A II. Bécsi Döntés Emléknapja

Szerkesztő A, cs, 08/30/2018 - 00:16

 

 

 

 

 

 

 

 

Teleki Pál gróf és a bécsi döntések
(Különös tekintettel a második bécsi döntésre)

 

 

 

A magyarságkép és Trianon

                                                                                   

Trianon. Aligha van magyar, ki kellemes hangzásúnak ítélné e hét tagú hangsort. A közelmúltban az Auchan áruházlánc Trianon fantázianevű étkészletet kínált honunk vásárlóinak. A francia tulajdonosok még ma is értetlenül állnak az eset fölött: az egyébként tetszetős edények alig fogytak. Féláron se kellet a kutyának se. (Egyedül tán csak az Apró, meg a Medgyessy villába jutott el egy-egy garnitúra.)

A Nagy Trianon palotában kihirdetett diktátumot hazaszerte ma is gyakran emlegetik keserűen. Hivatkoznak rá, szidják és acsarkodnak ellene, a talponállók közössége ˗ csodában reménykedve ˗ egymás közt naponta újratárgyalja, és igazságot oszt, úgy, mintha még ma is érvényben lenne. Pedig Trianonnak már hetven éve nincs hatálya. Ugyanis, jóval Trianon után, 1947-ben Magyarország képviselői aláírtak egy, a trianoninál is súlyosabb diktátumot.  A párizsinak nevezett béke gyakorlatilag visszaállította az 1920-as határainkat, ám ˗ a háborús vesztesnek járó halmazati büntetésként ˗ elvettek tőlünk a Duna jobb partjáról további három községet Pozsonnyal szemben, kiszélesítendő a „bratislavai” hídfőt. S ráadásul a paragrafusok közül törölték a trianoni béke kisebbségvédő passzusait is. Azaz, nincs ma olyan nemzetközileg érvényes jogszabály, amire hivatkozva a magyar állam sikerrel fölléphetne a packázásoknak, hátrányos megkülönböztetéseknek, atrocitásoknak kitett határon túli nemzettársai érdekében. Egyetlen ostorral ütlegelt ló, egyetlen láncon tartott, éheztetett, bántalmazott kutya, egyetlen gömbakváriumban tartott aranyhal, egyetlen altatódal nélkül jobblétre szenderítendő disznó több védelemre számíthat az emberiség nagy szent nevében, mint mondjuk nyolcszázezernyi székely.

Ám az való, hogy a ma bajai ama versailles-i palotában kezdődtek. Trianonban elveszett a történelmi Magyarország kétharmada. Csak Romániának tízezer négyzetkilométernél több jutott, mint amekkora területen ma szorong a csonka haza lakossága. Elrabolták országgyűléseink és a koronázások egykori színhelyét, Pozsonyt, Rákóczi városait, Munkácsot, Trencsént és Kassát. Idegenné lett Szent László Nagyvárada, nemzeti emlékhelyünk, Arad, a püspöki-fejedelmi székhely, Gyulafehérvár. Kolozsvár Cluj-zsá lett, Csíkszereda Miercurea Ciuc-ká. Elveszett a Felvidék, Kárpátalja, Partium, Bánság s az erdélyi Tündérkert. És immár Bácska búzamezői is másnak aranylanak.

Korunk egy magyarja – kit foglalkoztatnak a nemzet sorskérdései – döbbenten mereng a tény fölött: miként lehet, hogy a trianoni tragédia a magyar nemzetet ilyen tökéletesen felkészületlenül, mintegy derült égből villámcsapásként érte? 1918 előtt szellemi és politikai elitünk nem hogy elfogadni, de még elképzelni sem volt képes a történelmi Magyarország bármiféle megcsonkítását. És nem tudott, vagy nem vett tudomást azokról az egyre erősödő törekvésekről és erőkről, amelyek a Kárpát-medence évezredes politikai egysége ellen léptek föl. A millenniumi áfium bódulatába rejtezett magyarság még csak nem is érzékelte, hogy a nemzetközi közvélekedésben – a főként cseh és román, igen sikeres nacionalista propaganda hatására – a szabadságharcunk idején kivívott nimbuszunk a 19. század végére megkopott, sőt a visszájára fordult. Az első világháború előestéjén Párizsban, Londonban, de még Berlinben is egyre inkább úgy tekintettek a magyarságra, mint egy Európától idegen, ázsiai, primitív hordára, aki betolakodva a Kárpát-medencébe, elnyomta, és kiszipolyozta, sőt vadállati kegyetlenséggel irtotta a kulturálisan fölötte álló, szelíd, szláv és román őslakosságot.

Félreértés ne essék, nem egyedül ez az igen-igen negatív magyarságkép idézte elő a trianoni tragédiát, de szomszédaink szemérmetlen mohóságának kielégítésekor és mentegetésékor igencsak sokszor hangzott fel az a mondat: „a magyarok csak azt kapják, amit megérdemelnek!”

Vélt-hazudott történelmi sérelmek vezettek a legkirívóbb és legnyilvánvalóbb igazságtalanságok igazolásához. 1920-ban Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad túlnyomó többségében magyar városok voltak, de a koholt dákoromán kontinuitás elméletének hívei azzal érveltek: Árpád népe egykoron e vidéket Ménmarót „román vajdától” rabolta el. A Csallóközben a trianoni diktátum idején alig él szlovák, de a cseh propaganda avval indokolta e terület Csehszlovákiába való bekebelezését, hogy a magyar honfoglalók vagy ezer esztendeje innen, a legjobb földjeiről űzték fel a hegyekbe a szlovákság eleit.

A Párizs melletti béketárgyalásokon a román delegátus az 1907-es Lex Apponyit – amelyik elrendelte Magyarországon nemzetiségi iskolákban a magyar nyelv kötelező tanítását – a kisebbségi jogok lábbal tiprásaként jellemezte, s a békekötés után a bukaresti kormányzat e törvényre hivatkozva tartotta természetesnek a sokszoros törlesztést: a két világháború között évről évre szűkítette a magyar nyelvű oktatás lehetőségeit Erdélyben, de különösen a Székelyföldön, melynek lakóit történészeik egyébként is elmagyarosodott románoknak tekintettek.

 

A magyar szellemi elit és az irredenta propaganda

 

A trianoni békeszerződést a magyar kormány képviselői ellátták kézjegyükkel, a békediktátum szövegét be is cikkelyezte a magyar törvényhozás, de nem volt a maradék hazában s a kényszer vonta határokon túl olyan magyar – beleértve még az akkori kommunistákat is –, aki e területi és lelki csonkításba bele tudott volna nyugodni. Az új határok nemcsak hogy beléhasítottak nemzetünk testébe, jelentős magyar tömböket juttatva idegen uralom alá, és egymásra utalt gazdasági régiókat, családi kapcsolatokat vágták el egymástól. Trianon revíziója természetes törekvése volt a két világháború közötti magyar külpolitikának, s ez a törekvés teljes támogatásra talált a magyar társadalom részéről.

Nyilvánosan majd’ mindenki a teljes revíziót követelte. Ez talált visszhangra – „mindent, mindent vissza!” – a széles tömegeknek szánt jelszavakban is. Persze a húszas-harmincas évek kormányzatai egy reálisabb, etnikai alapú, részleges revízió megvalósulásával is megelégedtek volna, legalább is első lépésként, de nyíltan csak egyes kisebb értelmiségi csoportok karolták fel e gondolatot – ilyen volt például a népi írók mozgalma –, pedig ez kínált igazságosabb és reálisabb megoldást Trianon problémájára, mivel figyelembe vette a magyarsággal szomszédos, vele a Kárpát-medencében hosszú ideje együtt élő nemzetek érdekeit is.

A revíziós politika támogatására született meg Magyarországon a húszas évek legelején az irredenta mozgalom, amely az idők folyamán több száz szervezetet hozott létre. Munkájuk összehangolására jött létre 1927-ben a Revíziós Liga, amely Trianon-ellenes propagandát fejtett ki mind belföldön, mind külföldön. E szövetség számára – a békerevízió céljainak előmozdítására – nagy számban készültek plakátok, képeslapok, különféle kiadványok, használati és dísztárgyak, képzőművészeti alkotások, szobrok és emlékművek. Pályázatokat írtak ki irredenta jelmondatokra, avagy egy nemzeti ima megírására is. Születtek revíziós dalok, indulók, de még Endresz György és Magyar Sándor merész és nagyszerű vállalkozása is, amellyel tizenötödikként repülték át az Atlanti-óceánt, szintén az irredenta propagandát szolgálta.

Széles körben tartja magát az a vélekedés, hogy az irredenta mozgalom a Horthy-éra mindenkori kormánypolitikájának immanens része, mintegy a társadalom felé meghosszabbított karja lett volna. Ám a figyelmesebb szemlélő észreveheti: az akkori szellemi-politikai elit jól érzékelhető distanciával szemlélte e „csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország Mennyország” féle szólamokkal fellépő, százezreket befolyása alá vonó társadalmi szerveződéseket.

Kétségtelen, a kor magyar kormányzatai nem viszonyultak ellenségesen az irredentizmushoz, hiszen, egyrészt külpolitikai céljaiknak tömegtámogatást biztosított, másrészt képes volt elterelni sok ember figyelmét a két világháború közötti időszak neobarokknak csúfolt társadalmi rendszerének sok-sok tagadhatatlan és tarthatatlan fogyatékosságáról, hibájáról, sőt bűnéről. Azonban egy olyan ország, ahol még egy „polgárinak” és demokratikusnak” csúfolt forradalomban is – kossuthi szerepre vágyva – a felállított hordón egy valóságos gróf mórikálta magát a csőcselék előtt, szellemében menthetetlenül konzervatív és arisztokratikus volt. Vezetői ösztönös ellenszenvvel tekintettek az irredentizmus tömegpropagandájára, amelyet ráadásul a korszak sok-sok kiemelkedő személyisége nem is tartott igazán célravezetőnek.

Ahogy e témáról Szekfű Gyula, a kor jeles történésze írta 1934-ben, A revíziós propagandáról című publicisztikájában: „A Trianon elleni ... mozgalomnak nagyjában egy tévedése van: önmagunkat, magyarokat akar meggyőzni, s módszerei és érvei egyaránt csak ennek a célnak felelnek meg, holott önmagunk meggyőzésére ... semmi szükségünk nincs, hiszen Trianon elítélésében és a revízió kívánságában mindnyájan egyek vagyunk.”

Véleményével nem állt egyedül. Rajta kívül is sokan voltak, akik a maradék hazán belüli revíziós hangoskodást fölöslegesnek, a külföld jelszavakkal való meggyőzését lehetetlennek tartották. A magyar szellemi-politikai vezető réteg már a Trianon utáni újrakezdés első pillanatában is tisztában volt azzal, hogy a cseh, román, szerb propagandával szemben nem állíthat sikeres magyar propagandát. Nem, hiszen a túlerőben lévő szomszédok e téren nagyobb tapasztalatokkal rendelkeztek, ezen felül még a nemzetközi közvélemény előtt is korlátlan hitellel rendelkeztek – elfogadták a legátlátszóbb hazugságaikat is –, s nem utolsó sorban, az ő törekvéseik voltak összhangban a győztes hatalmak diktálta békerendszer fenntartásában.

 

Revízió és tudomány

 

Ez az irredenta mozgalom eszközeitől, módszereitől, de a kisantant országainak hazug propagandájától is távolságot tartó, iszapbirkózást megvető „noblesse oblige” szemlélet világlik ki az 1940-ben megjelent Erdély című kiadvány előszavában ˗ amelynek tanulmányait a kor legfelkészültebb tudósai írták ˗ a szerzők így vallanak munkájukról: „A tudósok, akik ezt a könyvet írásaikkal megtisztelték, nem értenek a propagandához. ... Tudományos hitelükre gonddal figyelmezve mondják ki kendőzés nélkül az igazságot, legyen az kedvező, avagy lesújtó magyar népünkre, mert meggyőződésük, hogy az igazság ismerete a nemzetnek csak javára, a népnek csak okulására vezethet, a hazugság és ferdítés mindkettőt lealázza.”

A magyar revíziós érvrendszer valódi irányát, minőségi jellemzőit tulajdonképpen már akkor kijelölték, amikor megkezdődött a magyar küldöttség felkészülése az I. világháborút lezáró béketárgyalásokra. Az a szakértői anyag, amely a békedelegációnk rendelkezésére állt a trianoni napokban, igen tiszteletreméltó színvonalat képviselt. Összeállításában a Pázmány Péter Tudományegyetem gazdaságföldrajzi tanszéke vállalt oroszlánrészt. (E tanszék 1918-ban, Teleki Pál ösztönzésére jött létre.)

A magyar küldöttség – melynek Teleki is tagja volt – magával vitte a később „Carte rouge” néven elhíresült térképet is, amelyik a Kárpát-medence nemzetiségi viszonyait ábrázolta a kartográfia eszközeivel. E különleges, páratlanul igényes földabrosz a Magyar Királyság néprajzi térképe volt, amelyben a magyar nemzetiséget – innen ered a francia név – vörös színnel jelölték. E térképet a Statisztikai Hivatal adatai alapján Teleki Pál irányításával készítették el, s e hatalmas munkában részt vállalt Nopcsa Ferenc geológus, és az Iparművészeti Főiskola több hallgatója is. Elég volt e térképre egyetlen pillantást vetni, hogy az etnikai valóságot figyelmen kívül hagyó új országhatárok igazságtalansága bárki számára – még annak is, aki eleve ellenséges a magyarsággal szemben – nyilvánvalóvá váljék. A Nagy Trianon-palotában jelen lévő szemtanúk szerint ugyan a „Carte rouge”-t egy pillantásnyi időre Lloyd George, sőt, Clemenceau is a kezébe vette, de ˗ mint akinek tüzes parazsat nyomnak a tenyerébe ˗ rögvest félre is dobták, s így semmilyen hatást sem gyakorolt rájuk. A békekonferenciának csúfolt statáriális tárgyalás során a magyar delegációt érdemben meg sem hallgatták, érveit egyszerűen lesöpörték az asztalról.

A fiaskó azonban nem törte meg Telekit. Úgy hitte – s ebben a vélekedésben nem állt egyedül –, előbb vagy utóbb maga az antant is fel fogja ismerni azt, hogy a Párizs környéki békerendszert felül kell vizsgálni, ha valóban tartós békét akar az európai kontinensen. Ebből a feltételezésből természetszerűleg következett egy olyan program kidolgozásának az igénye, amelynek célja összegyűjteni a revízió melletti összes objektív és cáfolhatatlan igazságot.

Ehhez viszont kiművelt emberfőkre, tudós elmékre és hatékony intézményrendszerre volt szükség. Teleki Pál elképzeléseinek számos segítője akadt. A névsorból kiemelkedik Klebelsberg Kunó, a 20. század legnagyobb hatású kultúrpolitikusa, aki 1922-től 1931-ig töltötte be a kultuszminiszteri tárcát. Klebelsberg az elvesztett háborút a művelődés síkján akarta újra vívni és megnyerni. Jól látta, hogy „amikor kevés csörömpöltetni való kardunk van”, akkor egyenesen komikus dolog kardot csörtetni, és hangoskodni. „A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá!” – vázolta fel e szavakkal a miniszteri bemutatkozó beszédében politikai ars poeticáját.

Célja a magyar „kultúrfölény” megszerzése volt; az, hogy a magyar műveltség, a magyar tudomány színvonala túlszárnyalja a versenytárs nemzetekét. Vélte, ez a kultúrfölény teszi lehetővé a megmaradást, és azt, hogy „egyszer, megengedett eszközökkel, az elveszítettet visszaszerezzük”.

A klebelsbergi kultúrfölény programnak – azzal szemben, ahogy azt még ma is sokan állítják rosszindulattal és hirdetik – semmi köze nem volt bármiféle faji gőghöz, inkább csak természetes válasz volt szomszédainknak a „barbár, ázsiai” magyarokról terjesztett vádjaira.

Bár a magyar „kultúrfölény” koncepciója nem Klebelsberg fejéből pattant ki, de programját ő vitte sikerre, többek között azzal, hogy miniszteri tevékenysége alatt az oktatási-művelődési kiadások mindig meghaladták az állami összköltségvetés tíz százalékát. A fejlesztések átfogták az oktatás és művelődés egészét, s ezek végső eredménye egy új tudományos-szellemi élcsapat kinevelődése volt. Az elitképzésnek a már 1918-ban meglévő intézményei mellett olyan új műhelyei jöttek létre, mint a Szegedre és Pécsre költözött kolozsvári és pozsonyi egyetem, a külföldi Collegium Hungaricumok rendszere, avagy az új tudományos kutatóintézetek sora.

Teleki Pál – aki nemzetközileg is elismert geográfus volt – úgy látta, a revízió szempontjából a legfontosabb tudományág a földrajztudomány. Az ő inspirációja következtében az egyetemi földrajzoktatásban előtérbe került a politikai, a társadalmi és a gazdasági szemlélet. Teleki fáradhatatlan tudományszervező tevékenységét dicséri az 1924-ben életre hívott Szociográfia Intézet, az 1926-ban megalakult Államtudományi Intézet, majd – kissé később, 1938-ban – a Magyar Táj- és Népkutató Intézet létrejötte. Ezek az intézmények a gazdasági és népességi viszonyok, folyamatok vizsgálatával – nem titkoltan – revíziós célokat is szolgáltak.

A Trianonban meggyalázott magyar igazság felemelésére, az ellenséges propaganda semlegesítésére a földrajztudomány ágai mellett nagy feladat várt a történelemtudományra, valamint – fontos kérdések megválaszolásában – kihagyhatatlan volt a művelődés- és a nyelvtörténet, az állam- és a jogtudomány, a néprajz és sok más szakterület állásfoglalása is. Az volt a cél, hogy mire sor kerül a remény szerinti revíziós tárgyalásokra, addigra törekvéseinek alátámasztására a magyar fél már rendelkezzen megalapozott argumentumokkal. Meggyőző bizonyítékokkal kellett előállnia, amelyek bizonyítják: a trianoni határok ellentétesek a nemzetek önrendelkezési jogával, a Kárpát-medence nyelvi-etnikai viszonyaival, s mindezek mellett még gazdasági szempontból is tarthatatlanok, mert szétválasztanak egymásra utalt területeket, szétzilálják a vasúti, közúti és vízi közlekedést, és például – anyagi károkat okozva – még a hatékony árvízi védekezést is lehetetlenné teszik. Ez például a Romániához került területek vonatkozásában azt jelentette, hogy a magyar tudománynak rá kellett világítania Erdély és Magyarország gazdasági, földrajzi, történelmi összetartozására, meg kellett cáfolnia a román népességstatisztikai bűvészkedések „eredményeit”, és meg kellett rendítenie a román történelmi mítoszépítés tartóoszlopait. (Nevezetesen ilyen az őshonossági elmélet, a dákoromán kontinuitás hipotézise, valamint a románság ezeréves, magyarok általi elnyomatásának hazugsága.)

A Trianon utáni Erdély-kutatások „felfuttatása” könnyebb feladatnak látszott – szemben a többi elcsatolt magyar területével –, mert az I. világháború előtt is létezett és virágzott számos erdélyi kulturális, tudományos és ismeretterjesztő intézmény, egyesület, s a legtöbb társadalmi tudományágban is szép számmal tevékenykedtek „transsylvanisták”.

E tartomány több évszázados különállása következményeként létezett egy külön erdélyi történetírói iskola. A 19. század során pedig szinte évtizedenként jelent meg egy-egy Erdély-történeti összefoglaló, s az egyes erdélyi régiókról is – gondoljunk csak a Székelyföldre – fölös számban publikáltak tanulmányokat és forráskiadványokat.

Ám a Trianon utáni viszonyok szükségessé tették a minőségi szemlélet uralomra juttatását ˗ még a hazugságok és hamis mítoszok ellen is csak megalapozott érvekkel lehet küzdeni -, és rá kellett irányítani történészeink figyelmét az addig elhanyagolt korszakokra, kutatási területekre, mert a Trianon előtti időszakban alig volt olyan historikusunk, aki például érdemben foglalkozott volna a dákoromán elmélettel, vagy az erdélyi román nemzeti mozgalom kialakulásával, tevékenységével. Valamint – s ez sem volt kisebb feladat a magyar szellemi elit arisztokratizmusa miatt – a kutatási eredményeket szélesebb körben, mind belföldön, mind külföldön, legalább az úgynevezett igényes olvasói réteg számára közkinccsé kellett tenni. Ez utóbbi törekvés megvalósításában komoly szerepet vállalt a Magyar Történelmi Társulat, különösen azután, hogy a társaság élére maga Klebelsberg Kunó került, aki felismerte az ismeretterjesztés jelentőségét.

 

Magyarország a revízió útján

 

Mire beértek a tudományos reformok, felnőtt és kinevelődött egy új tudósgeneráció, jelentkeztek az első biztató kutatási eredmények, megszülettek azok a monográfiák, nagy tudományos szintézisek, amelyek által a kor írástudói már világosabban látták, és láttatták a Trianonhoz vezető okokat, s a zsákutcából kivezető utat, addigra friss szelek kezdtek fújni Európa fölött, s olvadozni kezdett a Párizs környéki békerendszer jégpáncélja.

Aki képes volt 1920-ban felmérni a realitásokat, az tisztában lehetett azzal, hogy a trianoni határok, ha nem is örök érvényűek, de megváltoztatásuk nem lehetséges egyhamar. Hiszen a maradék haza három szomszédja – kik egyenként is erősebbek voltak Magyarországnál – a préda megtartására katonai szövetséget kötött egymással. Hiszen Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság bizton számíthatott bármilyen magyar törekvéssel szemben a győztes hatalmak, elsősorban a franciák támogatására. Hiszen Németországot – a húszas években ez még úgy látszott – véglegesen meggyengítették, s az osztozkodásnál csalódott Olaszország pedig egyedül nem léphetett fel sikerrel a számára kifogásolható békerendszerrel szemben.

A reménytelenségen kivirágzik a csodavárás. A nemzet nagy része nem tudott és nem is akart türelmesen várni, s ezért tömegek estek az öncsalások csapdájába. Egy, a magyarság sorsa fölötti szánakozó hümmögést milliók hitték a közeli győzelem harsonájának. Egy brit sajtómágnás, Lord Rothermere, 1927-ben a saját lapjában írta meg a magánvéleményét Magyarország helye a Nap alatt címmel, amelyben elítélte a trianoni igazságtalanságot. Az itthoni önáltatók az angol hivatalos külpolitika megváltozásáról vizionáltak, s még akkor se jött el számukra a kijózanodás ideje, amikor Londonból megérkezett a hivatalos cáfolat. Az ügy kipattanásakor még senki se hitte volna, hogy e halovány égi jelenség ˗ nem ám egy kisbolygó, csupán egy meteor ˗ a magyar bánat-óceánba csapódva akkora szökőárat indít el, hogy – kis híján – annak árhulláma a jámbor angol laptulajdonost a felettébb sajnálatosan megüresedett magyar trónra emeli.

Nagyjából ugyanabban az időben, amikor a csonka hazában hatalmas, zajongó-rajongó közönség előtt eljátszották a tragikomikus elemeket se nélkülöző Lord és a korona című bohózatot, a Bethlen István vezette magyar kormány csendben megtette az első komoly lépést a békés revízió felé. 1927-re ugyanis a magyar külpolitikának sikerült áttörte az elszigetelődés falát: Olaszországgal – a revízió jegyében – megegyezés született a külpolitikai együttműködésről.

A magyar–olasz – fogalmazzunk úgy – pusztán szándéknyilatkozat nem döntötte halomra az akkor érvényben lévő békerendszert. Éveken keresztül semmi gyakorlati jelentőséggel nem bírt, mindössze egy apró, jelentéktelennek látszó lyukat ütött a Párizs környéki békék szilárdnak hitt védőburkán. Ám ezt követően, a múlt század harmincas éveiben, gyökeres változás állt be az európai egyensúlyban. Németország az évtized végére egymás után rázta le a versailles-i béke által rákényszerített béklyókat, s az addig politikai karanténba zárt Szovjetunió diplomáciája is kilépett az elszigeteltségből, és egyre inkább képessé vált érdekeinek érvényesítésére.

A német nemzet akaratából hatalomra jutó Hitler 1939-ig sikerrel, egyetlen puskalövés nélkül számolta fel a megalázónak érzett korlátozásokat. Népszavazással visszavette a Saar-vidéket, bevezette újból az általános védkötelezettséget, semmisnek nyilvánította a versailles-i békének a német hadilétszámot és fegyverzetet érintő korlátozásait, remilitarizálta a Rajna-vidéket. Miután úgy tapasztalta, hogy nem kell számolnia az egykori győztesek retorziójával, sikeres rohamot indított az 1920-ban örök időkre szentnek és sérthetetlennek hirdetett európai határok ellen is: 1938-ban a birodalmához csatolta Ausztriát, majd Nagy-Britannia és Franciaország egyetértésével megszerezte a Szudéta-vidéket, és ˗ tettéért csak némi fejcsóválást kapva ˗, 1939-ben megszállta Cseh- és Morvaországot is.

Ezzel párhuzamosan a Szovjetuniót 1934-ben fölvették a Népszövetségbe, ezzel Sztálin diktatúrája bevonulhatott az egyenrangú hatalmak közé. A szovjet diplomácia sokáig keresztezte a náci Németország törekvéseit – gondoljunk csak a spanyol polgárháborúra, ahol Hitler a falangistákat, Sztálin a köztársaságiakat támogatta –, de 1939-ben, félretéve a kibékíthetetlennek hirdetett kommunista–nemzetiszocialista ideológiai ellentéteket, Moszkva és Berlin szövetséget kötött. A Molotov–Ribbentrop-paktum német és szovjet érdekszférára osztotta fel Kelet-Európát, s ez lehetőséget adott Sztálinnak, hogy visszaszerezze azokat a területeket – ide számítva a Románia által az I. világháború után annektált Észak-Bukovinát és Besszarábiát is –, amelyek 1914 előtt a cári birodalomhoz tartoztak.

Ezek a világpolitikai változások régóta várt lehetőségeket kínáltak fel a magyar revíziós törekvések számára. Az Imrédy Béla, majd a második miniszterelnöki megbízatását töltő Teleki Pál vezette magyar kormányok rendkívül ügyesen használták ki a történelmi helyzetet. Magyarországon természetesen örültek a német sikereknek, amelyek aláásták azt a békerendszert, amely nemzetünknek is oly sok megaláztatást okozott. Horthy egymást követő kormányai támogatták és segítették a régi mentor, Olaszország közeledését Németországhoz, s a kialakuló Berlin–Róma „tengelyt” – anélkül, hogy akár a fasiszta, akár a náci ideológiát és politikai berendezkedést üdvösnek, vagy pláne követésre méltónak tartották volna – természetes szövetségesüknek tekintették. Ugyanakkor a magyar diplomácia tartózkodott minden olyan lépéstől is, amellyel kiválthatta volna Franciaország és Nagy-Britannia rosszallását, pláne ellenlépéseit.

1938 augusztusának végén Hitler meghívta Berlinbe Horthyt és Imrédy miniszterelnököt. Arra akarta rávenni a magyar vezetést, hogy hazánk valamilyen határincidenst provokálva keveredjen háborúba Csehszlovákiával. Ígéretet tett arra, hogy egy magyar–csehszlovák hadikonfliktus kirobbanása esetén nem maradna el Németország katonai segítsége. Ezáltal a németek megszerezhetnék Cseh-Morvaországot, a magyarok pedig visszakaphatnák az egész Felvidéket.

Az ajánlat csábító volt, de a kormányzó és miniszterelnöke bölcsebbnek bizonyult, minthogy lépre menjen, mert Magyarország nem akart a nemzetközi közvélemény előtt az agresszor szerepkörébe kerülni.

Hitler törekvése tehát a magyar politikai vezetés részéről – nem utoljára – elutasításra talált, ezért a maga kezébe vette az ügyet. Háborús fenyegetőzéssel elérte azt, hogy a szudétanémetek kérdésében Angliát és Franciaországot újabb meghátrálásra kényszerítse. Amikor 1938. szeptember 29-én Münchenben a négy nagyhatalom Csehszlovákia kárára szerződést kötött, amelynek következtében Hitler engedélyt kapott a Szudéta-vidék megszállására, olasz javaslatra út nyílt Csehszlovákia két szomszédja, Lengyelország és Magyarország számára is, hogy területi követeléseiket realizálhassák. A lengyel hadsereg hamarosan katonai akcióval megszállta a Tescheni Sziléziából az úgynevezett Olsa-területet, de Magyarország továbbra is tartózkodott mindenfajta fegyveres akciótól.

A békés rendezést szorgalmazó diplomáciánk kezdeményezésére magyar–csehszlovák határtárgyalások kezdődtek Komáromban, 1938 októberének elején, de ezek nem vezettek eredményre. Így október végén a két vitában álló kormány a müncheni szerződést tető alá hozó hatalmakat kérte fel az új csehszovák–magyar határ kijelölésére. Az angol és a francia diplomácia jelezte a nyugati nagyhatalmak érdektelenségét ebben az ügyben, s átengedték a felelősséget Németországnak és Olaszországnak. Ám ígéret született részükről – ez Magyar-ország számára ekkor még elengedhetetlen volt –, hogy a német–olasz bíráskodás eredményét Nagy-Britannia és Franciaország is nemzetközi érvényűnek fogadja el.

Az első bécsi döntést 1938. november 2-án hozta meg a német és az olasz külügyminiszter, Ribbentrop és Ciano. A döntés következményeként egy igazságos etnikai revízió valósult meg – most vették hasznát a „Carte rouge” pontos adatainak –, s általa a csonka haza visszakapott mintegy tizenkétezer négyzetkilométernyi területet valamivel több mint egymillió lakossal, kiknek nyolcvannégy százaléka volt magyar, és csak alig tíz százaléka szlovák. Visszatért a magyar nemzet kebelébe Csallóköz, Komárom, Érsekújvár, Léva, Losonc, Rozsnyó, Kassa, Ungvár, Munkács és Beregszász.

Hitler hamarosan kevesellni kezdte azt, amit 1938-ban kapott, ezért már a maradék Csehszlovákia is az útjában állt. Alig fél évvel a müncheni szerződés után Németország kihasználta azt, hogy Szlovákia 1939. március 14-én önállósult. A Wehrmacht csapatai – hasznot húzva a szláv államszövetség felbomlásából – az ezt követő napon megszállták Cseh- és Morvaországot. Magyarország ebben a helyzetben, az 1920-ban Csehszlovákiához csatolt

Kárpátaljával kapcsolatban, gyors döntésre kényszerült. Most nem várhatott nemzetközi bíráskodásra, a mérvadó hatalmak egyetértésére, hiszen erre a történelmi Magyarországból kiszakított területre igényt tartott a megalakuló Szlovákia, valamint – megcélozva az önálló államiságot – a kárpátaljai ruszinság is. A magyar honvédség villámgyors akcióba lépett, és 1939. március 15–18. között – a csekély ellenállást legyűrve, elérve az ezeréves határokat – megszállta Kárpátalját. A közös magyar–lengyel határ helyreállításának óriási politikai jelentősége volt, mert az angol–francia szövetség és a tengelyhatalmak között egyensúlyozó Magyarországnak szüksége volt egy olyan nyugatbarát szomszédra, aki vele barátságos viszonyt ápol.

Ám ezt követően ˗ kirobbantva egy újabb világháborút ˗ Hitler csapatai megtámadták és megszállták Lengyelországot. A független lengyel állam veszte nemcsak lelkiekben sokkolta a magyarságot, de ezáltal fájdalmasan leszűkült hazánk diplomácia mozgástere is. Ettől kezdve országunkat még jobban kapcsos

ölelésébe szorította a Harmadik Birodalom, amiből – még ha ez baráti ölelés is volt – mégiscsak életbevágóan fontos lett volna függetlenségünk érdekében kibontakozni.

 

A második bécsi döntés

 

Ám Lengyelország eltörlése után sem veszett el minden remény a magyar külpolitikai önállóság megtartására. Sőt, a világháború kitörésével, eszkalálódásával és Franciaország csúfos összeomlásával csillant fel számunkra az igazi lehetőség Erdély visszaszerzésére. Romániát kellemetlenül érintette Nagy-Britannia és Franciaország II. világháború előtti gyáva és erőtlen politizálása, amely a müncheni szerződéshez vezetett. Keleti szomszédunkat egyenesen kétségbe ejtette Csehszlovákia felbomlása – ami egyben a kisantant végét is jelentette –, és félelemmel töltötték el az addigi magyar revíziós sikerek is. A hatalmi változásokra mindig érzékenyen figyelő és ügyesen reagáló román politikai elit 1940. június 1-jén – a nyugati fronton bekövetkező francia–angol vereségek következményeként – felmondta a brit szövetséget, és németbarát kormányt állított az ország élére. Az új román kormányzat, hogy bizonyítsa, bárkinél hűségesebb szövetségese Németországnak, kezdettől fogva gátlástalanul kiszolgálta a Harmadik Birodalmat.

Teleki Pál miniszterelnök nem akarta hazáját egy ilyen, Hitler kegyeinek elnyeréséért folytatott méltatlan versengésbe belevinni, mert tudta, ez vezet leghamarabb az egyoldalú külpolitikai függéshez. Amikor Románia nyíltan átállt a tengelyhatalmak oldalára, Magyarország még nem kötelezte el magát egyértelműen egyik világháborús fél mellett sem, ennél fogva lépéskényszerbe került.

Teleki ekkor kijátszotta a háborús kártyát, s Erdély visszaszerzésének érdekében

˗ mozgósítva a magyar honvédséget – támadással fenyegette meg Romániát. Kirobbant egy-két határincidens is, aminek következtében a magyar és román viszony hallatlanul kiéleződött.

Nem tudni, hogy miniszterelnökünk mennyire gondolta komolyan a gyenge magyar haderővel végigvinni egy Románia elleni háborút, de azzal tisztában volt, hogy Németországnak érdeke ellen lett volna egy magyar–román fegyveres konfliktus kitörése és elhúzódása. Következményeként ugyanis a két hadban álló állam részéről elakadtak volna a Wehrmachtot életben tartó nyersanyag-, energiahordozó- és élelmiszer-szállítmányok.

Ám Teleki Pál miniszterelnökről mégsem mondható el, hogy felelőtlenül blöffölt volna. Bár hazánk egy ilyen jellegű konfliktusban nemigen számíthatott Németország és Olaszország katonai segítségére, de 1940 júniusában Magyarország már nem volt egyedül. A magyar–román viszony kiéleződésével egy időben a Szovjetunió is, Bulgária is, területi követelésekkel lépett fel Bukaresttel szemben. Mivel Románia nem tudott volna a siker reményével megvívni egy többfrontos háborút, ezért a legveszélyesebb ellenfél előtt hősiesen kapitulált, és puskalövés nélkül átadta Sztálinnak Észak-Bukovinát és Besszarábiát. Ezzel egy időben – időhúzás céljából – belement a tengelyhatalmak által szorgalmazott kétoldalú tárgyalásokba Magyarországgal és Bulgáriával. Egy magyar küldöttség elutazott Turnu-Severinbe, egy bolgár küldöttség Krajovába. A krajovai egyezkedések – az erőteljes német és olasz presszió hatására – végül is megegyezéssel zárultak, Románia átadott két dél-dobrudzsai megyét Bulgáriának. Ámde magyar–román tárgyalásokon egy-két megyénél sokkal több forgott a kockán. A román delegáció először nem is akart tárgyalni területi kérdésről – „Magyarországnak egy barázdát se!”, adta ki a jelszót a korabeli román propaganda –, legfeljebb csak valamiféle „lakosságcserébe” ment volna bele, ami természetszerűleg egyet jelentett a volna romániai magyar lakosság egyoldalú kitoloncolásával. Végül is a magyar fél a konzultációt komolytalannak ítélte, és a tárgyalásokat 1940. június 13-án megszakította. Teleki ismét bejelentette: nem lát más lehetőséget Magyarország számára, minthogy fegyverrel szerezzen érvényt jogainak.

Hitler azonnal közbeavatkozott. Megüzente a szemben álló feleknek, hogy a vitát személyesen fogja eldönteni. Az ezt követő háttéregyezkedések során körvonalazódott egy olyan eljárásmód, ami szerint – az első bécsi döntéshez hasonlóan – először a német és az olasz külügyminiszter fog megegyezni egymással Erdély jövőjéről, és csak ezután fogják döntésüket az érdekeltekkel közölni, akiknek nem lesz módjuk se befolyásolni, se kifogásolni a meghozott ítéletet. A román és a magyar kormányzat vonakodva ment bele a közös német–olasz döntőbíráskodásba – bár forma szerint ezt ők maguk kérték –, de hát a kocka el volt vetve: a magyar fél inkább reménykedve, a román fél meglehetős szorongással várta a végeredményt. Teleki nem volt túl optimista, arra számított, hogy csak apróbb határkiigazításokra kerül majd sor, a legnagyobb erdélyi magyar tömb, a Székelyföld, Romániának marad. Szerencsére tévedett.

A második bécsi döntést 1940. augusztus 30-án hirdették ki a bécsi Belvedere-palotában a magyar és a román külügyminiszter előtt. Igazság szerint a döntéssel mind Csáky, mind Manolescu elégedetlen volt, bár a román külügyminiszter csalódása nyilván nagyobb lehetett, mert – az anekdota szerint – a térképre tekintve azonnal eszméletét veszítette.

A magyar küldöttség elégedetlenségét az okozta, hogy a „trianoni” Erdély nagyobbik része – ötvennyolc százaléka – a románok kezében maradt. Többek között nem tért vissza Arad, Gyulafehérvár, Temesvár, Torda történelmi városa sem. Magyarországnak a Belvedere-palotában mindössze 43 ezer négyzetkilométer nagyságú területet juttattak vissza, amelyen közel két és fél millió lakos élt. Az ismét magyar államterületté lett Észak-Erdélyben nemzeti szempontból csak egy enyhe, mintegy 52 százalékos magyar többség volt kimutatható, ám a bécsi döntés utáni Romániában is maradt – Dél-Erdélyben, Moldvában és Bukarestben – egy hét-nyolcszázezres magyarság. A legfőbb óhajunk azonban teljesült: a Székelyföld – a székely törzstől távol eső Aranyosszéket, és egy keskeny háromszéki határsávot leszámítva – ismét Magyarországhoz került.

Gimnazista koromban csodálkozással töltött el, amikor észrevettem: a középiskolai történelem atlaszomban a bécsi döntések során Magyarországhoz visszakerült területeket ugyanolyan színnel és sávozással ábrázolták, mint Cseh-Morvaországot, Lengyelországot, vagy Észak-Franciaországot. Csodálkozásom felháborodássá dagadt, amikor elolvastam a magyarázatot: a kék-lila sráfozás nem mást jelez, mint „fasiszta államok által megszállt területek”-et. (Magyarán: jogtalanul rabolt földet. Egy a magyar ifjúság épülését szolgáló kiadvány egyenlőségi jelet tett Hitler perverz harácsolása és a magyar igazság diadalmas ˗ habár fájdalmasan rövid „távú” ˗ beteljesülése közé!)  

A második bécsi döntést a románság ˗ enyhén szólva ˗ ma sem tartja pozitív fejleménynek, s ezen nincs is mit csodálkoznunk. Ami különös, hogy hazánkban is feltűnően sokan osztják a harácsoló haramiák, a csórt-rabolt préda megtartásáért máig reszketve aggodalmaskodók álláspontját. A bécsi döntések hazai kárhoztatói között megtaláljuk az elveikhez mereven ragaszkodó ˗ egyébiránt tiszteletreméltó ˗ transszilvánistákat, a Kádár éra alatt kinevelődött, a „merjünk kicsik lenni!” –féle önfeladó, nyúlszívű szürkéket, valamint a szemforgató moralizálásra hajlamos fanyalgókat.

A transszilvanizmus legnevesebb képviselője a korszakban Kós Károly, az építész-író volt. Ő a második bécsi döntéssel kapcsolatban azt kifogásolta, hogy általa Erdély megbonthatatlan egységet képező földjét könyörtelenül hasította ketté egy ˗ valljuk meg, valóban ˗ eszetlenül kijelölt, szeszélyesen kanyargó határvonal. (S e felvetésében sok igazság van. Csak jusson eszünkbe a Kolozsvár melletti, a magyaroknak juttatott területbe pimaszul betüremkedő, a népnyelvben csak „Göring hasnak” nevezett, Romániának ítélt földdarab!)

 Ámde hasonló kifogások fölmerülhettek a trianoni végzéssel kapcsolatban

is, hiszen aki csak rápillant a Kárpát-medence domborzati térképére, annak óhatatlanul az az érzése támad, hogy ezt a hegyek koszorúzta vidéket az Isten is egyetlen országnak teremtette!

Igaza volt Kós Károlynak? Részben. Ámde, hogy van ez? Erdély Bécsben elvett egységét megsiratjuk, de nem érzünk egy csöpp örömöt  se a magyar nemzet újbóli egységének helyreállítása fölött?

Erdélynek, mint történelmi-földrajzi tényezőnek 1940-es ˗ Kós Károly szóhasználatával élve „cinikus” ˗ megosztása Erdély szempontjából valóban kedvezőtlen fejlemény volt. Ám a magyar nemzet számára ez a „csonkítás” mégis, nemcsak a magyar, de az abszolút értelemben vett globális igazság diadalát hozta, ha csak alig fél évtizednyi időre is.

Most nézzünk utána a gyáva önfeladók érveinek, akik kötelességüknek érzik a bécsi döntésekkel kapcsolatban unalomig ismételgetni, hogy ez az esemény lökte Magyarországot véglegesen a Harmadik Birodalom karjaiba, aminek – mint köztudott – most is szenvedjük következményeit.

Ennek a felvetésnek van látszólagos alapja. Ám, ugyanbiza, ki gondolhatja komolyan, hogy Magyarországnak ˗ az adott geopolitikai helyzetében ˗ volt akár egy csöppnyi esélye is egy egészen másféle világháborús szerepre és ˗ kiváltképpen ˗ egy sokkal kedvezőbb háború utáni sorsra? (Jussanak eszünkbe a lengyelek, kik kivételes háborús helytállásukért a győztes hatalmaktól azt kapták jutalmul, amit mi „utolsó csatlósként” büntetésül!) És vajon egészen mások lennének-e a világháború utáni határaink, ha Teleki megtagadva egész addigi politikai törekvéseit, maga utasítja vissza következetesen a felkínált jóváírásokat, s ˗ akár a nemzet vágyával, óhajával, akaratával szembefordulva  ˗ ő ragaszkodik trianoni látszat-léthez?

Ha így cselekszik, általa lett volna-e tényleges esélyünk a semlegesség megőrzésére? Ha körömszakadtáig ragaszkodunk különállásunkhoz, vajon elkerülhető lett volna-e a hitleri megszállás, megtetézve egy nyakunkba ültetett Quisling bábkormánnyal? Nem hiszem! Ha az egész erdő ég, akkor a mi fánk, rajta a mi fészkünkkel, kimaradhat-e a tűzviharból?

S végül, kerítsünk sort a moralizálók átkaira, amelyeket nemzetünkre szórnak a bécsi döntések elfogadása miatt. Úgy mondják, több mint hiba, bűn volt a Dél-Felvidéket és Észak-Erdélyt olyan szörnyetegek kezéből átvenni, mint Hitler és Mussolini.

Nos, ha elfogadjuk, hogy a világtörténelmi eseményeket az erkölcsnek és nem nyers erőknek, és meztelen érdekeknek kell formálnia, akkor valóban hátat kellett volna fordítanunk a Közép-Európát akkoriban formáló hatalmak játszmáinak. Ám ha az erkölcsök valóban mindenek fölött állnak, akkor Bulgáriának undorral kellett volna visszadobnia az úgynevezett Kvadrilátert, Lengyelországnak meg a II. világháború után Sziléziát, Pomerániát és Danzigot,

mert az előbbi foglalásra Hitler, az utóbbira Sztálin is rábólintott. S vajon mi legyen a szlovák nemzet önrendelkezési jogával? Erkölcscsőszeink talán nem tudják azt, hogy az önálló Szlovákia születésénél maga Adolf Hitler bábáskodott?

Nem a magyarság szégyene, hogy Hitler és Mussolini külügyminiszterének kellett igazságot szolgáltatni nemzetünknek az etnikai alapú területrendezéssel, hanem a világ bűnös-közönyös „demokrata” döntéshozóié.

A Rákosi–Kádár-korszakban a bécsi döntések megbélyegzése a meghirdetett ideológia természetéből következett. A vele szemben hazánkban ma is élő averziók még mindig ezeknek az időknek az örökségét képezik. Ideje lenne, hogy újra átgondoljuk történelmünket, hogy meglássuk, és elismerjük az előző nemzedékek heroikus küzdelmét nemzetünk becsületének, igazságának helyreállításáért.

A Belvedere-palotában kihirdetett határozatot Róna András – ki Teleki Pál közeli munkatársa volt – úgy jellemezte, hogy „ ... a döntés Erdély nemzetiségi, népsűrűségi, néprajzi, gazdasági és történelmi viszonyainak ismeretében a felező igazság elvére épült”. Ennél fogva a második bécsi döntésről bátran állíthatjuk – újra átgondolva az előbb tárgyalt kifogásokat –, hogy jogos magyar sérelmeket orvosolt, anélkül, hogy a szlovák és román nemzeti érdekeket teljességgel semmibe vette volna.

Teleki Pál életét tette a békés revízióra, s ez a törekvése a bécsi döntések által teljesült. 1941-ig Magyarországnak sikerült távol maradnia a világháborús konfliktustól, úgy fenntartani és biztosítani Németország barátságát, hogy ugyanakkor nem veszítette el Nagy-Britannia jóindulatát sem. Magyarország 1940-ben még nem láncolta magát a Harmadik Birodalom szekeréhez, mert Teleki Pál az egyre romló külpolitikai helyzetben is sokáig biztosítani tudta az ország önállóságát. A tragikus pillanat akkor következett be, amikor Magyarország elfogadta a hitleri ajánlatot, s déli területeink visszaszerzéséért a németekkel közös akció során támadtuk meg Jugoszláviát. Ekkor vallott kudarcot az egyensúlyozó, Teleki-féle politika, mert választani kellett az igazságos revízió folytatása, vagy függetlenségünk elvesztése között. A dilemma feloldhatatlannak bizonyult. Teleki Pál öngyilkossága figyelmeztette a nemzetet a csapdahelyzet elkerülhetetlenségére.

 

A zömében magyar lakta területek visszaszerzése rabló szomszédainktól a magyar diplomácia fényes sikerének számít. Külpolitikánk irányítói képesnek bizonyultak – merészen élve akár a zsarolás eszközével is –, rávenni a térségben érdekelt nagyhatalmakat igazságaink figyelembe vételére. 1940-ig bámulatos manőverezéssel sikerült Magyarország törékeny hajójának elkerülni a zátonyokat, és háborús viharok nélkül – az akkor létező európai nagyhatalmak jóváhagyásával, de legalábbis elnézésével – elérnie az etnikai alapú revíziót.

Teleki Pál legfőbb céljának tekintette a trianoni sebek begyógyítását. A bécsi döntések nemcsak Magyarország és az erdélyi magyarság számára hozott katartikus diadalt, de feltette a koronát Teleki Pál életművére is.

 

 

Barcsa Dániel

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap