Istennél a kegyelem - történelmi játék 2/3

Bene Zoltán, szo, 03/16/2019 - 00:06

 

 

 

Istennél a kegyelem - történelmi játék 13 képben, Damjanich János leveleinek felhasználásával

 

 

Szereplők:

DAMJANICH JÁNOS tábornok
CSERNOVICS EMÍLIA, a felesége
LEININGEN-WESTERBURG KÁROLY gróf, tábornok
VÁSÁRHELYINÉ BRÜNEK JÚLIA, Damjanichné barátnéja................
BALOG honvéd
KOVÁCS honvéd
CSERNOVICS PÉTER, Emília bátyja
URTICKA törzsporkoláb
BOTT FRANZ hóhér, Brünn (Brno) városából
JULIUS JAKOB von HAYNAU táborszernagy, műkedvelő hóhér.
PÓPA, ortodox pap

 

Folytatás...

3. kép

Az aradi várbörtönben

DAMJANICH a priccsen fekszik: Ez már ízlett, törzsporkoláb uram?
URTICKA: Megteszi, százados úr, megteszi!
DAMJANICH: Az efféle vöröset szereti?
URTICKA: Megiszom, megiszom szívesen. Azért lehetne jobb is, igazat szólva!
DAMJANICH: Lesz is! S akkor lehet szó…?
URTICKA: Nem bánom.
DAMJANICH: Napilapokat?
URTICKA: Mikor csak tehetem. S ha eljuttatják a kezemhez. Mert arra sem pénzem, sem időm, sem tehetségem, hogy magam szerezzem be őket! Ez belátható, százados úr, nem gondolja? A családomtól nem vehetem el az időt, az méltánytalanság lenne, nagy méltánytalanság!
DAMJANICH: Leiningen tábornok úrnak is?
URTICKA: Meglátom, mit tehetek. Leiningen százados úr úriember, úgy hiszem.
DAMJANICH: És Csernovics Péter, a sógorom, átjöhet-e majd hozzám? Ő is itt van valahol ennek a pokolnak valamelyik bugyrában. Ha csak nem szállították át máshová.
URTICKA gúnyosan: Talán nem szállították sehová. S akkor meg lehet oldani azt is, százados úr. Csak akarnunk kell mind a kettőnknek! Barátságosan, szinte évődve: De nem olyan pokol ám ez, higgye meg, százados úr! Van ennél rosszabb hely is a világon. Én szolgáltam másfelé is: Prágában, Pozsonyban, Bécsújhelyen. Ez itt nem a legrosszabb, nekem elhiheti. Patkány, példának okáért, alig van. Élősködő sincs annyi, mint a legtöbb fogdában. Ha érdekli, elmesélem, hogy Prágában az egyik aranyművest, aki túlságosan felhígította az aranyat, miután bezárták, négy nap alatt megőrjítették a férgek. Meztelenül találtak rá az ötödik nap reggelén a zárkájában, de nem is jó kifejezés az, hogy meztelen volt, sokkal inkább azt kell mondanom: nem volt már más az egész ember, csak egy meglehetős darab, véres mócsing. A ruhát és a bőrét mind-mind ledörzsölte magáról a kőfalon. Mi ez a hely ahhoz képest?
DAMJANICH nagyot nyel: És a dohány?
URTICKA: Jó minőségűt csak jó pénzért hozhatok.
DAMJANICH: Márpedig én kapadohányt nem szívok!
URTICKA: Legyen úgy!
DAMJANICH: És levegő?
URTICKA: Kiviszem néha, állom a szavam. Álltam eddig is, nemde? Ezzel a lábbal úgysem szökhet. Meg hova is? Bárhová menne, ott lennének a sarkában, végül ló farkához kötözve vonszolnák vissza, miután lefülelték! De ezzel a lábbal úgysem szökhet, nem bizony!
DAMJANICH: És mit hallott, törzsporkoláb uram?
URTICKA: Nem tudni, mi lesz, de azt gondolják a legtöbben, ennyi tisztet nem áldozhatnak föl. Magam is így vélem.
DAMJANICH: Hanem?
URTICKA: Lefokozás, aztán kényszersorozás, mint a honvédoknak. Netán várfogság, száműzetés. Ha várfogság lesz a jussa, megismerhet még igazán pokoli helyeket, százados úr! Valódi poklokat járhat, százados úr! Mi ez ahhoz képest? Ispotály!
DAMJANICH hosszú szünet után, mialatt Urticka a fogát szívja és nyújtózkodik: Bitó?
URTICKA: Nem hinném. Mások se. A cár, az angolok, a német fejedelmek nem örülnének… Példát fognak statuálni, de módjával, ésszel. Osztrák úriemberekhez illőn. Az uralkodó ifjú, de kegyes szívű ember! Meg aztán maguk mégiscsak tisztek. Ugyan csak a rebellisek szerint főtisztek, rebellisek pedig már nem léteznek, de a császár hadseregében is tiszti rangot viselnek, mind a mai napig, ha alacsonyabbat is, mint szeretnék! Szóval nem hiszem, hogy hóhérkézre jutnának, százados úr, nem hiszem…
DAMJANICH hosszan fújja ki a levegőt: Lesz még bor, ha kívánná!
<!--[if !supportEmptyParas]-->URTICKA: Jöhet!
<!--[endif]-->

4. kép
A szalonban

EMÍLIA a kanapén ül, kezében papír, olvassa: Drága Milikém! Elnémul, szipog. Légy oly jó, és küldj olvasnivalót. Nem bánom, akármit, de legjobban szeretnék lexikont és egy pár francia szótárt. Azt hiszem, jó gyermekem, becsomagoltad ezeket. Egyébként küldj akármit, csak ne okosakat, mert csak az időt akarom elűzni. Nem volna jó, ha írnál Földvárynénak, hogy a kis kocsit küldje el Pródóval? A címe ez: „Földváry Lajosné asszonynak, Szita-ház, a Duna mellett”. Minden érzelmem a tiéd! Szipogás, sóhaj. Kézcsók a jó Julinak és Tuttinak, valamint minden kedveset azoknak a jó embereknek, akik rólam megemlékeznek. Téged imádó Janid. Felemeli a fejét. Én is… Visszapillant a levélbe, majd kisvártatva mormolva: Küldök gyufát, életem, hogyan is ne küldenék?

A szín elsötétül, majd fokozatosan újra megvilágosodik a jobb oldalon a szalon.
EMÍLIA a kanapén ül, kezében papír, olvassa: Angyaljóságú, drága Milikém! Köszönöm a könyveket, és szeretném tudni, hogy János átadta-e neked a pincetokot? Igen száraz olvasnivalót kerestél ki, de közben mégis múlik az idő! Jani elküldte a vörösbort? Nékem már nincs, és holnap elküldöm a boroskosarat, hogy egypár üveg vöröset küldjél. Ha tehát Péter pincéjében jobb vörösbor nincs, keress valami jót Aradon, hogy holnapra legyen. Kérek egy lepedőt. Hogy vagy Mezei gazdával? És intézkedtél-e Bettelheim Péternél a Pester Zeitung dolgában? Megmondtál neki mindent rólam? Mit csinál a Mama? Megmondtad neki, hogy az ő harisnyái szebben vannak csinálva, de nem olyan jó formájúak, mint a tiéid? Hogy vagytok, kedveseim? Lábam már nem dagadt, de ismét más helyen fog fölfakadni. Már türelmetlenné tesz! Mikor láthatlak? A jó foglárnak rajta kell lennie! Isten veled, drága jó Emíliám, ezer szíves csók és üdvözlet szerető Janidtól. Sóhajt, felemeli a fejét. Én sem vágyom másra, csak arra, hogy lássalak! Milyen keveset lehettem melletted… A katonafeleségeknek ez a sorsa, mondják… Nem vigasztal, hiába mondogatják. Mi vigasztalna? Ha láthatnálak, ha beszélhetnék veled, az igen, az vigaszt nyújtana. Ha őszintén beszélhetnénk... Mert ezek a levelek nem őszinték, érzem. Csak a szeretet az. Az igaz, tudom jól…
VÁSÁRHELYINÉ belép: Megint búslakodsz, sírdogálsz, Mili? Hidd el, nem eszik olyan forrón…!
EMÍLIA a könnyeit törölgeti: Semmi baj. Csak ilyenkor, amikor levelet kapok. Ilyenkor nehéz.
VÁSÁRHELYINÉ: Ne engedd át magad a kétségbeesésnek! Szedd ráncba a cselédeket, tevékenykedj a konyhában reggel, délben, este. Azt még szereted is, a konyhát! És a figyelmed is elvonja… Jobban, mint az olvasás! Aközben úgyis mindig Janidra gondolsz, nem úgy, mint a hagymaszagban! A hagymaszag gyógyít, elterel! Higgy nekem, kedvesem! No, látod, már elapadtak a könnyek… És milyen jól festesz! Az jó, hogy szépen öltözködsz, nem hagyod el magad. Az nagyon jó!
EMÍLIA: Erős leszek, ne félj!
VÁSÁRHELYINÉ: Én tudom azt. Gyere, nézzünk szét abban a konyhában! Karon fogja, elvezeti.

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->

5. kép
Az aradi várbörtönben, majd a szalonban

CSERNOVICS PÉTER lehajtott fejjel áll Damjanich előtt, aki a priccsen ül: Engem elengednek, János. Királyi biztos voltam, ők neveztek ki. Legalábbis az ő jóváhagyásukkal. Nem tudnak besározni.
DAMJANICH a priccsén kucorog: És jól végezted, amit végeztél. Békességet szereztél a békétlenségben. Legalábbis megpróbáltad. Sajnálom, hogy a véreinknek ez nem tetszett. Még a pópák is folyvást acsarogtak ellened, akár a kutyák! Nem tetszett nekik, hogy egyezséget akarsz és egységet, és nem szabad rablást, prédálást! Holott a pópáknak mindenkoron a népük és a békesség mellett kellene állniuk! Még akkor is a népük érdekeit kellene képviselniük, ha maga a népük nem a saját érdekei szerint cselekszik! De mit nekem a pópák, Petár? Mit nekem azok a világtalan, elvakított bolondok?
CSERNOVICS PÉTER Szomorúan: Próbálj lecsillapodni, János! A pópák csak azt tették, amit jónak láttak. Ők sem látnak tovább a híveik orránál. Nem képesek felmérni a helyzetüket, a népünk helyzetét, a valódi érdekeket. És mi sem vagyunk tévedhetetlenek, nem lehetünk hát megingathatatlanok sem. Haragtartók különösen nem. Zord idők jönnek… Engem elengednek. Valójában, igazából miért, miért nem, nem tudhatom…
DAMJANICH: Legalább téged el… Támasza lehetsz Milimnek.
CSERNOVICS PÉTER: Leszek is, ne félj! Amennyire tehetem, segítem. Támogatom mindenben. A lakásomat is elfoglalhatja bátran! Ott kényelmesen, biztonságban lehet. De sok egyéb dolgom is lesz.
DAMJANICH: Igazad van. Nem akarom elvonni a figyelmed a nagy dolgoktól. De Mili számomra igen fontos, a legfontosabb már. Bolondnak tarthatsz, öregedő legény vagyok, Mili pedig oly fiatal... Mégis, úgy érzem, nem vagyunk nevetség tárgya. Tudod, sógor, az a borzalmas, hogy voltaképpen ifjú házasok vagyunk, s mégsem töltöttünk együtt néhány hónapnál többet. Azt is rövid szakaszokra bontva.
CSERNOVICS PÉTER: Tudom. Sajnálom. Feszeng. Hagyok neked pénzt. A priccsen heverő tárgyakra mutat: És ezeknek az apróságoknak is talán hasznát veszed… A pénz abban van. A fejével mutatja, melyikben: A kocsimat is hátrahagyom két jó lóval, könnyebb lesz a kapcsolat. A főfoglár úr hajthatja őket, ha kívánja. A te ügyeidben is, a többiekében is akár! Persze, a sajátjaiban is. Valamit valamiért. Végső soron ez egy üzlet, így kell felfognunk.
DAMJANICH: Hálás vagyok mindenért, Petár! És még valami: két régi emberem hord nekem be ezt-azt. Amit Mili be tud szerezni. Adj nekik is valamit, legyen jó dolguk!
CSERNOVICS PÉTER: Számíthatsz rám! A lábad? Bírod?
DAMJANICH: Nehezen. Szörnyű, hogy alig vánszorgok.
CSERNOVICS PÉTER: Mozgékony ember voltál mindig. Meghiszem, hogy nehéz lehet! Tisztálkodni tudsz?
DAMJANICH: Módjával. Bálba azért nem mennék.
CSERNOVICS PÉTER nevet: De még mehetsz!
DAMJANICH: Úgy véled?
CSERNOVICS PÉTER: Miért ne? Kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan minden. Majdcsak lesz valahogy…
<!--[if !supportEmptyParas]--><!--[endif]-->

Zörgés hallatszik, ajtó nyikordul, belép URTICKA.

CSERNOVICS PÉTER: Mennem kell. Isten áldjon! Lehajol, megöleli Damjanichot.
DAMJANICH: Isten áldjon!
CSERNOVICS PÉTER: Gondom lesz Milire és mindenki másra! El.
DAMJANICH Urtickához: A Pester Zeitung nagy segítség! Nem vagyok már süket és vak teljesen! És köszönöm, hogy bejöhetett a sógorom, mielőtt távozott. Sok hasznos dolgot kaptam. Hová mehet? Meg sem kérdezhettem! Haza?
URTICKA: Ne köszönje, százados úr. Értelmes emberek megértik egymást.
DAMJANICH nagyot nyel: A feleségem?
URTICKA: Jönni fog, s még előtte megkap mindent, ami illeti. Az igen kiváló, netán egyenesen felülmúlhatatlanul jó bort meg ne feledje! Gúnyosan: Isten áldja! El.
DAMJANICH: Hogy feledném? Verjen meg az Isten! Az asztalhoz botorkál, leül, papirost vesz elő, írni kezd: Édes, drága gyermekem! Amint kellett, megtörtént, Péter elment. Oly gyöngéd és jó volt, hogy egész csomó apróságot hagyott hátra nekem, amelyeket, dacára spártaiságomnak, igen jól fogok használni…

Az utolsó szavak alatt a szín bal oldala elsötétül, s eközben a szín jobb oldala mind világosabb lesz.

EMÍLIA kanapén ül, kezében papír. Folytatja Damjanich felolvasását: … csomó apróságot hagyott hátra nekem, amelyeket, dacára spártaiságomnak, igen jól fogok használni, egyet-mást, mire nincs szükségem, elküldök néked, kedves gyermekem. Péter volt olyan jó, még két lovat és kocsit is a foglár rendelkezésére hátrahagyni, aki olyan szíves lesz, úgy, mint eddig, a jövőben is gondoskodni rólunk. Bort állandóan kapok Péter pincéjéből, ami szintén könnyebbség. Tehát, imádott gyermekem, rendelkezésedre bocsátotta lakását! Amint tehát Roditzky visszatér Temesvárról, beköltözhetsz. Kényelmesebb is neked, és így, angyalkám, kevesebb kiadásod is van. Vigasztalódj, imádkozz ahhoz, aki mindenkit megoltalmaz, és aki igazságos. Ő mindenesetre megpuhítja az uralkodó szívét. A foglár csak reggel megy hozzád. Ha megkapod az apróságokat, mindent elküldhetsz haza, Mácsára. Isten áldjon meg, szelíd, drága, kedves asszony, imádlak! Remélj! És ne légy szomorú! Örökké a te hűséges, háládatos Janid. Felnéz. Ne legyek szomorú? Ezt a kérést nem tudom teljesíteni… Még nem.

6. kép
A szalonban. Emília és Vásárhelyiné

EMÍLIA: Beteg. A lába fáj, a szeme, arca beesett. Küzd a sírással: De leginkább a büszkesége beteg… A vereség, a méltatlan helyzet, a másokra utaltság! Görgey árulása. A bizonytalanság a jövőre nézve! A méltatlan meghunyászkodás, az alantas üzletek a porkolábbal… Egyszer bizakodás, aztán elkeseredés. Mind egy-egy oszlopa a kétségbeesésnek, a betegségnek, a gyalázatnak! Ó, Jézusom! Miért kell ennyit szenvednünk?
VÁSÁRHELYINÉ: Örült neked? Vagy netán búskomorságba esett már végleg?
EMÍLIA: Örült, örült. Boldog volt, boldogok voltunk. Csak annyira szenvedett, amiért így kell látnom! És szenvedtem én is. Az én nagy, erős emberem! Aki a patkót is meghajlítja, aki behorpasztja egy bika homlokát a puszta öklével! Hiszen komoly sebet sem tudtak rajta ütni soha! A lába is egy szerencsétlen baleset miatt tört el, úti kocsijának kipróbálása közben… Hiszen tudod.
VÁSÁRHELYINÉ: A bognár hibájából, már ezt is megtudtuk.
EMÍLIA: Csak maga tudta magát leteríteni! S az Isten, talán.
VÁSÁRHELYINÉ: És egy bognár.
EMÍLIA: Júlia!
VÁSÁRHELYINÉ: Nevess már, az Isten áldjon meg! Ne ess kétségbe!
EMÍLIA: Jó. Erőltetetten nevet. Hát akkor egy bognár is leterítette. Egyszer. Remélem, egyszer csupán… S remélem, egy hiéna sosem lesz erre képes. Fohászkodom ezért. Merengve: Emlékszem, amikor először vitt táncba. Úgy kapott föl, mintha nem is hús és csont volnék, hanem könnyű kis falevél! És a tekintete, az a mélység, s mögötte a távlatok! Most valami mérhetetlen fáradtság és csalódottság ül a szemeiben. Félek, Júlia, nagyon félek…
VÁSÁRHELYINÉ: Bátorság, szívem! Kért valamit?
EMÍLIA: Bort, mint szokott. Húsz akót. A porkolábnak kell, a (gúnyosan) jóságáért cserébe. Nem mutatta, de láttam, hogy ez is mennyire bántja. Olyan méltatlan ez, Júlia!
VÁSÁRHELYINÉ: Jaj, szegény gyermek…! Megfogja Emília kezét: Nyugodj meg! Melyik ruhádban mentél be hozzá? A brokátban, ugye?
EMÍLIA: Igen. Ahogy tanácsoltad.
VÁSÁRHELYINÉ: Jaj, de csinos lehettél! És Janid láthatta, mennyire szereted. Az a ruha üzenet volt, Mili! A legszebb üzenet, amit a tábornok az utóbbi hetekben kapott. Sokat segítettél ezzel, én mondom neked. Effajta apróságokon több múlik, mint gondolnád. Ha esetleg egyszer mégis bejutsz Haynau elé, akkor is jusson eszedbe, amit most mondtam!

Kintről zörgés hallatszik, Vásárhelyiné kiszalad. Egy levéllel tér vissza, átnyújtja Emíliának, aki izgatottan bontja föl és olvassa először magában, majd fennhangon.

EMÍLIA: Kedves, drága Milikém! Lábam ma száz percenttel javult. Tegnap örömömben, hogy téged láthattalak, vacsoráztam és nyugtalanul aludtam. De ma jókedvű vagyok, mert egypár sort küldhetek néked. Amint a vörösbor Janitól megérkezik, küldd el nekem. Ha azonban ma meg nem érkeznék, és Roditzky otthon van, úgy vagy ővéle beszélj, vagy keress te valami különösen jót, mert reggel szükségem van rá. Ne feledkezz meg a húsz akóról! Ha véletlenül kapnál szőlőt, küldj. A tegnapi nap fölfrissítette életerőmet. Nyugodt vagyok. Isten veled, drága Nőcském! Mamának üdvözlet és csók. A jó nővéreknek tiszteletem és nagyrabecsülésem. Vásárhelyinére pillant: Ez neked is szól, Júlia! Sosem feledkezik meg rólad és testvéredről!

7. kép
Az aradi várbörtönben. Damjanich és Leiningen

DAMJANICH: Olvastad, Károlyom? Klapka is abbahagyta. Megadta magát. Komárom elesett.
LEININGEN: Kiss tábornok levélben szólította fel a megadásra. Az éjjel hallottam Lahnertől. Ő sem tud aludni, ahogy én sem. Kopogással beszélgetünk, ő került mellém. Kiss meg őmellé, így tudta meg tőle magától, kopogás által, hogy mit tett.
DAMJANICH: Kiss tábornok egy ökör! A délvidéki harcokban ékesen bebizonyította! Keserűen, haraggal: Ez a mostani tette azonban még kegyelmet is eredményezhet neki… Vagy legalább kötél helyett golyót.
LEININGEN mintha meg sem hallotta volna. Klapka szabad elvonulást kapott és büntetlenséget. Levelet adtak neki és katonáinak. Menlevelet.
DAMJANICH: Mondja valaki, hogy nem lehet így is! Ugye?
LEININGEN lehajtja a fejét: De mi legalább nem az osztrákok előtt kapituláltunk.
DAMJANICH: Itt is ülünk bezárva, csípnek a bolhák, nyűnek a nyüvek, letetvesedtünk – így várjuk az uralkodói kegyet vagy a halált… Az uralkodói kegyet! Egy önkényre nevelt ifjoncét! Eh!... Milim írt. Csodálatosan erős, nemes lelkű asszony! Még ő vigasztal engem! Pedig érzem a leveléből, mennyire retteg. S mégis vigasztal! Hej, de vigasztalnám én is!

Megzörgetik az ajtót, Leiningen sietve távozik. Damjanich az asztalához ül, hosszan néz maga elé, a Marseillaise-t fütyüli halkan, majd írni kezd.

DAMJANICH félhangosan: Imádott, drága Emíliám! Egyedül Isten jutalmazhat meg nemes gondolkodásodért! De ha, amint remélem, még van hátra az életemből, úgy ez, hidd el, csak néked lesz szentelve, fönséges, drága feleségem! …

Az utolsó szavak alatt a szín bal oldala elsötétül, a szín jobb oldala ellenben mind világosabb lesz. A szalonban vagyunk.

EMÍLIA kanapén ül, kezében papír. Olvas: …ha, amint remélem, még van hátra az életemből, úgy ez, hidd el, csak néked lesz szentelve, fönséges, drága feleségem! Hogyan ne gondoljak rád, amikor a legnagyobb gyönyörbe emelsz? Hogyan ne bánkódjam érted, amikor te olyan ártatlan és bűn nélküli vagy ebben a rossz világban?! Ha eddig is szilárd célom volt, hogy méltó legyek a gondoskodásodra, mennyivel inkább aggódnom kell érted most, ebben a legkeserűbb állapotban! Bocsásd meg tehát, ha gondjaim érted naponta növekednek; mindez csak kimondhatatlan szerelmemből ered. Sírva fakad.
VÁSÁRHELYINÉ belép: Istenem! Írt? És te megint sírsz. Mit tegyek veled, Emília? Ez így nem mehet a végtelenségig! Tudom én, hogy a bizonytalanság (nagyon nagy úr) talán a legrosszabb, mi létezik. De ma megint voltam a piacon, ahol a parasztok azt beszélik, kiengedik a lefogottakat, mert a császár igazi, koronás király lesz. Olyankor pedig mindig szabadon engedik a foglyokat. Közkegyelem lesz! És Budán koronázás. Ezt írd meg Janidnak!
EMÍLIA feláll, járkálni kezd fel s alá. Megírom, Júlia… Megáll, szembefordul Vásárhelyinével: Kedves vagy, hogy próbálkozol. De amikor a sorait olvasom, nem tudok uralkodni magamon! Szenved. Tudom, hogy jobban szenved, mint amennyire kiolvasható a leveleiből. És mindannyian kínlódni fogunk ezután! Hogyan éljünk most már? Megalázottan, nyomorúságosan... Vagy talán azoknak volt igazuk, akik emigráltak? Azoknak, akik…?
VÁSÁRHELYINÉ beléfojtja a szót: Gondolj a kofákra! Bölcsebbek, mint hinnéd! Nem véletlenül beszélnek arról, amiről beszélnek! Legelőször a kofák tudnak meg mindent.
EMÍLIA: Minden pletykát, minden sületlenséget…
VÁSÁRHELYINÉ: És sok-sok igazságot!

Zörgés, lábdobogás hallatszik. Balog és Kovács lépnek be. Valamivel jobb ruha van rajtuk.

BALOG: Áldás, békesség!
KOVÁCS: Adjon Isten!
EMÍLIA: Ettek már ma?
BALOG, KOVÁCS: Éltünk a jóságával, nagyságos asszonyom!
EMÍLIA: Ugyan! Ennyivel tartozom maguknak. Soha nem tudom majd megköszönni, hogy elhozzák a leveleket, eljárnak az uram ügyében.
KOVÁCS: Már meg is köszönte.
BALOG: És nem is kell köszönnie! Ez a kötelességünk!
EMÍLIA: Akkor is köszönöm! És újra meg újra köszönöm!
VÁSÁRHELYINÉ: Maguk Világosnál tették le a fegyvert?
BALOG: Igen, nagyságos asszonyom! Kürtösön ért bennünket a szörnyű nap, melyen megtudtuk hivatalosan, hogy mindennek vége van. A hadseregparancs úgy szólt: mehet mindenki, amerre tetszik. Görgey megadta magát „auf Gnade und Ungnade”.
KOVÁCS a szavába vág: Bem és Guyon mentek Erdélybe, hogy onnan a törökhöz szökjenek. Vécsey ment az orosz elé, hogy legalább azzal megfricskázza az osztrákot, hogy nem előtte teszi le a fegyvert, hanem az előtt, akit illet. Azt mondták, szabad a választás minden katonának arra nézve, hogy kivel tartson.
BALOG a szavába vág: Én először arra gondoltam, Bemmel s Guyonnal tartok, de aztán eszembe jutott Zágon fia, Mikes Kelemen. Ő is kiment, hogy soha többé ne lássa Zágont! Hát úgy döntöttem, inkább megadom magam. Világosnál raktam le a fegyvert ezzel a komámmal itt, ni. Fejével Kovács felé int: És még sokadmagammal. Sokan sírtak, s néhány tiszt főbe lőtte magát. Ezekre akkor áhítattal néztünk.
KOVÁCS a szavába vág: De sokan örültek, hogy vége. Mert nem mindenki volt önkéntes, mint én, meg ez a komám, itt, ni. A fejével Balog felé bök: Sokakat úgy soroztak, azok meg mentek volna már haza a családhoz. Hanem még az önkéntesek közt is akadtak számosan, akik nem bánták, hogy vége van, akármilyen gyászos is lett ez a vég. Akkor megvetettem az így vélekedőket, ma már nem gondolok rosszat felőlük. Az ember legfontosabb feladata, hogy éljen.
BALOG buzgón helyesel: Én is így vélem.
VÁSÁRHELYINÉ: Akkor maguk miért nem szaladtak haza?
BALOG: Nincs énnekem senkim és semmim, nem volt hová szaladjak…
KOVÁCS: Én mentem! Itt laktam én a közelben, Pécskán, a háború előtt szép házam, takaros jószágom volt nekem ott! Csak hát… Az a helyzet, hogy… Amikor hazaértem, nem várt már engem ott senki. Az asszony, mesélték, elment valami vándorszínésszel. Faluszerte röhögtek rajtam. A gyerekeink mind meghaltak még évekkel ezelőtt, kicsinyke korukban. Mind a négy. Egyiket a kolera vitte el, a másikat valami rút kórság, a harmadik csak úgy elaludt, aztán nem ébredt fel többet, a negyedik meg két napot élt csupán… A régi házamban ma az öcsém lakik a családjával, nem hajíthatom ki őket… Nehezen tudtam eltalálni, mit kezdjek magammal… De az igazat megvallva, nem bánom olyan nagyon, hogy így alakult. Be kell vallanom: én a feleségem miatt lettem önkéntes. Úgy tartottam, jobb a háború, mint az asszony szája. És ebben nem tévedtem, ha meg nem sértem nagyságtokat!
VÁSÁRHELYINÉ nevet: Dehogy sértett, zászlótartó uram! Ugye nem, Mili?
EMÍLIA: Nem, nem. Dehogy! Azt mondják, az ember legfontosabb feladata, hogy éljen? Igen. Ebben igazuk van. Az ember legfontosabb feladata, hogy éljen! Úgy érzem, Jánosom is ezt szeretné. Élni. Bepótolni mindazt, ami nem adatott meg. Neki, nekem. Nekünk. Ugyanakkor tudom, hogy, ha Isten is segíti, nem lesz hajlandó arra, hogy minden áron… bármi áron éljen! Amíg esély van a legkevesebb csorbulással a túlélésre, addig próbálunk élni. Addig élni kell! Amíg lehet, amíg tehetjük. Amíg önmagunk maradhatunk. És nem tovább…

<!--[if !supportEmptyParas]-->

Folytatjuk...

 

Forrás: Polísz
 
 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap