, hogy ugyanazt az álmot láttuk mindketten… Elgondolkodik. Micsoda lehetőség…! Ha valaki alkalmazni tudná a költészetre…!
RIMAY: Ne beszéljünk badarságokat! Bálint úr versei elé szánt bevezetőmön kell dolgoznom. Nem pedig arra gondolnom, hogy mennyire szerette a bort és milyen ágrólszakadt volt, hanem azon, hogy mennyire tudott szeretni és harcolni! Harcban esett el, hősi halált halt…. Ott ültem a halálos ágyánál… A hősre kell most gondolnom, az ember most nem… motyogásba fullad.

A színpad kivilágosodik. Rajta egy ágy, benne Balassi fekszik. Rimay felballag a színpadra, Balassi ágyának szélére ül. Madách Gáspár leül az íróasztalhoz, nézi a fönti jelenetet.

HIDEG belép a színre.
RIMAY fölpillant: Kicsoda kegyelmed?
HIDEG: Hideg Ferenc. Kalmár. Állatokat hoztam, élelmezési célból. Egész csordát hajtottam ide.
BALASSI felkönyököl: Istenemre! A kereskedő Hideg Ferenc! Régen találkoztunk. Egerben…
HIDEG: Mi történt Önnel, báró?
BALASSI: Rimayhoz: Hozz bort, fiam.
RIMAY el.
BALASSI: Legutóbbi találkozásunk után nem sokkal Ungnád Kristóf elűzött Egerből, mert megorrontotta, hogy teszem a szépet az asszonyának. Ezt azonban nem vallotta be férfiasan, hanem azt állította, hogy kötekedő természetű, rátarti ember vagyok, aki felbolygatja a vár nyugalmát. Vérlázító sületlenség! Visszatértem hát Zólyomba, aztán két év múlva, Szent Karácsony napján Sárospatakon nőül vettem Dobó Krisztinát, aki miatt a sógorom, Dobó Ferenc, az a rühes kutya, aki arra sem méltó, hogy kifényesítse ősei csizmáját, ez az elfajzott féreg vérfertőzési pert akasztott a nyakamba, lévén Krisztina az unokahúgom. Még szegény fiunkat, Jánoskát is fattyúnak nyilváníttatták. Akkor elkeseredésemben áttértem a római katolikus hitre, leköptem jó nevelőmnek, Bornemisza Péter papnak és az ágostai hitvalláshoz holtig hű szüleimnek drága emlékét, csakhogy tisztára mossam a nevemet, amiképpen ez a lépés eredményesnek is bizonyult, mert királyi kegyelemben részesültem... De miket is beszélek, Hideg uram?! A halál torkában legyen őszinte az ember!.. Nem tudtam ugyan hűséges maradni evangélikus hitemhez, ám, lelki üdvömre mondom, nem csak az érdek és a számítás miatt fordítottam hátat Luther tanainak, és valódi hitvallásához örökké hű maradok. (Zihál, elgondolkodik) Báthory István fejedelem és király, valamint Báthory Boldizsár és András urak régen érlelődő hatása is oka lehet pálfordulásomnak, nem tagadom, de legfőképpen a kegyelem az ok, amelyben az Úr részesített, amely által megmutatta, hogy az ő lelkéhez közelebb áll a római hit szentséges, csodálatos Istene, mint a protestánsok lemeztelenített, kifosztott Teremtője. Amikor elvettem feleségül Dobó Krisztinát, a lakodalom után betegségbe estem, közeledni éreztem a kaszást, az Úr azonban felém fordította orcáját, meglátogatott engem gyengeségemben, megérintette a szívem, és végérvényesen az igaz útra térített. Hitem azóta szilárd a római egyházban, a jezsuiták könyveit áttanulmányoztam, és csupán egyetlen kérdésben tér el a véleményem Rómáétól, ez pedig a következő. Nem látom értelmét üldözni a protestánsokat, inkább úgy vélem, hitvitákon, de igazi hitvitákon, nem olyan manipulált polémiákon, mint aminőket általában tartanak, szóval hitvitákon kell őket meggyőzni, mert Isten mindenkié! Isten nem az egyházé, de az emberé, minden egyes hívőé. Személyesen. Ez az én hitemnek a titka, s úgy vélem, ezzel egyértelműen lándzsát török Róma mellett.

Hallgatnak. Kintről felcsendül Monteverdi zenéje.

BALASSI Fölemeli a mutatóujját: Gonzaga herceg zenésze, valami Monteverdi. Megnyugtat. Bódít, ringat.
HIDEG: A herceg is táborba szállt?
BALASSI: Spanyolok, taljánok, németek. Vagyunk sokan. Keserűen. Mit sem ér a nagy része…
RIMAY belép, kezében kancsó, tölt, nyújtja Balassinak.
BALASSI iszik: Tűz ég bennem… Szép ez az áradó muzsika. Úgy terül fölénk, akár rétre a takaró… De hol is hagytam abba? A királyi megbocsátás után beálltam az érsekújvári kapitányhoz hadnagynak, de csakhamar elűztek, mert a kapitány felesége kegyeiben részesített. Egy szál gatyában kellett menekülnöm éjnek évadján. Közben Ungnádot elvitte az ördög, mégis hiába írtam a leveleimet a jó Losonczy Annának, drága Júliámnak, annyit sem törődött az velem, akár medve a koponyájának csapódó aprócska parittyakővel. Egyszer Pozsonyban az utcán találkoztam vele. Föláll az ágyból, kihúzza magát, pöckösen lépked.
LOSONCZY ANNA bevonul a színre: Balassi Bálint hadnagy úr!
BALASSI Báró! Bókol: Asszonyom! Drága özvegy! Ön nélkül mit sem ér az életem!
LOSONCZY ANNA vállat von, gúnyosan mosolyog: Özvegynek özvegy, de tisztességes! Bajkeverőkhöz semmi közöm. Ég áldja! El.
BALASSI utánamegy, de a színpad szélén megtorpan, jön vissza az ágyához, lefekszik. Mindeközben végig szaval.

Ez világ sem kell már nékem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem;
Egészséggel, édes lelkem!

Én bús szívem vidámsága,
Lelkem édes kívánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Véled Isten áldomása.

Én drágalátos palotám,
Jó illatú, piros rózsám,
Gyönyörű szép kis violám,
Élj sokáig, szép Juliám!

Feltámada napom fénye,
Szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj, életem reménye!
Szerelmedben meggyúlt szívem

Csak tégedet óhajt lelkem,
Én szívem, lelkem, szerelmem,
Idvöz légy, én fejedelmem!

Juliámra hogy találék,
Örömemben így köszönék,
Térdet-fejet néki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.

BALASSI: Így történt. Júliám galádul bánt velem. Ezért Erdélybe mentem, onnan meg újra a művelt Lengyelországba, ahol Wesselényi Ferenc várában éltem. Két és fél esztendeje tértem haza ismét, ám világ csúfjára olyannyira semmibe vettek, hogy borral kellett kereskednem. Nekem, egy bárónak! Nekem, a művelt költőnek, zenésznek, várak vívójának! Tavaly végre Illésházy hívó szavára legényeimmel hadba szálltam, ott voltam Fehérvárnál, ott a pákozdi síkon, és részben visszavettem azt is, ami az enyém. Most pedig itt vagyok, ebben a táborban, ahol a megérkezés után a hitvány német zsoldosoknak ment a hasuk három napig valami romlott szilvától, a főherceg egy agyalágyult barom (és mindemellett még mindig ő a legjobb a Habsburg-fattyak között!), Pálffy Miklós meg egy nyomorúságos, gyáva féreg, aki annyira fenn hordja az orrát, hogy nem látja tőle, mit kellene tennie! Én, Balassi Bálint tudnám, miként vegyük be Esztergomot, de senki sem hallgat rám. Néző vagyok csupán, közönsége és egyben legutolsó segédszínésze csak egy színjátéknak, hogy az Isten verné meg ezt a tehetetlen, nyavalyás bandát! Háromszor rohamoztuk már meg a falakat, legutóbb kilenc napja, tizenhetedikén, de hiába tátong a rés a Víziváros falán, mindig véres fejjel futottunk meg, az árkokban temetetlen holtak fekszenek, akiknek hollók gyomra lesz koporsójuk… És velem is elbánt a szakállas puska…
HIDEG Rimayhoz: Mi történt?
RIMAY tölt Balassinak, aki mohón iszik, miközben Rimay válaszol: Azon a tizenhetedikei napon a németek és magyarok nekirohantak a megszaggatott falaknak. A magyar hajdúk élén maga Balassi báró vonta ki kétélű, nehéz kardját, mert a dicsőséggel felövezett Pálffy Miklós ezúttal is, mint általában, csapatai mögött kullogott, onnan kiabált botor parancsokat, holott a forgatagban semmit sem látott. Gyilkos küzdelem kerekedett. A zarbuzán ágyuk fülsiketítően dörögtek, válaszul a német pattantyúsok ontották a kőgolyóbisokat a falakon hadakozó pogányokra. Elesett von Kuertz kapitány, a zsoldosok vezére, hullottak a németek és hullottak a hajdúk, mégis már-már úgy tetszett, a keresztények kerekednek felül, és betörnek a várba, mikor maga Kara Ali bég, a védők parancsnoka rogyott össze golyó ütötte sebbel a vállán, görbe kardja kihullott a kezéből, néhány pillanattal korábban még délceg termete felére rövidült, ahogy összeroskadt. Az ijedtségtől ekkor felüvöltöttek a janicsárok, és oly állati, oly pokolbéli volt ez az üvöltés, hogy Pálffy Miklós lába szárán menten csorogni kezdett a híg ürülék, nyomban a fejéhez kapott rettenetében, és sipítva adta ki a parancsot kürtöseinek: fújjanak visszavonulót késedelem nélkül! A győzelem küszöbén álló ostromló sereg pedig fejvesztve menekült a kürtök hangjára. Egyedül néhány hajdú és Bálint úr nyomult tovább a falak felé. Észrevehették azonban, hogy valami történt, és amint a báró a háta mögé pillantott, hogy megnézze, miért nincs mögötte az a nélkülözhetetlen nyomás, amely minden várostrom alapkövetelménye, ahogy oldalát mutatta a várvédők felé, a földre roskadt azonnal. A körülötte küzdő hajdúk mind az ő kipróbált legényei voltak, felnyalábolták hát késedelem nélkül, a táborba cipelték, ahol megállapíthattuk, hogy egyazon golyó ütötte át mindkét combját… Két magyar seborvos is megvizsgálta egy hete, sőt, gyóntató atyja, Dobokay Sándor jezsuita szerzetes azt is elintézte, hogy magának Mátyás főhercegnek a személyes orvosa nézze meg. Az orvos tegnapelőtt megoperálta a sebesült combokat, ami olyan iszonyatos fájdalommal járt, hogy Bálint úr csaknem eltörte Dobokay atya kezét, mivelhogy azt szorongatta. Lázasan Vergiliust idézte (Most van szükség bátorságra, Aeneas, most erős szívre!), majd esküt vett ki a jezsuitából, hogy nyolcesztendős gyermekének, Jánoskának gondját viseli. Végül így kiáltott fel: Tuus miles fui Domine, Tua castra secutus sum!, vagyis: A Te katonád voltam, Uram, a Te seregedben szolgáltam! Utána elájult. Ma reggel tért magához. Merő láz ugyan, de bizakodunk… Kegyelmes az Isten!

BALASSI önkívületben: Hozz papírt, János, hozz téntát! Igyekezz!

RIMAY: kirohan, majd papírral, tollal vissza.

BALASSI: Írjad, fiam! diktál: A címe az lesz, hogy Mégis azonról. Az Atya, tarts meg minket nótájára. Miközben diktál, a háttérben megjelenik LOSONCZY ANNA, majd az utolsó versszak alatt újra eltűnik.

Óh, én kegyelmes Istenem,
Mely igen megverél éngem,
Kegyelmezz meg már énnékem,
Ne hágyj bűnömben elvesznem!

Nem tagadom, mert vétkeztem,
Hitemet gyakran megszegtem,
Rút, fertelmes volt életem,
Kiért ím, lám, megfizettem.

Légyen azért elég immár
Sok búm és szenvedtem nagy kár,
Rút szégyen, ki mint hegyes ár,
Lelkemben keservesen jár.

Hol az te irgalmasságod,
Kivel vertedet gyógyítod?
Hol az te erős jobb karod,
Kivel híved szabadítod?

Régen Dávidot Saultúl,
Szabadítád, s mentéd bútúl,
Noha sokszor vétett rútul,
Kiért megverted azontúl.

Ellened való sok vétkem
Mint Dávidé, olyan nékem,
Kiért, azmint én azt vélem,
Veszett keserves életem.

De te, Dávid jó Istene,
Ki az ő szerencséjére
Vetél éngem gyötrelmére,
Térj hozzám már kegyelemre!

Bűnömön talált búm után
Könyörülj lelkem fájdalmán,
Tégy szégyent azok orcáján,
Kik rám dühödtek méltatlan!

Éngem penig bosszújokra
Emelj fel jó állapotra,
Ne tessék az, hogy héába
Bíztam magamot magadra!

Kiért azmíg élek itten,
Dicsérlek, felséges Isten,
Ki könyörülsz ily veszetten,
Áldott légy örökké, Ámen.

(Hosszú csönd.)

HIDEG: Meghalt. Fölöslegesek voltak a műtét gyötrelmei, mert a lábak már üszkösek, amiből világosan látható, hogy Balassi Bálint drága vére megromlott.
RIMAY: Hallgasson!
A szín elsötétül, mikor újra kivilágosodik, Rimay újra az asztalnál ül, Madách Gáspárral szemben, a színpad üres.
MADÁCH: Megmenthették volna?
RIMAY: Ki tudja? Csak az Isten a megmondhatója. Az Isten, akit megtagadnak tőle! Tudod, fiam, mit jegyzett be a lajstromába másnap Gabelman deák, Mátyás főherceg titkára? Nem átallotta azt írni: Perierunt: Valentinus Balassi, Hungarus sed impius. – magyarán: Meghaltak: Balassi Bálint, istentelen magyar.

*A színdarab ősbemutatója 2008. február 14-én volt Szegeden, az Alsóvárosi Kultúrházban, ahol a Móra Ferenc Népszínház vitte színre Kátó Sándor rendezésében, a következő szereposztásban: Rimay János: Cseszkó Mihály; Madách Gáspár: Kiss Róbert; Diák: Varga János; Balassi Bálint: Juhász Péter m. v.; Hideg Ferenc: Bera Sándor; Ungnád Kristóf: Dubecz György; Losonczy Anna: Simonits Andrea; Hunyadi Mátyás: Révész Máté; Szilágyi Erzsébet: R. Nagy Mária; Szilágyi Mihály: Bakó Ferenc; közreműködött a Pavane Történelmi Tánccsoport. A bemutatót támogatta az „Ötágú Síp” Kulturális Egyesület.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap