Ima az utódokért

Jókai Anna, h, 09/24/2018 - 00:07

 

 

 

 

Például

akik odalenn vihorásznak gipszmárvány oszlopok közt falkába verődve, a nyakuk vékony, és mellkasuk behorpad, korcsosult sarlók, imbolyogva fémmel patkolt lábakon; a vastag talpbőr őket köpésbe és kőre szórt magokba ragasztja. A lányok a semmitől viselősek a hasassá duzzasztott dzseki alatt – a jelentéktelen csúnyaságot így változtatják legalább a rútságban jelentékennyé: ők a botránkoztatók, a régen elpackázott eufória kikövetelői

Te legboldogtalanabb Boldogasszony, Mária-anyácska lásd meg őket, ahogy rossz fogaikat nyelvükkel cuppogatják, hajuk egy már fölöslegesült, s ezért kipusztult madárfajta, fülükből hullámosított pléhszívek lógnak vagy zsíros üvegkönny csillog cimpájukon. Nincsen bánatuk, mert ők maguk a bánat, ők a nagy-közös kudarcok egyikének látványos viselői, a bedumált létértelmetlenség borzasztó gyermekei

Te legilletékesebb Közbenjáró, Mária-anyácska

kés és lánc az ő játékaik, de hát nevelőik is részben korbács, részben maszlag, s némelyikük tán így is született: valami lényeges elem nem szállt be, kívül maradt már akkor, amikor megtörtént egy-egy fogantatás

Te legsterilebb Edény, Mária-anyácska

méhedbe egy Isten is belefért, de lásd meg, a roncsolt méhek sokasodnak, nem bírják az emberfokú ember terhét

Te legvédettebb Termőtalaj, Mária-anyácska

nagy a baj, ha az ocsú is kivirágzik – a félkész, sietős lélek áthalad a mérgezett ondón is: szellemi koraszülettek bámészkodnak a világ rettentő dolgaira, és semmit, de semmit sem értenek, sem az áltanítók egy ponton amúgy is mindig logikátlan magyarázatait, sem az egyszerűségükben lenézett alapigéket

Te legkifosztottabb Kincstár, Mária-anyácska

lásd meg, milyen nyomorultak és szegények, bárha gyilkolnak is; mennyire ők azok, akik „nem tudják, mit cselekszenek”, kínlódva és izzadtan makogják el kierőszakolt bűntudat nyomán a tettet még tovább minősítő önvallomásokat: „marha voltam”, „hülyeség volt”, „most kellemetlen”, „egy kicsit meg is ijedtem…”

Te legszívósabb Pártfogó, Mária-anyácska

lásd meg őket az utcasarkon, a kapualjban, majd a zárka mélyén és

a kötél alatt, végül

Te leggyöngédebb Dorgáló, Mária-anyácska

lásd meg bennük is, bennük is Tennen Fiadat…

Vagy

például

akik a felszínen tüsténkednek, viselik az egygombos zakót, halszálkás öltönyöket, az épp csak lazított csomójú nyakkendő kipárnázott felsőtestüket szabályosan, éppen középen osztja ketté, ez a halott inga nem leng egyetlen millimétert se jobbra, se balra, a nadrág bugja sem trottyosodik

Te legkönyörületesebb Parancsvégrehajtó, Mária-anyácska

lásd meg őket, ahogy általános elégedettséget szuggerálva lassan elővillantják hibátlanná kalapált fogsorukat, a mosolygás szögét az esedékes mondanivalóval szigorú szinkronba igazítva. A komikus hajpamacsot is lásd meg a hamar kopaszodó koponya közepén, vagy az alacsony homlokba fésült Napóleon-tincset, és a fülközeli választéktól az ellenkező irányba igyekezettel nyálazott gyér hajszálakat szintén… Nincsen szomorúságuk, mert ők a szomorúság hivatalos megtagadói, ők a másik nagy közös kudarc tapsrend szerint elővezetett szereplői, a meghamisított létértelmezés szánalmas csemetéi

Te legszerencsétlenebb Kegyelt, Mária-anyácska

ők úgy beszélnek, mintha gondolkodnának, s ez veszélyes! Arcuk egy-egy semleges kötőszó előtt mély, aggodalmas ráncba szalad, a tekintet megüvegesedve a fölparcellázott jövőbe néz, s a szólam, mint súlyos axióma, úgy hangzik el, egy-egy hatásvadász, mesterséges szünet után. A semmitközlés gyakorisága megtokásítja az olykor sovány állakat is – a látszatnyüzsgés állapotában tekintélyessé válik bármily nyeszlett alkat

Te leggazdagabb Megrabolt, Mária-anyácska

lásd, kilopták belőlük a személyességet; esetleg, mint túl szögletes poggyászt, ők maguk hagyták odaát könnyelműen, ilyenre sikeredtek, és ráadásul ezt roppant élvezik, gyanútlanul görgetik a már élesre biztosított gránátvilágot, mint mókus az aranyozott diót

Te legbántalmazottabb Túlélő, Mária-anyácska

csalhatatlanságuk siralmas, alkalmazkodókészségük más korokban tán lehetne hősies, kényszerében a fennmaradásnak, de a fennmaradás most az óvatosan elszánt hirdetés mégis

Te legvakmerőbb Kísérő, Mária-anyácska

lásd, az olajozott fogalmazásban ők mily messzire mentek, még csak nem is színlelnek, „ami a szívünkön, az a szánkon” – joggal mondogatják, valóban őszinték, magukhoz képest – s ebben rejlik igazi tragédiájuk. A színváltónak még van reménye – a színtelennek nincsen.

Te legigénytelenebb Kárvallott, Mária-anyácska

lásd meg őket az első padban, a pulpituson, a Volgák hátsó ülésén

és a süllyesztőben végül,

Te legfegyelmezettebb Lázadó, Mária-anyácska

lásd meg bennük is, bennük is Tennen Fiadat…

Vagy

például

akik szorgosan sürögnek forognak, látástól vakulásig, és nem szólnak semmit egyáltalán, s ha igen, csak a hétköznapi szükségletek szakszavait, haladnak a korral meg a divattal, miközben egy helyben járnak

Te legáttetszőbb Realitás, Mária-anyácska

lásd meg őket, ahogy lógó nyelvvel és lihegve, időt-fáradságot nem kímélve loholnak holmi „jugoszláv szekrényért”, „olasz csempéért”, „francia kárpitért”, „német turmixgépért” – minden mentség nélkül; ahogy más társaik éjt nappallá téve, nyakukban bőgő kisdedekkel egy be nem omló szobáért, egy nem bicegő székért, hat darab egyforma kanálért, egy pár vízhatlan csizmácskáért teszik az ugyanehhez hasonlót, de nem, nem ugyanazt, mert

Te legemberibb Égi, Mária-anyácska

lásd meg és lásd be: ha felesleges is a felesleges, azért a szükséges bizony szükséges.

Te legtipikusabb Rendkívüli, Mária-anyácska,

így aztán mindüknek a „fütyülő kulcs”, az „éneklő doboz”, a „hódfarkú cserép” oly ismerősek, de kertedben fel sem ismerik már a szóló szőlőt, nevető almát és a csengő barackot…

Tervszerűen ölelnek: két csupasz szerv, két mechanikus végrehajtó működik a praktikussá redukált szeretkezésben

Te legéteribb Szerelmes, Mária-anyácska

lásd meg a két idegent, a szórakozott, májszín körmöt a borotvával felnyírt tarkón, lásd meg a lopott vagy szerződött randevú gondosan beszerzett kellékeit, a Henessy vagy Lánchíd márkájú bontott konyakot, a Marlboro vagy a Sopianae csikkjeit a tálban, a Kleopatra bársonyágyat vagy a Réka ripszvászon heverőt… Itt már a kellék a vonzó, mert a laza homokba vert céltáblát egy cinikus kéz duggatja boszorkányos gyorsasággal napról napra távolabbra…

Te legeredményesebben Férfitszülő, Mária-anyácska

lásd meg a teremtéstől elkedvetlenedett fiatal férfiakat a napi hajszában, és a lebegésből robotmozgásúvá szabályzott édes asszonykákat

Te legvegytisztább Nőnemű, Mária-anyácska

lásd meg őket az áruházak mozgólépcsőin, a kiárusítások tumultusában, a Trabantot vagy a Volvót mosva, a tizenharmadik óra pluszmunkáiban és a diliházban végül

Te legaktívabb Áldozat, Mária-anyácska

lásd meg bennük is, bennük is Tennen Fiadat…

Vagy

például

– ne takard el kéknek ábrázolt szemedet, kérlek – itt vannak az ifjú terroristák, a fejük búbján lifeg a kontyra kötött fekete harisnya szára; az elrákosodott elvközpontúság iszonyú suhanckatonái, bizony itt vannak és hitből ölnek, mikoron pedig

Te legdiadalmasabb Legyőzött, Mária-anyácska

a Tiéd a hitéért halt meg, éppen ellenkezőleg!

Te legszemérmesebb Szemlélő, Mária-anyácska

muszáj meglátnod már a lefelé fordított, földbe szúrt keresztet, a sátán keresztjét, az ivadékok mágikus táncát a toccsanó vérben

Te legvesztesebb Győzedelmes, Mária-anyácska

muszáj meglátnod őket a bérkocsiban, a templomok előtti lesben, a repülőtereken, sufniban lapulva és szétlőtt dinnyefejjel végül

Te legelveszettebb ügyek Ügyvédje, Mária-anyácska,

muszáj meglátnod bennük is, bennük is Tennen Fiadat…

Vagy

például

– s most már könnyebb a szívem, mint aki a nehezén túlesett – nézd, hogy sokasodnak ők is: a meg nem – és bele nem – nyugvó keresők, kopott, de nem előkoptatott farmernadrágban, rongyos, de nem kirongyolt gumicipőben, télen-nyáron nyitott nyakú kockás flanelingben, egyre csatakosabb szakállal. Nézz rájuk

Te legteljesebb Szótár, Mária-anyácska,

mennyire túl okosak és ezért érchidegek olykor, mások meg mennyire percnyi indulatból ütnének! Már korán tikket kap a bőr a szemük alatt, hangjuk már korán elreked, hát nézz rájuk

Te legösztönösebb Tudás, Mária-anyácska

hiszen akár a kipányvázott versenylovak, hátra egy se, de előre szaladna mind; mi az, ami nem kell, azt ők hibátlanul tudják, de ami kell helyette, az még nékik is homályos. Nincs igazi kenyerük,

Te legéhesebb Föltáplált, Mária-anyácska,

nincs igazi italuk,

Te legszomjasabb Megitatott, Mária-anyácska

lásd meg hát őket a füstös kiskocsmákban, az albérletek vassodronyán, a szobrok talapzatánál, a Duna-parti ingyen-fényben és a kórházak pótágyain végül

Te legrejtőzködőbb Nyilvánosság, Mária-anyácska

lásd meg bennük is, bennük is Tennen Fiadat

(és engedd, hogy ők is, ők is láthassanak Téged…)

Vagy

például

íme, az a néhány, talán nem túl előnyös küllemű tétovának tetsző, de elszánt jót cselekvő: hiszen léteznek ők is köztük, köztünk… Szenvedélyes hangon kérlek, nézd meg őket jobban: a barna fűzős cipőket, a kinyúlott kötött kabátot, a házilag nyírt frizurát, a tövig vágott halovány körmöt

Te legszegényebb Gyarapító, Mária-anyácska

nézd meg, ténykedésük milyen zajtalan, s mennyire természetesen köszönet nélküli. Nyugalmas arcukon nincsen csinált mosolygás és korrigáló máz, de valami örök derű az öröklött fájdalmat csak-csak földeríti. Ők azok, akik nem fintorognak, ha szennyes a láb, amit szappannal-vízzel és nem csak „jelképesen” meg kell mosni,

Te legrangosabb Beosztott, Mária-anyácska,

ők a nem fogyatkozó Törvény fogyatkozó őrei, ők a lesajnáltak és kikacagottak, ők az alávetettek és mégis fönnmaradók,

Te legcserbenhagyottabb Fölmagasztalt, Mária-anyácska

nézd meg hát őket jobban, szövetségeseidet, nézd meg őket az egyetem csarnokában, a munkagépnél, a nyomorékok között, az öregek odúiban és a halál megérett órájában végül

Te legkoldusabb Nyerő fél, Mária-anyácska

nézd meg bennük is, bennük is Tennen Fiadat

(és nézz vissza rájuk többször: százszor-ezerszer…)

Vagy

például

– én tökéletlenségem! – akik kimaradtak: a seregnyi változat, keverék, a milliárdszor milliárd „volt” és „lesz” élő élet, minden előd, aki talán utódként megérkezik újra meg újra… Lásd meg a dermesztő földi magányt, a fölcserélt lakhely viszonylagos kietlenségét

Te legmagányosabb Miasszonyunk, Mária-anyácska

lásd meg az égihez-régihez viszonyított tehetetlenséget,

Te leghűségesebb Elhagyott, Mária-anyácska

és azt a sok káprázatosan szép hiábavalót, amivel a hosszú száműzetést színezik, színezzük,

Te legotthontalanabb Hazahívott, Mária-anyácska

lásd meg a fényévnyi terekben, időtlen időkben, mindig és mindig majd bennük is, bennük is Tennen Fiadat

(…és segíts, hogy ne vesszenek el ők is, mint ahogy mi sorra elvesztünk, vagy legalább ilyen mértékben megmentődjenek!)

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap