Író a parlamentben, avagy: olvassuk újra Mikszáth Kálmánt!

Lukáts János, h, 05/28/2018 - 00:08

1952-ben jelent meg Király István monográfiája Mikszáth Kálmánról, a könyv kétségtelen hatását és sikerét mi sem jelzi jobban, mint hogy ma, fél évszázadnál hosszabb idő elteltével vállalkozott magyar kritikus arra, hogy újraértelmezze és -értékelje Király István Mikszáth-felfogását. Király István az 1950-es évek politikai szemléletének megfelelő Mikszáth-képet fest, a magyar kritikai realizmus korai képviselőjét, a kiegyezés és a dualizmus ellenségét, a dzsentri és az arisztokrácia kérlelhetetlen ostorozóját láttatja Mikszáthban, aki a gúny és a szatíra eszközével leplezi le, teszi nevetségessé és semmisíti meg erkölcsileg a kortárs magyar politika szereplőit. Ez a Mikszáth-kép aztán belekerült a magyar irodalmi köztudatba, az oktatásba és a szakirodalomba, s ha dogmatikus, prekoncepciós vonásai szembetűnők is voltak, alapvető megállapításait jószerével máig sem kérdőjelezték meg.

Beke Albert most merőben új oldaláról közelíti meg Mikszáthot, illetve „a Mikszáth jelenséget”. A politikus Mikszáth alakjának megrajzolásával az író magánemberi hátterét, jellemét igyekszik megvilágítani, az 1849 utáni nemzedék lehetséges (és lehetetlen) politikai-szellemi orientációit, a közöttük való eligazodást és választást. Mindehhez Mikszáth életművének azt a részét használja bizonyító anyagul, amelyet az utókor viszonylag kevésbé ismer, amely a maga idejében is bizonyosan némiképp efemer jelleggel bírt, a saját koráról azonban mindenképpen a leghitelesebben szólt: a politikai karcolatokat, a rövid, napi vonatkozású írásokat és az író levelezését.

Mikszáth Kálmán ugyan mindvégig megőrzi 1848 emlékét és a magyar függetlenség gondolatát, mégis a kiegyezést és a hozzá kapcsolódó politikai-társadalmi koncepciót tartja az ország számára az egyetlen lehetséges útnak. Ennek a politikának a vezéralakja Tisza Kálmán és Tisza István volt, akikhez Mikszáthot évtizedeken át töretlen bizalom és barátság fűzte. Nem is csak a politikai azonosulás, vagy a realista együttgondolkodás vágya vitte Mikszáthot az ő táborukba, hanem az a szándék, hogy részese legyen a magyar politikai-közéleti hatalomnak. A részvétel a hatalomban nemcsak anyagi biztonságot jelentett Mikszáthnak, nemcsak kárpótlást és elismerést fiatalkori nélkülözéseiért, hanem lehetőséget, hogy - parlamenti képviselőként - első kézből kapjon hírt a magyar föld eseményeiről, a magyar társadalom mindennapjairól. Évtizedeken át volt képviselő, a királyt, a mindenkori miniszterelnököt és kormányát, valamint képviselőtársait folyamatosan és tudatosan kitüntető tisztelettel, egyetértő összekacsintással és megbocsátó humorral mutatta be karcolataiban és parlamenti tudósításaiban. Miközben képviselőként naponta ismerte meg és érzékelte a Monarchia korszakos gondjait, az ország romló bel- és külpolitikai helyzetét, a nemzetiségi kérdés centripetális erejét, az új osztályok jelentkezését és harckészségét, - mindebből egyetlen szót sem találunk sem irodalmi munkásságában, sem közéleti publicisztikájában. Nem ír a kivándorlás katasztrofális méreteiről, a korrupt választásokról, a nemzetiségi kérdés szőnyeg alá sepréséről, - és nem ír semmi olyanról, ami megingathatta volna helyét a parlament vonzó nyüzsgésében, klubjában és folyosóján, semmi olyanról, ami zavarhatta volna tarokkpartiját a miniszterelnökkel, illetve műveinek föltétlen és azonnali megjelenését. Miközben Mikszáth tudta – mert tudta, sőt őszintesége bizalmas perceiben „el is töprengte” legközelebbi környezetének, - hogy nem igaz ügy, amelyet szolgál, nem jó úton halad az ország szekere, a tornyosuló gondok hamarosan maguk alá fogják temetni a Monarchiát és Magyarországot. Másnap aztán folytatódott a karcolatok és a közéleti pepecselések kedélyeskedő világa.

Mikszáth rengeteget tudott „a magyar föld népéről”, kis és nagy eseteit, tanulságos és kacagtató ügyeit százával hordták neki képviselőtársai az egész országból. Ezek az apró adalékok sorra bekerültek kisebb-nagyobb műveibe, vagy ezeket továbbfejlesztve alakította őket önálló írásokká. De Mikszáth műveiben mindig személyek és magánügyek szerepelnek, soha nem társadalmi csoportok vagy problémák. Parasztjai, dzsentrijei, vármegyei figurái mintha mindvégig az élet ünnepnapjait élnék, gondjaik, tragédiáik is magánemberi történések. Mikszáth maga is nemzetiségi vidékről származott (a Nógrád megyei szlovák kisközségben, Szklabonyán született), majd évtizedeken át a túlnyomórészt románok lakta Fogarason volt képviselő, de sem a szlovák, sem a román nemzetiségi követelések és nemzetiségi mozgalmak híre vagy szelleme meg nem jelenik műveiben. Ne ismerte volna föl a nemzetiségek súlyát, politikacsináló erejét és veszélyét a soknemzetiségű Magyarországon? De fölismerte, sőt pontosan ismerte a fölgyülemlett robbanóanyagot, de egyszerűbbnek érezte „homokba dugni a fejét”.

Mikszáth Kálmán 1847-ben született, a reformkor patriarchális levegőjét, szemléletét hozta magával, a magyar függetlenség dédelgetett illúzióját, amelyen lényegében később sem volt hajlandó változtatni. Akkor sem, amikor képviselőként lehetősége, sőt kötelessége lett volna hivatalos és felelős választ adni a megváltozott magyar világ új jelenségeire. A nála éppen harminc évvel fiatalabb Ady, aki élesen szemben állt a Tiszák politikai felfogásával és a korabeli magyar parlament korrupt világával, ugyanúgy a magyar függetlenséget hirdette, és 1848 emlékét éltette, de mélységesen elítélte Mikszáthot, a hallgató, a megalkuvó politikust. Alakjából „mikszáthok” formában a hatalomhoz törleszkedő, fejbólintó csendestárs figuráját formázta meg. Mikszáth írói kvalitását nem vonta ugyan kétségbe, de korszerűségét igen, társadalmi érdeklődésének hiányát illetve megalkuvását pedig folyamatosan kárhoztatta.

Beke Albert számos forrást felkutat, számos kortársi reflexiót és emlékezést megvizsgál, Mikszáth személyiségének árnyaltabb megismeréséhez. Talán Gyulai Pál keményen feddő igéjét írjuk ide, aki szerint Mikszáth, a tehetséges író elléháskodta mind annak a lehetőségét, hogy a korszak nagy összefoglaló magyar történelmi regényeit megírja, mind azt a lehetőséget, hogy népszerűségét és politikai jártasságát a magyar közvélemény felelős tájékoztatására használja föl. Az előző esetben talán a megjelenő műveket keményebb kritika érte volna, az utóbbi esetben parlamenti támadásoknak lett volna kitéve, talán még a tarokk-kompániából is kipottyant volna, - Mikszáth egyiket sem volt hajlandó kockáztatni.

Mikszáth a politika fogalmát némiképp összemosta a politikai élet kellemes körülményeivel, ő maga sose volt egyéni koncepciót követő politikus, legföljebb a többséggel bólogató és szavazó mameluk. Parlamenti képviselőnek lenni, a hatalmon lévő pártot és kormányt támogatni azért nem egészen ugyanazt jelentette Tisza István és Király István korában. A professzor éles ellenzéki attitűdöt vél kiolvasni Mikszáth regényeiből is, karcolataiból is, ha valóban ilyen harcosan Tisza- és dzsentriellenes lett volna Mikszáth élete és műve, vajon hogyan viselte volna el az a rendszer és az a kormány, amelyről Király István semmiféle toleranciát nem tételez fel, s a melyre - az ő tapasztalatai alapján - hatalmon lévő párt és kormány nem is képes?

Beke Albert továbbszövi Mikszáth lehetséges és képzeletbeli pályáját, megkockáztatja az állítást, hogy Mikszáth írói világát, alakjait, szellemét leginkább talán Herczeg Ferenc és Csathó Kálmán őrizte meg és vitte tovább. Bizonyára a pillanatnyi ellenszenv, amelyet Mikszáth „simulékony karcolatai” iránt érez, téteti ezt a kijelentést Bekével. Herczeg Ferenc soha életében nem tudott magyarul, nyelvéből a költőiség ugyanúgy hiányzik, mint Mikszáth finom ízei, hangulata, humora, nem mély, de bölcs élettapasztalata. Csathó lehetett a következő nemzedék közkedvelt bestseller írója, némely műve kétségtelenül a szórakoztató irodalom kedvelt alkotása, talán mint egy korszak és egy társadalmi réteg megőrzője, az utókor figyelmére is érdemes. Maga az a tény azonban, hogy dzsentriket és patriarchális szemléletben megőrzött és vállon veregetett parasztfigurákat dédelget tovább (még egy nemzedékkel tovább!), aligha teszi Mikszáth művészi értékrendjének utódjává és követőjévé.

Elgondolkoztató és véleményalakító művel lepte meg olvasóit Beke Albert, talán még a Mikszáth művészetét ismerők számára is tud új elemeket fölsorakoztatni, akik azonban az író életét csak háttérkulisszaként szokták kezelni, azok számára bizonyosan. Mindamellett inkább egy megkövesedett nézet újragondolásának, és egy kritikus(i) vita kezdetének érzem Beke Albert tanulmányát, nem pedig a Mikszáth problémakör lezárásának. (Kár, hogy a vonzó küllemű kiadvány hemzseg a helyesírási hibáktól, és számos apró pontatlanság is nehezíti helyenként a megértést. Egy kiadótól, amely már elöljáró szavaiban kioktatja olvasóit, e hibák kiküszöbölése elvárható lett volna!)

 

Az ismertetett mű:

Beke Albert: Egy meghasonlott lelkű ember. A politikus Mikszáth. Bp. 2004, Szenci Molnár Társaság. 323 oldal.

 

Az ismertetést készítette:

Lukáts János

2005. január.

 

 

 

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap