Idegen a városomban

Várfalvy Emőke, cs, 04/18/2013 - 00:03

Esős február reggel volt. A hideg szél minden járókelőnek a szemébe hányta a szúrós vízcseppeket. Mindenki igyekezett a nyakát még jobban behúzni a sálába és a lehető leggyorsabban fedél alá kerülni. Utálatos az ilyen idő mindenhol, de a leginkább a nagyvárosokban. Ahogy az esőfelhők mocska a magas házak között megáll, a városlakók úgy érezhetik, hogy szívük minden nyomorúsága az utcára ömlött. Ilyenkor senkinek sincs kedve felkelni. Senki sem akar iskolába, dolgozni menni, sáros pocsolyákban cuppogni, mikor minden olyan szürke és bánatos, mint az aszfaltkeretbe zárt, robotoló városi élet.

Ilyenkor a városi csodák sem látszanak. A csendesen andalgó folyó felett fenségesen nyújtózkodó Duna-hidakat hideg, nyálkás felhőcafatok borítják. A budai vár sem uralkodik a város felett. Sötét ablakain át Pestre révedve arról ábrándozik, vajon mikor jön el a május ragyogása? Mikor öltheti újra magára a letűnt évszázadok királyi pompáját? Budapest száz meg száz templomának harangja is tompán és üresen kong a hideg, szeles napokon. Minden szomorú. A Margit-sziget fái köszvényes fájdalommal lógatják levéltelen ágaikat, s halkan magukban azért imádkoznak, hogy múljon már el a tél.

Egy fiatal nő a járdaszegélyen egy babakocsi mellett guggol. Kopott télikabátja lelóg a sárba, s a fején félrecsúszik a kibojhosodott, piros kötöttsapka. Nagyot sóhajt, miközben a kocsi kerekét próbálja a helyére tenni. Kitörött. Alig 2 perce, hogy leszálltak a 217-es buszról a Szent László téren. Kőbányán. Budapest mértani középpontjában, ami csak Budapest szívének közepén áll, az emberekében nem. Kőbánya Budapest mostohagyermeke. Senki sem szereti még néha azok sem akik ott laknak. Talán az az oka, hogy a hajdan virágzó gyárakat keblében melengető kerület mostanra szellemjárta omladozó gyárépületeknek otthona csak? Talán az, hogy ebben a kerületben látni a legtöbb fáradt és reménytelen arcot? Talán a kínaiak miatt van, akik a közép-európai főhadiszállásukat pont ennek a kerületnek a határára építették és, hogy közel legyenek hozzá, ellepték Kőbánya utcáit és tereit? Senki sem tudja igazán.

A babakocsiban ülő apró, alig fél éves gyermek hangosan sír a rémülettől. Valami nincs rendben, érzi. Édesanyja csitítgatja, miközben a sáros kerékkel a kezében kétségbeesetten néz körbe. Mi legyen? A kerék kitörött. Nem lehet visszatenni a helyére. Hogy mennek most haza? Mi lesz a gyerekkel? A bevásárolt vacsoráravalóval? Miért nem segít senki? A nő elengedi a sáros kereket és lehajtott fejjel néz maga elé. Kétségbeesett dühében gondolatok cikáznak a fejében.

- Minek vettük meg ezt a nyamvadt kínai babakocsit?! Sosem lett volna szabad érte pénzt kiadni! Hiszen tudtam én, hogy amit kínaiak csinálnak az csak rossz lehet. Dehát az eladónő úgy dícsérte. Hogy a húgának is ez van. Na persze! Laci is megmondta, hogy csak bóvli, silány dolgokat árulnak ezek a rongy kínaiak. Szegény Laci. Az is csak dolgozik nekik éjt nappallá téve ott a piacon. Hordja azokat a nehéz ládákat és mit fizetnek érte? Semmit! Minimálbért. És se hétvége se ünnep, csak folyton a munka. Bezzeg azoknak nincs munka. Azok csak ülnek és parancsolgatnak. És a pénz is dől bőven. Azoknak semmi sem drága!

Az eső egyre csak esik apró, hideg cseppekben. A Szent László templom tornyában a harang elüti az egészet. Négy óra van. Már sötét. Megérkezik a következő 217-es. Az emberek tolongva szállnak le s fel egymást lökdösve. A leszállók bosszúsan lépnek el a csüggedten álló, ázott fiatal nő mellett. Néhányan meg is lökik a táskájukkal, esernyőjükkel, mert útjukban van. Nem értik, miért nem megy már odébb. A nő csak áll, néz maga elé, mintha az egész világ megszűnt volna számára. Szívében a harag pokoli lángjával küzdve magában motyog.

- Anya utcájában is ők vették meg azt a szép házat, amit mi szerettünk volna. Dehát miből vettük volna meg? Abból a szolgabérből amit Lacinak fizetnek? Jaj Istenem! És miből veszünk új babakocsit?! Mit fog szólni Laci?! Persze ez az egész nem lett volna, ha az a mocsok kínai nem a buszmegálló elé parkol azzal a nagy terepjáróval, s a busz rendesen be tud állni. Ezek bezzeg terepjáróval mászkálnak mindehova, holott még vezetni sem tudnak. Én meg járhatok busszal, cipelhetek mindent a hátamon. Minek tanultam? Miért jutottunk ide? Mi! Akik itt születtünk, Budapesten?! Ez is miattuk van! Azok az átkozott kínaiak! Azok az idegenek! A mi városunkban! Miattuk estünk le a kocsival! Miattuk tört ki a kerék!

Egy sportautó száguld el a járda mellett, s a kátyúban összegyűlt vizet az asszonyra és a babakocsira fröcsköli. A nő felkapja a fejét és mintha élete minden keservét egyetlen mondattal akarná elmondani fölkiált:

- Gyűlölöm őket!

Kezét ökölbe szorítva, távolba meredő szemmel áll, mikor érzi, hogy valaki hátulról megfogja a vállát.

- Te bajban lenni. Én segít neked.

A nő megfordul és egy középkorú ázsiai férfit pillant meg, aki kedvesen rámosolyog, majd gyorsan lehajol a sárban fekvő kerékhez. Az asszony nem szól semmit. Csak sír. A hála és a szégyen könnyeivel.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap