Írisz

Jászter Zoltán, p, 08/12/2016 - 00:03

             Az ajtó fölött lévő csengő hangjára, a galéria hirtelen életjelet adott magáról a külvilágnak. Ugyanezt minden alkalommal megtette, valahányszor betért hozzánk valaki, a Primus művészeti galériába.

Odakint esett az eső. Ilyen időben általában kevesebben jöttek be hozzánk. Aznap volt már néhány vendég, de nagy részük csak az eső elől menekült ide. Persze ilyenkor is örültem a betévedőknek. Elláttam őket néhány utasítással, mielőtt a bejárati ajtótól tovább engedtem volna őket. Például, hogy hova rakják le az esernyőjüket, és ha szükség volt rá, megkértem a vendégeket, hogy ácsorogjanak kicsit tovább a puha lábtörlőn.

Az óváros mindenki számára vonzó. Az épület, ahol már néhány hetet eltöltöttem, a hajdani városfalba olvad bele. Lenyűgöző a galéria nagy terme. A kőből épített házban menedéket talált lengyel, örmény, zsidó, görög, olasz, osztrák, magyar, ukrán és megannyi más fajtájú nép az évszázadokon át. Mindenki a saját mesterségéhez igazította az épület egyes részeit. Volt itt kereskedőház, az udvarban istállóval, máskor meg papok, diakónusok lakhelye is. Egyes források szerint ez volt az első stáció, ahol a kereskedők megállapították a városba érkező áruk értékét. Majd ahogy tovább szállították a portékáikat a Piactér felé, a kufárok és mások kezére kerülve, az áruk értéke, utcáról - utcára egyre csak nőtt.

Tessa lépett be az ajtón. Persze, csak később tudtam meg a nevét, és azt, hogy Ausztráliából jött át Európába. Két napja. Magas, vékony, szőke lány. Könnyed mozgásával és gyönyörű mosolyával, azonnal foglyul ejtette a képzelőerőmet. Esőkabát volt rajta, és magával hozta a zápor utáni zöld rét frissességét, amely megváltoztatta nemcsak az aznapi, de az egész hetem ütemtervét is.

Bemutattam neki a tárlatot. Jólesett, amikor azt vettem észre a harmadik vagy a negyedik festmény után, hogy már nem feltétlenül csak a képek érdeklik a lányt. Azért én igyekeztem végigcsinálni. Szerencsére időben rájöttem arra, hogy nem kellene túlzásba vinnem a kiállítás bemutatását. Az olyan lenne, mintha a tudomására szeretném hozni, hogy ez csak egy program, ami néhány percen belül véget ér. Nekem persze eszem ágában sem volt, hogy megszabaduljak a lánytól.

Vannak vendégek, akiket az ember egyszerűen leráz. Csak úgy rutinosan.

Már a kiállítás megnyitóján megmutatkozik, mely arcok a „visszajárók”. Én így neveztem el őket. Többen közülük jól érzik magukat a művészemberek társaságában. Ők is alkotnak, gyakran magányos mesterek, vagy néhányuknak egy-egy kiállítás megnyitója az egyetlen lehetőségük arra, hogy társaságban lehetnek. Egyikük Viktor, aki az ötvenes éveiben jár, Kárpátaljáról költözött Lembergbe. Zenész, de a vele folytatott beszélgetésből nem derül ki egyértelműen, hol, kikkel és milyen zenét játszik.

Rendszeresen eljön egy hanyagul öltözött férfi is, aki körülbelül húsz évvel lehet fiatalabb Viktornál. Oldalán egy teátrálisan öltözködő idős hölggyel látogatja a galériánkat, akivel minden festmény előtt megállnak, és hosszan diszkussziót folytatnak. Pontosan miről beszélgethetnek, azt nem tudom, csak azt látom, hogy miután végeztek, minden alkalommal magukkal visznek néhány egyforma szórólapot.

Van, aki sokkal bátrabb, és meg sem nézi alaposan a kiállítás megnyitóján a képeket. Azonnal az italokkal, szendvicsekkel és egyéb apró süteményekkel megterített asztalhoz megy, és esze ágában sincs elmozdulni onnan, amíg a terítékre kerülő utolsó csöpp italt is fel nem hörpinti a poharából. Viktor, miután gyorsan, mindent elmondott, mit gondol a művészetről, jó partnere lett az asztal melletti társaságnak.

A fentebb említett csoport közül a legjobban is kitűnt, nemcsak a vékony magas termete miatt, egy rövid frizurás, idős nő. A hóna alatt egy feltűnően sárga színű sétaernyőt szorított. A festményekhez egészen közel hajolt, és hosszan állt a képek előtt, mintha nagyítólencsével vizsgálná a vásznakat. Viccesnek tűnt, és néhány napnak kellett eltelnie, mire megértettem ennek az okát.

Ezek az arcok, jól kibővítik a társaságot egy kiállítás megnyitóján. Nélkülük talán a kiállítás szervezői csalódottak lennének, és úgy következtetnének, hogy nincs érdeklődés a művészet iránt. Meg, hogy az értékek sem értékek már. A galéria személyzetén, a művészen és a potyázó közönségen kívül persze számos akadémikus, és művészeti szövetségek tagjai, meg azok elnökei, valamint más szakértő kollégák is látogatják a galériát. Ez utóbbiak többsége a zajos megnyitó utáni napokban keresi fel a tárlatot.

Amikor a soron következő kiállítást szerveztem, nem tudtam meghatározni előre, hogy az mennyire lesz gyümölcsöző. Annyi összetett dologtól függ a siker. Nárcisz természete miatt nem hagy nyugodni maga körül senkit és semmit, míg ki nem viszi a végső akaratát: mindenki figyelmét magára irányítani.

Napokkal a kiállítás megnyitása előtt megérkeztek a festmények. A Nova Posta szállította ki őket. Egy Zaporizzsjai festőművésznő Ljudmila Liszica munkáit terveztük bemutatni. Egy nappal a kiállítás előtt a művésznő is megérkezett. Őt elkísérte Jelena Granyisevszkaja újságíró nő is, aki később cikket írt a tárlatról. Mindenki hozzátett valamit a kiállítás sikeréhez. A délután folyamán azon igyekeztünk, hogy minden kép a maga, megfelelő helyére kerüljön. Ennek megvan a szakmai misztériuma, és valamennyi jól menő galéria féltve őrzi ennek a titkát.

Amikor végre minden mű, nagy alapossággal a helyére kerül, beindul a masina. Két héten keresztül jönnek-mennek a látogatók, akiket néha egy-egy gyűjtő, vagy vevő is elkísér majd. Ez utóbbiak közül néhányan egészen kiválóan tudják leplezni szenvedélyes tervüket. Mire válaszul, én is megtanultam álcázni eladói szándékomat. Istenem! Amikor a két törekvés találkozik, az olyan komoly – ilyenkor, állítom, hogy ünneplő ruhába öltöznek a lelkek –, annyira szépen és elegánsan egyesül az üzletkötésben a két akarat. És végül kimondják a „boldogító igent”, majd mindenki elégedetten vesz búcsút a másiktól. Ez annyira lelkesítő!

A kiállítást megnyitottuk, néhányan méltatták a művésznőt, mások meg ettek és ittak.

Szerencsésnek tartottam magamat, amiért eltölthettem néhány napot a művésznő és a barátai társaságában. Sokat beszélgettünk és azt gondolom Pieria síkságán barangoltunk újonnan szerzett barátaimmal.

Tessának megígértem, hogy megmutatom a várost. Munka után találkoztunk. Az örmény templom felé vettük az irányt. Tessa a várost én meg őt szerettem volna jobban megismerni. Itt nincsenek egyforma házak. Ő mindegyik épület előtt meg akart állni. Nem engedtem. Ezért aztán hozzá kellett érnem. Megfogtam a kezét. Előbb csak, hogy magammal húzzam, mert tovább akartam haladni. Aztán már nem csak azért. A kikövezett utcákon sétaközben jókat nevettünk. Tudtam hova megyek, és biztos voltam benne, hogy neki is tetszik majd az étterem. Én farkaséhes voltam. Ő meg boldog. Másnap is. A harmadik, majd a negyedik nap is. Munka után.

A bejárati ajtófélfára ki van téve egy illusztráció, amely azt hivatott közölni, hogy a galériában tilos a fényképezés. Többen figyelmen kívül hagyják. Persze olyan is van, aki megkérdezi, hogy szabad e fotózni. Természetesen, ilyenkor az ember szíve meglágyul. De nem a mi esetünkben.

El sem hittem volna, ha nem látom a saját szemeimmel azokat az utazó iparművészeket, akik nem restellik beutazni a fél világot, hogy leutánozhassák az alkotók munkáit. Azokét, akik keményen tanulmányozzák az anyagot, a színeket és a formákat. Azokét, akik a művészetnek élnek, és keresgélnek, kutatnak, hogy különleges módon, alkotásukkal fejezhessék ki mondanivalójukat. Ezek az utazó kereskedők meg, csak úgy bejönnek, turista maskarát öltve magukra, közben vérszomjasan fotózgatják a műalkotásokat, hogy azután szalagmunkán kivitelezhessék, és mielőbb a piacra dobhassák őket. Még az alkotások megvásárolásától sem hátrálnak meg egyesek közülük, csakhogy elragadjanak valami új darabot, amit aztán marcangolhatnak kényük-kedvük szerint.

Sem fotózni, sem vásárolni nem engedtük őket. Épületünk, átérezve a helyzet súlyosságát, ismét bevehetetlen városfalként funkcionált a „portyázó csapatok” előtt, akik közül többen is érthetetlenül bámultak ránk. Ezek a kereskedők csak az emlékeikben vihettek tovább egy-egy alkotást.

A kiállításon volt egy festmény, amelyet gyertyafénynél festett a művésznő. Azt hiszem, hogy az a kép a szépségével és eleganciájával bájolt el engemet. Pedig csak egy virágot ábrázol. Már számtalanszor láttam és egyik fajtája odahaza a kertünket is díszíti. Tavasztól kora nyárig. Rövid életideje alatt, a szépségével annyi sok élvezetet tud nyújtani. Többször megálltam a festmény előtt. Magam sem értettem miért. Igaz először ő szólított meg. Azután, ha a galériának azon a részén mentem át, ahol a kép a falon lógott, akárcsak egy oltár előtt elhaladva, mindig felé fordítottam a tekintetemet. Ha valamelyik vendégben érdeklődést fedeztem fel a kép iránt, akkor sietve eltereltem a látogató figyelmét, csakhogy a festmény a galériában maradhasson.

Egyik nap éppen kávét főztem, amikor betoppant, Andrij Zsoludijev. Termeténél fogva magas, barna, a nők iránt különleges figyelmességet tanúsító, harmincas éveiben járó fiatalember. Mondhatni idejétmúltan viselkedik a nőkkel. Mégis nagy sikere van náluk. „Hogyan csinálja ezt?” Tettem fel magamnak a kérdést, valahányszor egy társaságba keveredtem vele. El kell ismerni, tehetséges grafikus művész. Különleges technikával rajzol. Még aznap, valamivel később Ljudmila Liszicával felmentünk Andrej lakására. Sok szép alkotását megmutatta nekünk. Imádtam, hogy csupa pozitív emberrel lehettem együtt.

A kiállítás megnyitása után néhány nappal történt. Megszólalt a csengő az ajtó fölött. Én a nagyteremben voltam, ahol a galéria állandó tárlatának festményeit nézegettem. A következő kiállításon dolgoztam. Lesz néhány szabad nap a két kiállítás között. Ezekre a napokra válogattam össze a saját gyűjteményünkből néhány képet, amikor a sárga színű sétaernyőjével, galériáról-galériára járó idős, vékony, magas, rövidfrizurás hölgy belépett hozzánk. Volt nálunk néhány értékes kerámia is, különböző alakú üvegasztalokon elhelyezve. Attól tartottam lever valamit a sétaernyővel, amit most is, bal karjával erősen szorított a hóna alatt.

Odalépett a bejárathoz legközelebb elhelyezett képhez, majd alaposan nézegette. Így tett ezután is, a galériában kiállított összes képpel. Amikor mindegyiket végigmustrálta, közelebb jött hozzám és az általam vizsgált festményeket fürkészte. Közben néhány képre mutatva azt mormolta: „Ismertem, őt is ismertem.”

A kijárat felé indult. Elvett egy szórólapot az asztalról és kellő óvatossággal összetűrte, azután a táskájába tette. A hölgy valamikor, régen, modellt állt több híres festőművész előtt, azok műtermeiben. Csodaszép kinézetét az idő, mára már megcsúfolta, de a képek iránti érdeklődésétől semmi és senki nem tudta megfosztani.

Epedezve figyeli a hirdetéseket a kiállításokról. Nincsenek modern eszközei, ezért bejárja újra meg újra a várost, hogy felkutassa a tárlatokat. Sőt, feljegyzést vezet róluk. Régen is leírt mindent, naplókat vezetett, amikor modellként dolgozott. Tartogatja őket. Biztos helyre vannak eltéve. Van egy megbízottja, aki a halálakor mindent mellé rak majd a koporsóba. Úgy döntött magával viszi a szép emlékeit a sírba. Mielőtt kiment, csak annyit mondott a kiállításról, hogy: „a képek, nagyon szomorúak”.

Elutazása előtti napon, a művésznő megfogta a kezemet és maga után húzott. Megálltunk „Írisz” előtt. „Szeretném neked ajándékozni a képet.” Senki nem tudott a titkunkról. Megszerettük egymást, és a kiállítás után hazavihettem. Már volt hasonló élményben részem azelőtt. Egy másik művésznőtől kaptam meg azt a képet, amelyikkel, néhány hónappal korábban szövetséget kötöttem az egyik tárlaton.

            Tessának is elmondtam, hogy az öreglány milyen bájos. És, azon filozofáltunk, hogy mi lenne, ha a megbízottja nem rakná be a koporsóba a naplókat. Micsoda izgalmas filmdráma lehetne belőle. „Akár eljátszhatnád a modell szerepét is. Én szívesen lennék a festő szerepében.”

            Másnap későn keltünk. Azt hiszem az egész város a megszokottnál későbben ébredt fel. Bár hétfő volt és szabad nap, én mégis kinyitottam a galériát. Jazz fesztivál volt a városban és még számos rendezvény. A turistáknak eszük ágában sem volt lemondani a városnéző programjaikat, vagy szabadnapot kivenni. Én erre jól ráéreztem.

            Kijevből, az egyik galéria tulajdonosa, néhány festményt hozott be hozzánk. Kérte, hogy segítsek a képek eladásában. A galériánk nem foglalkozik ilyesmivel. Én kivételt tettem. És jó döntés volt. A képek témája a jazz volt. Több híres zenészt ábrázoltak.

Az egyik festmény előtt, amit külön raktam, mert úgy gondoltam, az a legjobban eladható, megállt egy német diplomata a feleségével. Nem sokáig nézegették a képet, de láttam, hogy megérintette őket. Én lefoglaltam magamat a saját képeink nézegetésével, de biztos voltam benne, hogy néhány perc múlva a lelkek, újra felveszik ünneplő ruháikat.

            A galériánk úszott a boldogságban.

Egy ideje már keringett a hír a levegőben, hogy a galéria, ebben az épületben nemsokára bezárja kapuit. Máshol kell otthont találni az alkotásoknak. Az épület tulajdonosai közül az egyik, megházasodott. Az idős úr fiatal nőt vett magának feleségül. A fiatal feleség külföldön szeretne élni, és ahhoz pénz kell. Sok pénz. Azonnal! A vágy erősebbnek bizonyult a városfalnál, amely képtelen volt megvédelmezni a művészetet. Tehetetlen kőcsomóként omlott össze a kívánság előtt. Az épület ismét gazdát cserélt.

Az utcára kerültem. Tessa hazautazott.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap