Iksz Ipszilon megkövet

Adorján András, p, 02/02/2018 - 00:06

 

 

 

 

Rajongói, de azok számára is, akik csak hírből – mondjam azt, a róla ke-ringő legendákból – ismerték, nehezen lesz hihető, amit mondok, de Iksz Ipszilonnak hibái is voltak. Egy olyan világban, ahol mindenki és minden – méretarányosan bár – de kitűnő, egy ilyen hír kiszivárgása zavart, bi-zonytalanságot kelthetne, ezért a szíves olvasó kéretik ezt a meghökkentő közlést bizalmasan kezelni. A legjobb lett volna persze, ha már eddig sem olvassa el ezt az írást. De a baj már megvan, vigaszt csak a nagy Iksz Ipszi-lon sziporkázó bölcselmeinek egyike jelenthet: „A baj optikája fordított, messziről látszik nagyobbnak”. Megpróbálhatnák elfelejteni a Nép nagy fiának gyarlóságáról olvasott információt. Reménytelen. Elfeledni bármit is, amit valaha tett, mondott, írt, ami a személyéhez kapcsolódik? Szónok-lataiból egy picinke részletet, akár egy köhintését? Mimikáját, gesztikulá-cióját, hangjának ezer árnyalatát a bársonyosan behízelgőtől a sakált meg-szégyenítő artikulálatlan üvöltéséig, mely utóbbi még a jelenlevő százezrek spontán fel-feldübörgő tapsát, lábdobogását, vijjogását is túlharsogta? Ha-talmas alakja hegyként magasodott a tömeg fölé (a félméteres sámliról, ami sajnos néha megbillent, de ő az ilyen hőköléseket is zseniálisan illesztette hozzá mondanivalójának vizuális illusztrációjához). Egy ilyen karizmú, helyesbítek, karizmájú félisten minden megnyilatkozása kitörölhetetlenül vésődik az emberi agyba. (Híre járta, hogy nagygyűlésein időnként neme-sedni, fejlődni vágyó állatok is megjelentek. Az egyik úgy eltévedt, hogy zavarában az emelvényen kötött ki a bájbrigádban. Szerencsére senkinek nem szúrt szemet…)
Elégetni? Én azért ekkora áldozatot látatlanban nem tartanék feltétlenül szükségesnek egyetlen olvasótól sem. Habár ami Iksz Ipszilonért történik, legyen bármi, az jól van, s ha valaki eleven fáklyaként kívánna mellette ta-núságot tenni, bizonyára emelné egy esemény fényét, aligha követőkre nem találna.
Ja, hogy az írást? Azt is lehet, de nem elég. A fertőzött memóriával feltét-lenül a rengetegbe kéne elveszni, remeteként gyümölcsökön és kecskebo-gyón puritán módon élve és elmélkedve múlatni az időt.
Mindegy most már, ami történt, megtörtént. Mi páran itt a mozgalomban tudjuk, hogy Iksz Ipszilonunk a maga grandiózus módján szintén eleven ember. Nem Isten. Majd csak lesz…
Hibák, hibák! Merné-e hinni, hogy az ő hibái ugyanolyanok voltak, mint a mieink, még ha típusra hasonlítottak rájuk? Nem nagyobbak, marha! Kü-lönlegesek. De hagyjuk is ezt, utálom hosszúra nyújtani a bevezetést. Annyi a funkcionális analfabuta, mint a nyű, egy csomó másnak meg már az önkéntes tűzhalálnál is lelankadt a lelkesedése. Zord világ, amelyben élünk, annyit mondhatok! De többet nem!
Tömören, mint eddig: Iksz Ipszilonnal az a csúfság esett meg, hogy barátai közül sokszorosan megbántott egy párt, konspiratív okokból hívjuk őket Benőnek és Bucinak. Egy hetero párról van szó! Buci volt köztük a nő, aki annakidején a Szabad Magyarországon külön a köztársasági elnök engedé-lyével (amelyet az ideiglenesen megszálló erők főparancsnoka is ellen-jegyzett) kapta nevét. Mikor ugyanis édesanyja szülés után először ölelhette magához, félig önkívületben e szavakat mondta: „Édes vagy, mint a sós buci!” Az ifjú apa boldogságában az Ödönkébe is beleegyezett volna (szép név is az), és a szülők mellett, mögött fölsorakoztak a különböző civil szervezetek is. (Egyesek sanda politikai szándékokat is igyekeztek ebbe a tisztán emberjogi ügybe belevinni, de egyetlen éjszaka eltűntek mind. Hó-napokkal később egy parasztember olyan hangokat vélt hallani, mint ami-kor egy tömeg sír. Ásni kezdett, majd döbbenten kiáltott fel: „De hiszen ez egy tömegsír!” Na de gyerekek: legyen rend, vagy ne legyen rend?)
Nem szívesen kalandoznék el, sajnos nagyritkán mégis megesik. Olyankor keresem önmagam. Miről is beszéltem? Ja, Bucika! Szóval a név átment.
Iksz Ipszilon maga volt az eleven láng és jég. Jellemében benne volt, és folyton, mint olvasztó tégelyben fortyogott minden, ami emberi. Nevezték őt ezért rohadt szemétnek is – de nyilvánosan csak a Hazát éltetve a kivégző osztag előtt. Félreértették a dolgot, mert a cél az volt, hogy az ezerféle lehetséges mutáció közül az ugorjon ki, mely méhében összeolvad, kicsa-pódik, világra jön! Hogy ő folyton fortyogott? Most sem érthető? Szangvi-nikus (nem szandinista!) alkat volt eredendően, és hirtelen indulatai hatásá-ra olyat is képes volt tenni, amely amúgy jóságos, humanista elveitől meg-lepő messzeségbe ragadta, aztán meg csak nézett. A szemével.
Szóval, hogy egyik szavamat a másikba ne őtsem, mert a beszédkényszere-seket én is rühellem, Iksz Ipszilon bizony elgaloppírozta magát Benő és Buci kontójára. Durva volt és beszédének mérges nyilait sorozatban lőtte ki feléjük. Sajnos ezúttal pontosan megfogadta a tanácsot, amit pozitív célok érdekében ritkábban sikerült: „Ha el akarod találni a célt, csak célozz, lőj, és ne gondolj semmi másra!” (Kár. Egy szerényebb találatarány kevesebb sebet ejtett volna a „célszemélyeken”.) Még túl is teljesítette a követelményt: nemcsak semmi másra nem gondolt, egészen elment az esze. Mintha valami gonosz szellem szállta volna meg, pedig a bosszúvágyat megvetette, és magában szinte mindig eltiporta, mint egy pondrót. Mert azért persze az egész, hónapokig tartó konfliktus során ő is kapott a pofájára, neki is volt mi fájjon. Valahogy úgy ment a dolog, mint a kocsmai verekedés, melynek résztvevőit a bíró faggatja. Az egyik: „Tetszik tudni, az úgy kezdődött, hogy ő visszaütött…” Létezik, hogyne létezne ezzel együtt objektív mérce. De mindenkinek a saját éjszakája a legsötétebb, és ha valaki csak egyszer átélt egy szaggató fejfájást, migrént, azalatt senki nem hitethette el vele, hogy van ennél rosszabb is. Mondjuk egy világháború. Iksz Ipszilon pedig bizony tombolt, tüzet fújt, és kivetkőzött magából.
Egyszer azonban minden véget ér, az ő maratoni dührohamával is ez történt. Ott állt a fejét fogva, tiszta értelemmel. Elnehezült szívvel és lelkiismerete vad szemrehányásaival. Nem, nem bújt belé gonosz szellem! Nem! Semmi nem mentette fel az alól, amit ő tett, még a bántásokra sem lett volna szabad ütnie, hanem keresni a módot, hogyan lehetne nézeteltérést, vagy akár kemény konfliktust valahogyan oldani. Kivált emezekkel, a barátaival, akik egyébként figyelem nélkül az egymáshoz való viszonyukra különben is jóakaratú, derék emberek voltak. Ez nem feltételezés volt: bizonyság.
Iksz Ipszilon persze maga is szenvedett, most repetázott. Meg is érdemelte. Tényleg ilyen tróger vagyok én? – kérdezte magától. (Kérem, ne hamar-kodják el a választ! Különben igen.) Vagy képes voltam, sőt, szériában úgy viselkedni, olyasmiket tenni, mint egy tróger?
A Jóisten Péterrel zsugázott. Meleg volt, ráadásul vesztett. Egy ilyen mar-hát! – fakadt ki, látva a roggyant hős kínlódását. Annyit nem tud, hogy: 1./ magadba nézel kíméletlen önkritikával 2./ megtalálod a hibáidat, rájössz a tévedéseidre 3./ minden gőgöt, hiúságot, amid csak van, levetsz (legjobb, ha úgy dugod el, hogy meg se találd) 4./ bocsánatot kérsz. Vétel!
Iksz Ipszilon hebegett, mint a hülye, köszönöm Atyám, csak nem mindent értettem pontosan. Tudod, a térgyenge!
Használd az eszedet! És a szíveddel nézz, ne a szemeddel! Over.
Mintha egy hűvös, frissítő, kijózanító fuvallat legyintette volna meg Iksz Ipszilont. Hiába, az Öreg – ha zsugában nem is, de – még mindig a régi.
Kitárt szívét alázat, szeretet és a jóvátétel szándéka foglalta el. Gőg? Büsz-keség? Hiúság? Fejvesztve menekültek, kergetés nélkül is. Ő pedig elkezdte a levelét:
„Kedves Benő és Bucika!
Némileg lehiggadtam, és becsületes, önkritikus szándékkal átgondoltam azokat a cselekedeteimet, írásaimat, élőszóban való megnyilvánulásaimat, amelyek a veletek előállt konfliktusunkban benneteket ért. Az eredmény lesújtó, ezért a lajstrom tételes felsorolása nélkül egyetemlegesen kérek tő-letek bocsánatot, őszintén és szégyenkezve, mindazért, ami ezek között hi-ba, vétek, vagy bűn volt. Sebeket, természetesen én is kaptam, de ezek lis-táját sem szándékszom összeállítani. Aki szeretne elégtételt adni, az önbe-csülését visszanyerni, az a saját háza tájékát söpörgesse, és minden feltétel nélkül, egyoldalúan ismerje el, hogy elveihez, barátságunkhoz és egyáltalán, méltatlanul viselkedett. Nem tudom visszavonni a történteket, de meg-próbálom valahogy levezekelni. Mindenképpen kötelességem volt kifejezni a megbánásomat, talán a fájdalom, amit okoztam, ettől is enyhülhet va-lamelyest. Adja Isten! Oldozzatok fel, kérlek, ne ítéljetek meg engem csak a rossz cselekedeteim után!
Szeretettel és tisztelettel: a gyarló Iksz Ipszilon”
Aláírta és lassan, bátortalanul fölemelte lesütött szemét. Győzött benne a jó.
A Jóisten pedig örömében végre nyert egy partit. Igaz, hogy csalt egy ki-csit… 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap