Istenítélet* - részlet egy készülő regényből

Bene Zoltán, k, 12/12/2017 - 00:04

 

 

 

 

Mihály egyazon pillanatban látja meg a lányt a királlyal, s máris tudja, hogy a királynak kedvére való lesz. A lány karcsú és szép, dús, dióbarna haja a derekáig omlik, rövid inge alól elővillannak aranyló combjai. Fürdött még egy perce, látszik, nedves a teste, nedves a ruha rajta. Az inge melléhez tapad, kiemeli szép domborulatait.
– Szép – lihegi a király – szép, ugye?
– Gyönyörű – feleli Mihály –, üde és fiatal!
– A pap lemaradt? – kérdezi a király.
– Lemaradt, uram – válaszol Mihály. – Nem bírta az iramot, a szarvas gyorsan futott, a növények erős akadályokat emeltek elé, hájas teste hamar kimerült. Piheg valahol a kurafi!
– Nem is kell, hogy itt legyen – dörmögi a király, és kilép a bozótból. Mihály mögötte halad, kezében íj, oldalán kard.
– Ki vagy, te leány?
A lány ijedten pislog a két férfira, ajkai elnyílnak, fogai gyöngyökként villannak a szájában.
– Réka vagyok, uram – mondja –, Varkocs leánya. És ti kik vagytok? Megijedtem tőletek!
– Sámuel vagyok, a magyarok királya! – húzza ki magát a király. – Ez meg egy hitvány szolgám, szóra sem érdemes! Mutasd meg nekem a szépséged, te leány!
– Apám elevenen megnyúz, ha megteszem! – riadozik a lány. – Holnap lesz a menyegzőm Tiborccal, a szomszéd úr fiával. Apám és Tiborc apja gondolták ki a nászt, nagy bánat éri őket, ha elmarad!
– Ne ellenkezz a királlyal! – mordul rá Aba Sámuel. – Vetkezz!
Réka vetkezni kezd, mellei akár a formás gránátalmák omlanak elő az ing alól, hasa horpadt, öle izzik. Aba felhördül, kivereslik az arca, megoldja szarvasbőr nadrágját és leteperi, nagy gyakorlattal és szakértelemmel gyűri maga alá áldozatát. Mihály csak áll, háttal nekik, figyeli az erdőt, nem neszez-e valami. Felajzza íját, vesszőt illeszt a húrra. Meg ne lepjenek bennünket, gondolja. Hallja a király nehéz szuszogását, hallja a lány panaszos nyögéseit. Sámuel nem olyan, mint a herceg volt, mosolyodik el Mihály. Az nem tett volna ilyet soha! Folyvást imádkozott. Meg is ölte az a kan, rútul kibelezte, akár az asszonyok a csirkét. Nem volt pedig rossz vadász, a kardot is jól forgatta, de hiába, bizonnyal akkor is a mennyek országán járt az esze, mikor felöklelte az a dúvad. Ellankadt a figyelme a vadról, és nem akadt, aki hegyezze a fülét, erőltesse a szemét helyette, miként ő fülel és őrzi az erdő árnyait Sámuel helyett. A mennyeknek országán!, sziszegi Mihály. Van-e? Oda vezet az égig érő fa is, ahogy az a barátságos pap mondta, amelyiknek a szavát is érteni lehetett? És vajon az Isten, aki Atya, ugyanakkor a saját fia is egyben, mindemellett pedig még egy harmadik személy, vajon ez a három, mégis egyetlen Teremtő azonos lehet az Öregistennel? És ama szűzen fogant Mária, aki az Isten anyja és felesége egyszerre, valóban a Boldogasszony volna? Én, bár keresztény nevet használok, hogy rám ne süthessenek mindenféle ostobaságot, én azért inkább hiszek a táltos szavában, amint minden jó kabar ősöm. Legyen mégannyira érthető és barátságos is az a pap. Sok másik meg épp az ellenkezője úgyis… Ki tudhatná, mi az igazság? És miért volna az új igazság a réginél előrébb való? Élni kell, ez a vége mindnek, élni kell valahogy. Sámuel úr sem akar mást. Élni csupán, a maga módján. S minthogy ez a mód a hatalom, hát ahhoz ragaszkodik. Ezért kétfelé szolgál, ha kell. S ugyan kétfelé szolgál, színre mégis egy irányban csupán, nehogy visszahívják azt a Pétert, azt a velenceit, a hatalomra éppúgy kiéhezett férget! Abban azért biztos vagyok, véli Mihály, hogy a lelke mélyén Sámuel úr is az ősöknek hozott áldozatban bízik egyedül. Péter ellenben testestül-lelkestül a papok embere – bár ha ő látta volna meg ezt a leányt, ő sem cselekedett volna másként: elvette volna, ami az övé. Mert minden a királyé. Tehát a király mindent elvehet, akár a papoknak hisz, akár a táltosnak, nem számít!
Megakasztja gondolatait, mert hallja Aba utolsó hörgését – akár egy medve! A lány könnyebbülten nyöszörög. Mihály gondolatai elapadnak, megfordul. Látja, ahogy a lány kapkodva, reszketeg kézzel takargatja magát, s pillantásával elkapja azt is, amint a női öl előtt térdeplő ura nehézkesen visszacsomagolja szűk nadrágjába méretes vesszejét.
– Mit bámulsz, barom! – mordul rá Aba tápászkodva.
– Bocsáss meg, uram, vigyáztalak!
– Vigyázz úgy, hogy ne láss! Megfojtatlak!
– Mi lesz vele?
– Magunkkal visszük! Jó portéka, kell nekem!
Mihály a lányhoz lép, felhúzza a földről.
– Öltözz fel! Vezess apádhoz! – parancsolja.
Réka remegő lábakkal áll fel, combjain csordogál a vére.
– Fújj a kürtödbe! – parancsolja Aba Mihálynak. – Jöjjenek a többiek!
Mihály a kürtjébe fúj. Zengő szavára üstöllést más kürt felel. Csakhamar lovak nyerítése hallatszik. Tucatnyi vitéz bújik elő a fák közül, ruhájuk tépázott, lovuk sörénye összegubancolódva. Aba népéből valók: kabarok mind, kipróbált családi testőrök. Csak két gyalogos normann van velük, bárgyú, egykedvű ábrázattal bandukolnak a nyomukban.
– Halevő nyomorultak – köp feléjük Mihály.
A csapat megindul Réka nyomában. Árkon-bokron keresztül vezeti őket a lány, közben szipog egyre. Lassan kiérnek végleg az erdőből, és virágos mezőn tapodnak lépteik. A legények száron vezetik a lovakat. Kisvártatva feltűnik egy faház. Új típusú ház, körülötte vesszőből font kerítés, földhányással erősítve. A kapuban magas, vézna legény állja útjukat.
– Ereszd be a királyt, marha! – kiált rá Mihály.
– Miféle királyt? – értetlenkedik amaz.
– Sámuelt, a magyarok királyát, te állat!
– Engedj be minket, Vata – szól szelíden a lány. – Hívd apámat!
Vata elillan, hamarost meglett férfival tér vissza.
– Varkocs a nevem, uram – hajol mélyre a ház ura. – Javaim szűkösek ugyan, de a magam ura vagyok, senkinek sem szolgája!
– Nekem bizony szolgám vagy, Varkocs – ellenkezik Aba. –Vagy nem így véled? 
– Neked mindannyian szolgáid vagyunk! Erre vadásztál, jó uram? Megismerem az arcod! Járt erre egy barát a minap, az mutatott egy pecsétet, rajta a képed! Éppen ilyen vagy azon is!
– No, hát én viszem el a leányod, Varkocs!
– Miért, uram?
– Kedvem telik benne. A patak partján a magamévá tettem. Tán nem tetszik, hogy királyi ágyas lesz belőle? Rongy ember létedre ilyen magasra emelkedik a sarjad! Örvendezz!
– De ki kárpótol engem, uram?
– Kapsz kárpótlást majd, ne félj! Lovat! – parancsol Aba, és egy legénye máris nyújtja a szárat. A király felkap az állat hátára, foghegyről odavet valamit Mihálynak az anyanyelvén, hogy Varkocs népe ne értse; maga elé kapja Rékát, azzal elvágtat.
Mihály komoran nézi Varkocsot.
– Miért ellenkeztél?
– Nem ellenkeztem én, uram!
– Örvendezned kellett volna! Megkereszteltek-e?
– Mint minden rendes embert.
– Ahogy mondod, barom! Fogjátok!
Két legény már ugrik is Varkocsra, legyűrik a földre, másik kettő Vatát kötözi össze. A többiek lóra kapnak, vágtatnak a ház felé, aki szembeszegül, levágják irgalmatlanul.
– Enyém a házad mától, Varkocs! – lép a földön heverőhöz Mihály. – Ha akarod, megtartalak szolgámnak!
– Nem vagyok szolga, mondtam! Ölj meg inkább!
– Ahogy akarod, féreg!
Mihály elővonja kardját, Varkocs torkába döfi. Bő sugárban buzog a vöröslő vér a földre, tócsába gyűlik, beissza lassan a föld…
– Hát te? – dugja a fegyverét Vata orra alá Mihály.
– Híven szolgállak majd, uram!
– Nem vagy hát olyan agyalágyult, mint ez volt – jegyzi meg az új gazda, Varkocs felé köpve. – De még egy kicsit heveredj itt, szolgám! Lovat!
Lóra kap, vágtat a király után.
Telik az idő, múlnak a napok, hónapok, vadászat múltán hadak ideje jövel. Az Úr 1044. esztendejének július ötödik napján a velencei, másképpen, nagy hitbuzgalma miatt, Fehérnek is emlegetett Péter király és a császár seregei Ménfő mellett megsemmisítő vereséget mérnek a bitorló Aba Sámuel hadaira. Maga Aba is sebet kap a csatában, menekülni nem bír, fogságba esik. Néhány nap múltán ki is végzik Isten nagyobb dicsőségére és okulására a pogány fertelemhez ragaszkodó népeknek. Egykori első testőre, Mihály, ki hajdan a herceget, az örököst is szolgálta, veszi a fejét nagy szakértelemmel, egyetlen suhintásra, jutalmul életét megőrizheti, és egyetlen, általa választott birtokára vonulhat vissza. Mihály másnap útnak indul a meggyilkolt király egyik ágyasával, Rékával arra a birtokára, melyet egy esztendővel azelőtt Réka atyjától harácsolt el Aba kegyéből. Két hét múltán, egy esős reggelen azonban átvágott torokkal találják ágyában. A gyilkossággal Rékát vádolják, az asszony azonban tagad megátalkodottan. A közeli monostor apátja megszánja, megengedi, hogy istenítéletet tegyenek rajta. Réka kezeit összekötözik, és egy közeli, sebes sodrású patakba vetik testét. A víz azonnal magába nyeli, ám valamivel lejjebb kiveti magából ismét, a partra dobja. Életben marad, prüszkölve okádja a vizet magából. Az Úr visszaadja szabadságát.
 Réka visszatér a birtokára, feleségül megy Vatához, de szíve alatt már vagy Aba vagy Mihály gyermekét hordja. A gyermek Isten rendje szerint meg is születik, a keresztségben az Imre nevet kapja ama szent életű herceg után, akit a nagy király, az első, a sorsfordító nemzett, s akit élete virágjában vadkan öklelt halálra. Az asszony több gyermeket már nem szül, mert Vata legénykorában különös betegségbe esett, mely egy gyermekre nézve veszélytelen, a férfiakra azonban erősen ártalmas, magjuk ugyanis halottá válik általa, akár a kő.
Mikor Imre felnő, a csongrádi ispán legkedvesebb embere leányának, Jolántának kezét nyeri el, számos gyermeke születik tőle, és szép öregkort ér meg. Birtokát, amelyet akkortájt kezdenek nagyapjáról, Varkocsról Varkosnak nevezni, Béla fiára hagyja örökül. Ez Béla király vitézének áll, Szent László számos hadjáratában küzd, s gazdagon tér haza. Oklevelet is hoz, mely nemességet biztosít neki és utódainak. Öreg fejjel nősül, de ágyékából markos legénykék fakadnak. Halála után Varkost Szórád nevű legidősebb fiára testálja. Kisebbik fiainak pénzt hagy csupán – ezek utóbb el is esnek rendre ama nagy tudományú Kálmán király Álmos herceg elleni és egyéb csatározásaiban. Szórád eközben bölcsen gazdálkodik, gyarapítja vagyonát, a csongrádi ispán bizalmába is beférkőzik, így utódjára, Gézára erős uradalom marad örökül. Ez a Géza már Szórád Géza néven növeli egy számottevő területtel családi birtokait. Utódai aztán nem jeleskednek ennyire a vagyonszerzésben, ám jómódú királyi serviensként mégis átvészelik valamiképpen a nehéz időket, még az istentelen tatárokat is ép bőrrel túlélik. Amikor pedig hanyatlani kezd Árpád nemzetsége, egyikükben, Szórád Mihályban feléled a szerzési ösztön, s újabb földeket szaporít uradalmához. Leszármazottai ellenben megelégednek azzal, hogy keserves kínok árán tarthatják azt, amijük van. Abban az időben már a birtokot sem emlegetik másként, mint a családot: Szórád néven. A család részben már kőből épült udvarháza melletti hét viskóban laknak a jobbágyaik. Az udvarházhoz lóistálló tartozik és ólak a lábasjószágnak, faépületek a terménynek; a jobbágyok kunyhóihoz meg apró hambárok, parányi tyúkólak. Az egész erdős-mocsaras vidék közepében fekvő települést vesszőfonattal erősített földhányás veszi körül, amolyan kicsinyke fal, amelyből egymástól egyenlő távolságra kihegyezett karók állnak ki. Kicsit távolabb karám található a birkáknak meg a néhány marhának. Voltaképpen takaros falucska születik a birtokon az idők folyamán. A Szórádok saját jobbágyaikat megőrzik, védelmezik a bajokban, néha befogadnak egy-egy kóborló családot. Keletről Szeged királyi szabad város földjei és erdei, nyugatról a halasi kun székek, északról a vásárhelyi, a szeri és különböző magánbirtokok, délről a kanizsai határ, kun és érseki területek övezik a Szórádok birodalmát, amely igazi faluvá sosem növekedik, már csak azért sem, mert bezárkózva, begubózva éli életét, akár a csiga a házában.

*: Az azonos című, készülő regényből, mely részletben egy leány becsületén folt esik, egy birtok gazdát cserél, és a rajta élő család gyarapodásnak indul.

 

Megjelent: PoLíSz 96. (2006. július-augusztus)

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap