Idegen földön

Orosz T Csaba, cs, 11/16/2017 - 00:03

 

 

Miklós dideregve lépett ki a fából tákolt kalyiba oldalán! Ilyen telet  otthon nem látott. A hó falak magasan az emberek fölé értek. Úgy vájtak utat benne, egész kis utcák voltak a hóban ,csomópontokkal. Onnan lehetett tudni, hogy hol járnak a legtöbben hogy az egymásba érő utcák között kialakult kis tereken halomban állt a mahorka elrágott vége. Itt álltak meg az emberek beszélgetni, dohányozni, és álmodozni a családról, az otthonról és a szépséges Magyarországról. Miklós elgondolkozva gyújtott rá a napi első mahorkára, az járt a fejében hogy a sovány tehénke vajon meg tudta e elleni a kis bikát. Mert, hogy bika lesz, nagy és erős abban biztos volt. Giza, utolsó levelében, amit még megkapott, azt írta, hogy ott van már az ideje szegény Manci tehénnek, csak attól fél, hogy elpusztul az anya is és a borja is, olyan gyenge volt szegény állat. Nem volt férfi a faluban, csak az erdész, így nem tudták betakarítani a takarmányt télire. Még itt is, még a fogság nehéz hónapjai alatt is csak az otthoni gondok nyomasztották. Az egyik sarkon befordult a hadnagy úr. Miklós összecsapta a sarkait és előírásosan tisztelgett, baljával a nem létező szuronyát szorította a nadrágjához elvágólag

  • Jelentkezem alássan hadnagy úr! – a tiszt fáradtan legyintett
  • Hagyja ezt Miklós, már csak foglyok vagyunk!
  • De hadnagy úr – mondta rémülten Miklós – a regula az regula, hiszen még magyar baka vagyok, azt nem veszi el tőlem a muszka!
  • Ha sok ilyen röge lett volna az áldott Magyar anyaföldnek, mint maga Miklós soha nem esünk fogságba! – mondta a hadnagy és ólmos léptekkel elment a kalyiba irányába.

Miklós csak most rémült meg igazán. Ha már Látrányi hadnagy úr sem úgy köszön vissza, hogy „ hajrá puccos baka” akkor minden elveszett. Látrányi a csaták legvitézebb bajnoka, akiről a muszkák rémálmaikban csak úgy beszéltek, hogy „ Az Őrült hadnagy”, aki egyedül futva vette be fél Muszkaországot a süvítő golyókra rá sem hederítve, ha már ő is ilyen fáradtan kedvetlenül beszél, akkor soha nem jutnak haza!

Odaért a lovakhoz!

Fényes a vezércsődör kedvesen felnyerített és Miklós zsebéhez dörgölte nagy busa fejét. Tudta, hogy minden alkalommal kap néhány szárított kenyérdarabkát a lovásztól. A szovjet lovászok nem bírtak a magyar lovakkal és inkább lelődözték őket.  Miklós még a fogság elején, egyedül nekiment a fél szovjet hadseregnek puszta kézzel csak hogy a drága lovakat mentse,

  • Bolond vagy te magyar! – mondta a szovjet parancsnok, amikor félreütötte az egyik katona puskáját, aki le akarta lőni a tomboló férfit. – Tudod e, hogy nektek lesz több élelem, ha ezeket a haszontalan jószágokat lelőjük? – Miklós nem értette a szót, de látta az emberséget a szovjet tiszt szemében, ezért bátran megszólalt magyarul
  • Nem hagyom, a lovacskákat instálom! Ezek magyar lovak, igazi arabs telivérek! A kormányzó, Horthy úr méneséből! – A tiszt elnevette magát! Csak annyit értett a szavakból hogy Horthy és hogy arabs, de látta, hogy a férfi kész meghalni a lovaiért ezért azt mondta
  • Adjatok ennek az őrültnek a lovakhoz elegendő takarmányt és engedjétek, hogy ő gondozza őket! Sztálin elvtárs szereti a jó lovakat! –  erre a többi szovjet baka röhögni kezdett, hiszen mind tudták, hogy a nagy Sztálin elvtárs lótolvajként kezdte a pályafutását! Miklós csak a nevetést hallotta és ebből megértette, hogy a csatát megnyerte! Azért azt még hozzátette ízes Ecsedi tájszólásban
  • A francos Sztálinotok soha nem teszi a seggét ezekre a paripákra! – A nevetve kimondott mondatra a szovjetek vidáman bólogatni kezdtek, hiszen benne volt a vezér neve.

Így lett Miklós a fogságban is lovász. csak azért nem aludt a lovaival, mert a többiek így is morogtak rá, hogy neki nem kellett robotra mennie, mint a többi fogolynak.

  • Gyere ide magyar! – hallotta a háta mögül. Hátranézett és a tábori tolmács tisztet látta, meg aki fázósan toporgott a havon. Odalépett és megkérdezte
  • Mit akarsz muszka?
  • Válassz ki két lovat és hozz egy másik bakát, ti fogtok elmenni a tábori postáért a városba! Nincs az a szovjet katona, aki ebben a hóviharban kimenne a sztyeppére! Ha tényleg olyan, táltosok ezek a lovak akkor ti hamar megjárjátok, mielőtt megfagytok!

Miklós boldogan a lovaglás lehetőségétől rohanni kezdett a foglyok kalyibája felé! Az egyik sarkon leverte a lábáról Látrányit, aki szembe fordult vele a sarkon. 

Hová rohansz puccos baka a szentségedet! Összetaposod az embert! – kiáltotta felháborodva amolyan Látrányi stílusban. Mikós elmondta neki a szovjet parancsot, mire a hadnagy visszaült a hóba.

  • Hát teljesen megőrültek ezek a muszkák, hogy foglyokkal hozatják a postát? Hogy  engedhetnek ki innen egyet is, nemhogy kettőt?
  • Hóvihar van, a sztyeppén instálom, förgeteg!
  • Szaladjon, Miklós hozzon nekem egy legénységi zubbonyt meg egy ollót! – Miklós elrohant, megértve a hadnagy ki nem mondott parancsát. hamarosan visszajött és a hadnagy kezébe nyomta az ollót. Az levágta a bajszát és egy mozdulattal és belebújt a zubbonyba. A sapkát mélyen a szemébe húzta és úgy nézett ki mint bármelyik magyar baka, még a lábát is megrogyasztotta, mint a szántóvető parasztok. Mikor már a sztyeppén lovagoltak csak akkor léptettet oda a hadnagyhoz Miklós.
  • Osztán üsmeri e Muszkaföldet hadnagy úr?
  • Mindig csak keletnek Miklós, és előbb utóbb hazaérünk!  - felelte a hadnagy
  • Igenám, instálom, de ebben a cudar időben még a lovam orrát sem látom, nemhogy az eget, hogy tájékozódjak. – mondta Miklós
  • Erre mutatták a várost, csak ki kell kerülnünk és irányban vagyunk, követni úgysem fognak, azt hiszik megfagytunk!
  • Dejszen, úgy is lesz hadnagy úr ha nem iparkodunk!

Nyakukba kötötték a sátorlapot, és ahogy csak a lovak bírtak futni a fagyott vetésen vágtatni kezdtek.A tiszt nagyon nehezen viselte a hideget. Dél lehetett mire meglátták a várost. Egyenesen nekimentek volna, ha a lovak meg nem hőkölnek a falak előtt!

  • Szaporán balra! - kiáltotta a hadnagy és majdnem lecsúszott a lóról, megfagyott a lába. Miklós közelebb vitte a lovát a hadnagyhoz és átkarolta jobb kézzel, majd ballal fürgén összekötötte a szomszéd combokat, így támogatva a tisztet. Lépésben tudtak csak haladni, de ezt a lovak sem bánták. A város után szétlőtt kis falu következett, az első utcában a hadnagy lova bólogatni kezdett. Miklós elvágta a szíjat, ami Látrányit tartotta és átemelte a félholt hadnagyot a saját lovára. Éppen időben, mert a szegény pára még kettőt lépett és kilehelte a lelkét. Fényes is nehezen lépett a dupla teher alatt, így Miklós leszállt és csak fogta Látrányit, miközben a ló mellett lépdelt. Egy faluvégi romos ház előtt megállt majd leemelte a szinte élettelen testet és becipelte a házba. A hátsó szobában kis tűz égett, ukrán parasztember húzta meg ott magát a családjával, akinek a németek a kivonuláskor szétlőtték a házát. Láttukra felállt és a baltájával hadonászott
  • Dájcs szoldát – kiabálta, mire Miklós letette a hadnagyot és megmutatta üres kezeit
  • Az anyád dájcs te tinó, magyar vagyok, fogoly, érted? Magyar, Ungari!
  • Ungari? Dá, dá, - bólintott a paraszt és odamutatott egy rongycsomóra a sarokba – Bábuska ungari, Mariska. Miklós odalépett a rongycsomóhoz és meglátta, hogy az valójában egy kis koszlott öregasszony, tisztelettel szólott hozzá
  • Mondja drága nénémasszony, maga magyar?
  • Ó, de régen hallottam magyar szót! – hallatszott a rongyok alól – igen fiam az voltam valaha innen Záhonyból!
  • Hogyan? - kapta fel a fejét Miklós – olyan közel van a határ, hogy azt mondja néném, innen?
  • Pár napi járás csak! De élelmünk az, nincs, ha el akarod venni, csak ez a pár léc van melegedni. Reggelre meghalt a kis unokám és annak a bölcsőjét tüzeljük. De étel az nincs, azért apadt el az anyja teje!
  • Nénémasszony nézze meg a társamat, hogy megél e, addig én hozok ételt! .- az öregasszony lefordította a vejének a beszélgetést és kérte, hogy vigye oda őt a sérülthöz. Miklós iszonyodva látta, hogy az öregasszonynak nincs meg egyik lába sem.
  • Gránát, még a bevonuláskor – mondta a néne mosolyogva- Menj csak fiacskám, ha valóban van ételed és siess, vissza addig én megnézem ezt a vitézt!

Miklós elsietett és kiáltozva kereste Fényest egy darabig.

  • Biztos elbitangolt valami védett helyre –gondolta és elhatározta, hogy ha visszatért megkeresi. Visszalépett a kunyhóba és azt kérdezte  az ukrántól
  • Muszka van késed? – a néne fordított és a paraszt bólintott. Miklós intett neki hogy kövesse. Elmentek a kidőlt lóig és Miklós mutatta, hogy melyik részét vágja le a férfi. Az nagy buzgalommal szorgalmasan kezdett neki de így is eltartott egy órát amíg levágta a combját a kis bicskával. Miklós intett neki, hogy vegye fel és induljon vissza, de előtte még kivette a kezéből a bicskát. Amikor a paraszt elment nekilátott a paripa másik combját is levágni és felszelni kis csíkokra. Minden fagyott húscsíkot a kabátja alá tett és végül lemetszette a ló két első lábát is és visszatért a kunyhóba. Ahogy belépett meglátta, hogy Látrányi a sátorlappal letakarva fekszik. Megdöbbenve térdelt a hadnagy mellé és emelte le arcáról a durva anyagot.
  • Hát így kellett elmennie hadnagy úrnak magyar! Fagyban, futva pusztította el a jeges halál!
  • De legalább szabadon halt meg! – szólt a néne a sarokból. Miklós szótlanul felállt majd felemelte a hadnagyot és kivitte az immár besötétedett utcára. Addig ment, amíg a falu széléig nem ért. Látta, hogy itt van az apró temető bement és egész éjjel kaparta a jeges földet, hol a bicskával, hol a tíz körmével amíg elég mély gödröt nem ásott. Ekkor befektette a hős hadnagy testét, ráhúzta a földet eligazgatta és körülnézett hogy honnan tehetne fejfát a hantra. Ekkor a sötét héttérből előlépett az ukrán férfi és egy kis keresztet hozott. Közelebbről látszott hogy a kis bölcső darabjai és a gondos ukrán még a hadnagy zubbonyán található állományjelzőt is belekalapálta. Egy darab szenet is hozott és Miklós kezébe nyomta. Miklós a hajnali ég bíbor fényénél ráírta a széndarabbal a kis tákolt fejfára
  • LÁTRÁNYI MIHÁLY HADNAGY  ÉLT 35 ÉVET
  • A jéghideg ukrán hajnal vörös palásttal vonta be a frissen kapart sírt. Miklós halotti beszédét csak egy idegen férfi hallotta, aki furcsamód megértette, hogy miről beszél a magyar katona.
  • Gondozzátok szeretettel ezt a hantot ahol a legvitézebb magyar „ puccos baka” nyugszik! Pihenj testvérem , immár ezen a hideg földön, amely ugyanúgy őrzi majd hősi szívedet!
  • Amen- szólt az ukrán akit mint később kiderült Pjotrnak hívtak.

 

Verécze Miklós nagymamán testvére még hosszú heteken át gyalogolt amíg nyírségi kis falujában lerongyolódva, tetvesen, 35 kilósan bekopogott szeretett Gizája ablakán.

Látrányi hadnagy emlékét sokáig őrizte a falu népe kegyelettel és a közelben tavasszal fakadó forrást Hadnagy Kútjának hívják azóta is.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap