Ima kétezer küszöbén

Jókai Anna, v, 10/01/2017 - 00:06

 

 

 

 

Isten,

a küszöbhöz érve szűkszavú az ember. Már becsöngetett és most vár a nem előbb és nem később nyíló kapunál. Nincs kedve fecsegni; nehéz a vallomás, és az illúziókkal jórészt leszámolt. A híres vagy hírhedt (utólag kiderül) harmadik évezred majd kötelességszerűen bebocsátja.

Isten,

a dicsőítő jelzőidet elkoptatták, a körülírások pedig mesterkéltek,

puszta neveden szólítunk hát, s még ez is csak közelítés – még ez sem telitalálat:

Isten!

A mi népünk így hív, így átkoz, ezen a néven felejt el. Egyébként a szerte elterjedt néhány száz hangalakhoz több milliárd kusza értelmezés.

Mondhatnánk: milyen reménytelen.

Egy az Isten – és mi ennyien vagyunk rá.

Mohóságunkban majdnem ízekre téptük

– de Isten nem magántulajdon,

mint az övéké, csak annyira miénk.

Tagadásunkkal majdnem megöltük

– de Isten nem halandó,

csak mi halunk meg,

ha kigyilkoljuk.

Közönyünkkel majdnem kihűtöttük

– de Isten nem fagyhat meg, hanem

mi leszünk jég, ahogy megszűnünk szeretni.

S most lassacskán egy újabb ezredév mögöttünk. A második, Krisztus óta.

Mondhatnánk: gyerekidő.

De azt is mondhatnánk

túl sok a lázálomhoz

túl sok a hamis tudathoz

túl sok a zsibbadtsághoz

túl sok idő

többnyire csali-ligetekben

csaknem-útvesztőkben

sötétzárka-önmagunkban

kétezer évig – alig változva – élni!

Kétezer év. A türelmes Isten egyetlen pillanata: de talán a legfontosabb; melyben kitetszik, mire ment az új szövetséggel az ember.

Ilyenkor a bérlő – kénytelen-kelletlen – leltárt készít:

mi maradt

mi jött hozzá

és mi veszett el

A mérleg különös, mert

ami volt, megmaradt

és nem veszett el semmi

Mondhatnánk: mily reményteli.

Csak ami hozzájött, az ne jött volna!

Isten!

Te tudod:

a szorgalom nem erény, ha a romboló szorgalmas

az ész nem érték, ha a szellem még felelőtlen

és a csók sem gyönyörűség, ha nincs már benne a lélek varázsa.

Bizony, nem mindig jobb, ami több.

A fölösleg csapdájába estünk. Fölösleg csak a rosszból van; semmi, ami jó, nem fölösleges. A jó Istenig fokozható. A gonoszság mértéke azonban hamar betelik.

És most itt állunk. Hová nyílik kétezer? Válaszolj, Isten!

Vértől maszatos talpunkat csiszatoljuk:

a szelídek és ártatlanok a lábtörlőink

csak a bűntudat zavarát leplezzük

hetyke füttyögetéssel

A tenyerünkhöz nőtt bunkót

világfi módjára sétapálcaként meglengetjük

Köszörüljük a torkunkat,

hogy aztán mint az érctrombita

zengjen

de hiába

mocskosak és terheltek leszünk,

hebegünk vagy hadarunk majd,

szinte mindegy

érvényes nevünk mindenképp elmosódik.

Nem átlépünk akkor az új ezredév küszöbén – némi feltételezett méltósággal –, hanem botladozva, szégyenkezve, úgy-ahogy általbukunk rajta

lesz ami lesz

vár aki vár

történt ahogy történt

dac, csőlátás és áthárítás

az alázat, a rátekintés és a vállalás helyén.

Tápászkodás után

a vállrándítás undok mozdulata: valahogy ezt is meg lehet tán úszni. Csomagjaink a kezünk ügyében.

Isten, elegáns, formatervezett koffereinket nézd majd szánakozva

mert voltaképpen szörnyűségeket cipelünk bennük

a kilyukasztott ózonpajzs

a felszabadított atom

a magunkra eresztett AIDS

mintadarabjai, csinosan cédulázva – minket kétezren túl is elkísérnek.

Ezek a szerzemények; tetszetős, tudományos rendbe rakva.

Hozományunkpedig a jobb sarokba hanyagul begyűrve:

a rongyolt gyermeki ing

a gubancolt védőháló

a berozsdált iránytű

az elhalványult képmás

az összefirkált tereprajz

a rabbá tett szabadság

a félreértett egyenlőség

a fölhígított testvériség

tekints ezekre is, Isten!

Ha segítesz

talán még

meg lehet varrni

ki lehet csomózni

ismét átfényezni

alapszínét visszaadni

hitelesen átmásolni

a gúzsból kikötni

értelmében fölmutatni

újra besűrítni

ha Te segítesz, Isten!

Mert kihez forduljon végtére az ember?

Így kétezer előtt, feje fölött lyukas ózonpajzzsal, atomsugárral a sarkában, halálos kórral a nyelve hegyén?

Kihez forduljon az ember? Hol talál a nyilvánvaló elkövető egy csekélyke védelmet? Folyamodhat-e kegyelemért?

Isten, segíts!

Ne csak a néhány (szám szerint tán nem is kevés) igazakért – hanem nyúlj le mindenkiért.

Még egyszer,Isten. Valamennyire, valahogy. Ha nem is oly erővel, mint kétezer éve (mert Az nem ismétlődhet, oly végleges!), de valami biztató jeleddel jelenj meg újra, mert látod, a büntetést helyetted úgyis mi magunk elvégezzük

mi készítjük a Föld halálát

már az áldott napot is ellenséggé tettük, vegyi úton, elég találékonyan – játékos kezünkből az energialabda bármely percben a talajnak ütődhet, csak egy kis ügyetlenség vagy sanda rosszakarat –

testünkből hovatovább kipusztul minden immunitás, ami a káros ellen zseniális összhangban védett –

és az ok elég világos:

(üdv a kivételeknek!)

minden test összemártózott

minden testtel miközben minden lélek

minden lélektől elzárta magát.

A nyavalyák irtózatosak, de legalább beszédesek. A meglottyadt szellemizomzat már régóta nem áll ellen semmi gonosznak. A test, mint a gazdát utánzó szolga, most csak a példát követte.

Mondhatnánk: a világsorsban nincsenek véletlenek.

És van, nem pedig véletlenül lett az Isten.

Kétezer előtt és kétezren túl, érintsd meg hát könyökünket,

Isten,

így korrigáld a Tőled megszokott – talán túlságosan is nagy – tapintattal a cselekvések irányát

nyúlj az állunk alá, és a fejünket emeld meg, hogy merjünk néha feljebbre is nézni

S mivel leszórt kukoricaszemeidet felzabálták a pokol mindenevő kutyái

fényes kavicsokkal a járható és járandó utat mutasd meg újra,

hajolj le még egyszer

állat és angyal közé, ahol mi élünk, a veszélyzónába,

és a két illesztett tölcsér közötti szűk közlekedőrést

koccantsd meg ujjad hegyével

mert itt vagyunk mi, megszorulva, s többnyire csak jajra juttat – mert inkább lefelé visz – kapkodó, harcos moccanásunk.

Mondhatnánk: legyen a Te ereszkedésed a nyomorában „logikus” világsors szent véletlene

a betervezhetetlen fordulat

a mesébe száműzött csoda

a meg nem érdemlett ajándék

Tedd, Isten,

hogy az alvadt, tapadós vérdugó visszafelé leváljon s enyhén felénk lejtő jobb vállad sugárzó mágnesével

vonzzál minket erősen a mélyből a peremre törő áramlásba

Tebenned bíztunk eleitől fogva

csak középtájt elfeledtük

S Te bíztál bennünk az eleitől fogva

mi pedig itt megrekedtünk

Isten

lazíts a jövendő idők nyakunkra szoruló hurokján,

ne hagyd, hogy az önítélet kétezren túl

ily dicstelenül beteljen,

gyere, Isten, akár büntetni is,

mert Néked még a büntetésed is irgalmasabb,

mint a jutalom,

amit embernek készített az ember

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap