Istennél a kegyelem - történelmi játék 3/3

Bene Zoltán, v, 03/17/2019 - 00:02

 

 

 

Istennél a kegyelem - történelmi játék 13 képben, Damjanich János leveleinek felhasználásával

 

 

Szereplők:

DAMJANICH JÁNOS tábornok
CSERNOVICS EMÍLIA, a felesége
LEININGEN-WESTERBURG KÁROLY gróf, tábornok
VÁSÁRHELYINÉ BRÜNEK JÚLIA, Damjanichné barátnéja................
BALOG honvéd
KOVÁCS honvéd
CSERNOVICS PÉTER, Emília bátyja
URTICKA törzsporkoláb
BOTT FRANZ hóhér, Brünn (Brno) városából
JULIUS JAKOB von HAYNAU táborszernagy, műkedvelő hóhér.
PÓPA, ortodox pap

 

Folytatás...

8. kép
Az aradi várbörtönben

DAMJANICH az asztalnál ül, bal kezében tart egy papírdarabot, hangosan olvassa. Jobb kezében toll: Kedves Károlyom! Ma reggel megérkezett egy gránátostiszt futárként az ítéletünkkel. Nem sejtek semmi kedvezőt, mert szegény Emíliámat nem engedték be, pedig volt engedélye, hogy bejöhessen hozzám. Belejavít a szövegbe, olvassa tovább: Amit Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet; keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mértek. Vigasztaljon Isten, jó barátom, mennyire szeretnélek látni! Igaz barátod, Damjanich. Összehajtja a papírt, feláll: Így. A keservit! Így. Fennhangon: Foglár! Foglár! Kilép a fényből, majd kisvártatva vissza, immár a papiros nélkül. A priccshez megy, leül: A keservit… Vakarózik: Lepnek a férgek. A kutyaúristenit!

Tompán felhangzik fuvolán Donizetti Lammermoori Luciájából a haldokló Edgar búcsúáriája.

DAMJANICH: Láhner muzsikál. Milyen lehangoló dallam! A keserves mindenségit! És a Pester Zeitung cikkei… Értelmetlen volt minden. Alázkodás, bor, remény… Ó, hogy gebedne meg ez a nyomorult porkoláb is! Hát még megdögleni sem lehet méltósággal?! Miért adtad a reménykedés képességét, Uram? Szólítalak! Felelj! A halántékát dörzsöli: Láhner muzsikál. Ártatlanul halunk meg… Szedjük hát össze magunkat!

Fémzörgés, nyikorgás hallatszik, de a fuvolajáték folytatódik tovább. Leiningen lép be.

DAMJANICH feláll, a belépő elé biceg, megöleli: Bár így teljesülne minden kívánságom!
LEININGEN csendesen: <!--[if !supportEmptyParas]-->Az aranyak sokat érnek, János.
<!--[endif]-->

Leülnek egymással szemben: egyik a priccsre, másik a székre.

DAMJANICH: A férgek is. Vérdíjat tűztem ki a fejükre.
LEININGEN: Ők meg a miénkre! És ők állnak győzelemre… Nekem már bosszantóan sok véremet vették, annyi szent! Többet, mint az ellenség egész pályafutásom alatt. Lecsapolnak lassan… Amikor, nagy ritkán, alszom, akkor vagyok békén… Mindösszesen akkor… Bár ezek akkor is szorgoskodnak rajtam.
DAMJANICH: Az álom is sokat ér, ebből is látható. Sokat érne – pontosabban. Mert engem elkerül, ahogyan téged is… És a becsület is sokat ér, Károlyom! A miénket, Istennek hála, megőrzik. Mert a halálunkat hozta az a futár, én érzem. Ő bezzeg Klagenfurtban van: száműzetésben, de kegyelemben. Az Úr színe előtt azonban nincs kegyelemben.
LEININGEN: Te mit tettél volna, János? Mit tettél volna a helyében?
DAMJANICH: Nem hagytam volna ebek harmincadjára mindent! Nem adtam volna fel a lehetőséget a folytatásra, vagy legalábbis a jó tárgyalási pozíciókra, amikor rendelkezem még ütőképes haderővel… Az Isten szerelmére, Károly, Klapka bebizonyította, hogy volt választásunk! Elfojt egy káromkodást. És Görgey nem ingyen él Klagenfurtban, ezt neked is be kell látnod. Józan belátás, de undorít ez a fajta józanság!
LEININGEN: Én pedig nem hiszem, hogy megvásárolták! Nem tudom hinni. A cár hatalmában, befolyásában bízott. Egy úriember adott szava szent. Egy katonatiszté ezerszeresen az! És a cár elsősorban katona.
DAMJANICH dühösen legyint: A cár elsősorban despota. Éppolyan diktátor, amilyenné Görgey vált volna, ha hagyják. Ha hagyjuk! Persze, utólag vagyok okos én is, hiszen nem is olyan régen még bíztam benne. Tűzbe tettem volna érte a kezem!
LEININGEN: Tévedett.
DAMJANICH: Én is tévedtem. Katonaembernél ez megbocsájthatatlan.
LEININGEN: Te is az oroszok előtt tetted le a fegyvert.
DAMJANICH: Mondom, katonaembernél a hiba, lett légyen bárminemű, megbocsájthatatlan!
LEININGEN: Szigorú vagy, kíméletlenül szigorú.
DAMJANICH: Nyakas szerb paraszt vagyok.
LEININGEN: Én meg egy elszegényedett német arisztokrata. Mégis itt vagyok.
DAMJANICH: Néha nem is értem. Lizán kívül mi köt ehhez az országhoz, Károly? Már régen akartam kérdezni…
LEININGEN: Liza köt ehhez az országhoz. Tehát az életem, a becsületem, a múltam és a jövőm. A halálom, ha kell. És Lizán kívül köt az esküm. Többeket közülünk csak az köt igazán! Például Poeltenberget… Az eskü köti csak, az azonban eltéphetetlenül… ehhez a nemzethez, ehhez az országhoz… ehhez a háborúhoz, ehhez a vereséghez... És hány másikat, akik a császár hadában szolgálván, a császár, mint magyar király parancsára rendeltettek a honvédséghez, letették az esküt a magyar kormányra, és esküjükhöz hívek maradnak, igaz úriemberekhez méltón. Mindhalálig. Amikor Mészáros Lázár miniszter lett, és ezáltal eldöntetett, hogy lesz önálló magyar hadsereg ismét, a császárkirály maga vezényelte oda a tisztjei egy részét, más részének pedig megadta a választás lehetőségét. Te is jól tudod! És engem még mindig ezerszer több kapocs fűz össze Magyarországgal, mint mondjuk Poeltenberget. Én negyvennégy óta honos vagyok itt, a birtokom, a megélhetésem is ide köt. És mindenekelőtt Liza. A lelke, a teste! De mi köti Ernestet hozzánk? Mi köti ehhez a szerencsétlen néphez? Az esküje, semmi más. Amit a magyar kormányra tett. A császár parancsára. Igaz, az egy másik császár volt, nem ez a nyálasszájú, ostoba nyikhaj, aki csak annak a minden hájjal megkent szukának köszönheti a trónt! Az isten keservit! Elragadtattam magam. Neked magyarázok, János? Ismered a tényeket… És te sem a szerbek mellett harcoltál.
DAMJANICH: Tévedsz. Én a szerbek mellett harcoltam. Ez az ügy az én népem ügye is. Minden nép ügye ebben a szerencsétlen országban. Hitem szerint a magyarok, ha egyszer kivívják a szabadságot, többet adnának a velük egy földből élő népeknek, mint az osztrákok bármikor fognak. Az osztrákok nem értik a mások baját, fölöttük soha nem rendelkeztek idegenek, a magyarok fölött ezzel szemben régóta. Ahogyan a szerbek, horvátok, szlovákok, románok fölött. A török ellen még együtt küzdöttünk és véreztünk. Emlékezni fognak erre egyszer majd a magyarok is. Egyszer mindannyian emlékezni fogunk erre. Emlékezni fogunk mindenre! Eszünkbe kell, hogy jusson! És nem én vagyok az egyedüli szerb, aki így gondolkodik. Legjobb példa rá a sógorom, Petár, Milim bátyja, aki királyi biztosként ment tavaly áprilisban Nagykikindára, hogy a szerb földfoglalókat megregulázza. Leárulózták, a pópák kiprédikálták. Azzal vádolták, hogy szerbnek született, de magyar úrrá vált. És ő ennek ellenére hitt abban, amiben én. Amint ma is hisz és hiszek… Nem a pópákban hiszek én már régóta. A szabadságban hiszek. És ezek nem nagy szavak, Károly, ne mosolyogj!
LEININGEN: Sosem adod fel.
DAMJANICH: Nem akarok veszett ügyért mártíromságot szenvedni. Ha megdöglök, az igazak pártján dögöljek meg! És mindemellett komolyan azt gondolom, amit mondtam. Az én népemet az osztrákok vezették félre, ahogyan a horvátokat, a románokat, a többi kis nemzetet is mind! Az elnyomottakat mindig az elnyomók szorítják rá a vétkekre, régi igazság, nagy felismerés ez… Elgondolkodik: Ferenc Józsefet Zsófia főhercegné és legmagasabb, legbenső klikkje ültette a trónra az eszement Ferdinánd helyére. Úgy, ahogy mondtad. De nevelni is ez az asszony nevelte ezt a könnyen formálható gyereket! Kérlelhetetlenné és kíméletlenné! Két eszme van, amiben Ferenc József megingathatatlanul hisz: az ő Istentől való felkentsége és birodalmának abszolutisztikus egysége és oszthatatlansága, azaz személyéhez, családjához láncoltsága! És ezek Ferenc császár eszméi. Ferenc József nem túl okos, saját eszményei nincsenek, ezekben a készen kapott ideákban azonban úgy hisz, akár a mennyországban! S ezeket az ideákat az anyjától kapta, ő plántálta belé, jó mélyre. Kigyomlálhatatlanul. Ez az asszony, Ferenc császár özvegye minden újnak, minden változásnak, minden nem német ajkú népnek, minden nem az ő kezében nyugvó jognak esküdt ellensége! Célja a Habsburg hegemónia ezeken a területeken, ahol a mi népeink, szerbek, horvátok, szlovákok, magyarok, románok, szlovének, ukránok, zsidók, cigányok, svábok, ruszinok élnek! Célja egy német nyelvű, egységes birodalom, mely a Habsburg-család magánbirtoka, magántulajdona kényre-kedvre! És bármilyen eszközt felhasznál célja eléréséhez. Ő vakította el Jellačić bánt is, ezt a fennhéjázó, de valaha féktelenül tehetséges katonát! Zsófia ígéretei, szavai, történetei, magyarázatai tartottak ferde tükröt a bán elé, s ő csak ebben a torz tükörben szemlélhette önmagát. S ez a természet ellen való tükör őt a birodalom, azaz a Habsburg-család oszlopaként, s ezáltal Isten akaratának beteljesítőjeként láttatja. Csakhogy végül a birodalom, és azon belül saját nemzete sorsát is csak Zsófia tükrében látta: ezért fordult a forradalom ellen, ezért hitte azt, hogy a magyarok eltiporják a délszláv népeket, ha lerázzák az osztrák hatalmat maguk fölül! A cudar mindenségit, Károlyom! Ne hagyd, hogy belelovaljam magam! Dühösen legyint, feláll, a priccs alól üveg bort vesz elő és egy poharat. Tölt Leiningennek, ő az üvegből iszik, miközben visszaereszkedik a priccsre: Milim küldte, jóféle vörös. Kár a disznó porkolábjába! Hosszan kortyol. A jó pénzekért mindent! Még Görgeyt is! És nem pusztán aranyért, de a saját akasztófájáért adott el bennünket! Bitófára vezetett ő minket! Az akasztófát kapjuk mi, az aranyat ő!
LEININGEN csüggedten: Igazságtalan is lehetsz, János!
DAMJANICH: Amiképpen igazam is lehet. Újra meghúzza az üveget.
LEININGEN kiüríti a poharát: Megvásárolták volna undok pénzen? Nem bírom, és nem akarom hinni!

Fémzörgés, kívülről a foglár hangja. Nem érteni, mit mond, artikulálatlan szavak. Leiningen föláll, indul kifelé. Damjanich is felpattan.
LEININGEN dünnyögve: És mégis aggaszt ez a gondolat… Megáll, megfordul. Visszalép, megöleli Damjanichot: Áldjon Isten! El.
DAMJANICH: Isten veled, Károly!

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->

9. kép
Az aradi várbörtönben, Damjanich hanyatt fekszik a priccsen, kezei a tarkója alatt, a mellén összekulcsolva

<!--[if !supportEmptyParas]-->

URTICKA belép. Bizonytalanul szól, mint akit rajtakaptak: Adjon Isten, százados úr!
DAMJANICH moccanatlanul fekszik tovább. Barátságtalanul mordul: Tábornok.
URTICKA Túl harsányan, túl hivatalosan, mint aki hangjával próbál magabiztosságot kölcsönözni magának: Nincs-e zsebbe való pisztolya esetleg a százados úrnak? Vagy más efféle holmija?
DAMJANICH Megvetően, de mindvégig higgadt nyugalommal: Már átadtam az ilyen jellegű holmikat Howiger tábornoknak, aki a parancsnoka magának is, a várbörtönnek is, nekem is, mióta idehoztak. Átadtam neki minden csecsebecsét, amit kért, hálám jeléül, amiért tört lábbal, seblázasan bedugott ebbe a koszos odúba, a feleségemet pedig, aki az idáig áldozatosan ápolt, megalázóan váratta órákig az előszobájában, mielőtt durván kidobatta. Istenfélő cselekedet, nemes lélekre vall! Isten ugyan megbocsátó, de nem felejt, ezt jegyezze meg! Különben pedig mondja meg a törzshadbíró úrnak és a hadbíró uraknak, hogy aggodalomra semmi okuk, hívő keresztény ember vagyok, ha nem is katolikus. És nem is bolondulok meg, mint szegény Lenkey, az Isten áldja és segélje meg őt nehéz helyzetében! Legyenek nyugodtak, én szépen fogok himbálózni a bitófájukon, örvendezni fog a lelkük, mikor legeltetik rajtam a szemüket!
URTICKA kis szünet után, továbbra is hangosan, de bizonytalanul: Akkor nem bánja, ha átkutatom a cellát?
DAMJANICH flegmán: De. Bánom. De ha ez a parancsa, hát tegye!
URTICKA kifelé hátrál, csörgeti a kulcsait: Nem, nem! Hiszek a százados úrnak! Hiszen korábban olyan volt, mintha mi ketten jól megérte… Elharapja a szót. Hanem holnap reggel hét órára álljon készen, a haditörvényszékre kell menni!
DAMJANICH nyugodtan továbbra is: Világéletemben készen álltam reggel hétkor bármire.
URTICKA: Hétkor! Pontban hét órakor, százados úr! Áll, nézi a fekvő Damjanichot, mintha még mondani akarna valamit, de nem tud. Végül sietve távozik.
DAMJANICH kitakarózik, felül a priccsen, majd feláll. Fel s alá járkál, erősen sántít. Ahogy beszél, egyre gyorsabban mászkál, mind jobban sántítva: Ide vezetett hát. De kinek a hibája, hogy ide jutottunk, a bitófa árnyékába? Ki tehet róla? Rosszabb katonák vagyunk, mint ők? Kevésbé bátrak, gyatrább vitézek? A császár seregében nem volt századosnál magasabb rangú egyikünk sem. A ténylegesen harcoló alakulatok egyik tisztje sem… Negyvennyolc őszén nem véletlenül álltak át oly sokan, nem véletlenül jelentkeztek tolongva. Nem csak a hazafiúi buzgalom hajtotta őket, de a magasabb rang és a nagyobb zsold is, ez világos. Világos. Világos? Ezért lett a vége Világos? Ezért világos, hogy le kellett tennünk a fegyvert? El kellett buknunk. El kellett? A keservit! Rosszabb katonák vagyunk, mint ők? Kiss Ernő biztosan. A kis lengyel azonban biztosan nem. Károly sem, Klapka sem. Isten ne vegye bűnömül: én sem. Az a nyomorult, gyáva Görgey sem. A honvédeink sem. Sietős, de jó kiképzést kaptak. Akkor hát? A túlerő? Vagy mi a fészkes fene? Vagy csak eltotojáztuk? Negyvennyolc őszén, például. Elszerencsétlenkedték, bátortalanok voltak, kötötték őket a régi beidegződések… Igen, igen, ez lehet az egyik ok! Akkor hibáztunk a legnagyobbat. Bécs felkelői várták a magyar sereget, Móga tábornok és Kollmann vezérkari főnök ezzel szemben nem merte átlépni a határt. Artúr mesélte, miként civakodtak, hogyan görcsöltek, kibúvókat kerestek, végső soron nem mertek a császár ellen menni, nem mertek a hajdani bajtársakon ütni… Artúr mesélte, ott volt. Görgey! Az istenfáját! De jó katona az a nyomorult! Ő volt az egyetlen, aki azokban a napokban azt mondta, nem tehetünk mást, mint megyünk előre! Bécsig, ha kell. Ha kell, tovább. Miért nem vállalta el a fővezérséget akkor? Kossuth adta volna. És ezzel segített volna. Mielőtt a horvátok odaérnek, bevette volna Bécset… Mert őt már abban az időben sem érdekelték a bajtársai, ahogy most sem érdeklik. Csak a saját karrierje izgatta, izgatja. Őt nem zavarta, hogy a régi cimborái, kenyeres pajtásai vezették az ellenséget, olyan tisztek, amilyen ő is volt még nem sokkal korábban. Mógát igen. Kollmannt is, Guyont is. Mindet. – Ezért verhette meg őket Windisch-Graetz, nem azért, mert jobb katona! Magam hallottam megbízható forrásból, hogy Schwechat után kijelentette: „Ez nem szedett-vedett lázadócsorda. Ez hadsereg.” Elismerte, ő is elismerte. És utóbb meg is vertük rendre, hadd szokja… Sokra megyünk most már vele! A többi… A többi ajándék és végjáték. Agónia. A többi túlerő és elszigetelődés. A többi fáj, még akkor is, ha derekasan kivettem a részem belőle és részleteit tekintve van ok a büszkeségre… S ha újra dönthetnék, mit döntenék? Egyedül Milim miatt merülhet fel a kérdés. Egyedül Mili… Mili… Megáll a priccs előtt. Lerogy rá: Hogy fáj a lábam, Mili! De jó, hogy egyedül vagyok, de jó, hogy fáj! De jó volna téged ölelni…!

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->

10. kép
Először a szalonban: Vásárhelyiné és Emília

EMÍLIA: Mondd hát, Júliám!
VÁSÁRHELYINÉ: Engedélyt fogsz kapni, hogy bemenj hozzá. Ma éjjel. Öltözz fel nagyon csinosan! Azt a mélykék ruhádat vedd fel, amiben olyan sudár a termeted, mint egy nyárfa. És tedd fel a nyakéket is, amit az esküvődre kaptál Péter bátyádtól! Lássák, hogy ki vagy! Úgyis a külsőt látják csak. Ezt sose feledd! Ami a bőröd alatt van, arról nem tudhatnak, sejtéseik lehetnek pusztán, melyek gyakran csalnak. És Janidnak is tetszened kell… Sőt! Leginkább neki!
EMÍLIA: Felöltözöm szépen, ne félj! De éjjel menjek? Miért éjjel?
VÁSÁRHELYINÉ: Nem tudom, kedvesem. Tegnap érkezett a futár, talán az ítéleteket hozta.
EMÍLIA: Nem hallottál semmit? Miket beszélnek?
VÁSÁRHELYINÉ: Az orosz cár személyes védelmet ígért Görgeynek. És bevetette a befolyását a főtisztek ügyében, ezt hajtogatják. Mindenki erről beszél a városban. A pártütés szót használja ugyan a cár is, és megtorlást emleget, de óva int a túlzott erőszaktól. A franciák és az angolok is felemelték a szavukat. Könyörületet és nemeslelkűséget emlegetnek. A császárnak hallgatnia kell rájuk. És a környezetének is. Ezt gondolják az aradiak. Az nekünk jó, hogy Görgey az orosz cár védnöksége alatt áll! Mert így talán a többiek is…
EMÍLIA dühösen félbeszakítja: Görgey azóta már Ausztriában van, tudjuk mindannyian! Mit érdekli őt, mit ígért az orosz cár? És mit érdekli, mit hisznek az aradiak? És az orosz cárt vajon mit érdekli, hogy ki mit gondol, kivel mi lesz? Kit érdekel, mi lesz velünk? Kit, Júlia? Angolok, franciák? Szavak! Szavak, szavak, szavak! Semmi több. Soha semmi több! Már Rákóczit is csak hitegette a francia, olvastam. Ezek mindig csak hitegetnek! De bocsáss meg. A hisztéria itt nem segít. Szóval ma éjjel. Készülnöm kell!
VÁSÁRHELYINÉ: Készülnöd, igen! Megyek, segítek öltözködni! Mindketten el.

A szín elsötétül, csak a közepét világítja meg egy fénynyaláb. A fény körébe belép HAYNAU.

HAYNAU kezében papírokat tart, néha dühösen beléjük pislant. Ideges, sértett. A minisztertanács bizonytalankodik, Paszkievics herceg kegyelmet kér a rebellis vezéreknek. Az uralkodó hallgat. Milyen világban élünk?! Dühös, kissé zihál, zörög a papírokkal. Először, még augusztusban egy Auffenberg nevű egyént akasztattam fel, aki valamikor hadnagy volt a Mazuchelli ezredben, aztán ezredes és a Kossuth segédtisztje. Azóta várunk… Értelmetlen, megbocsáthatatlan teszetoszaság! De esküszöm, hogy Kiss, Leiningen, Vécsey és az a szemtelen Damjanich is követni fogják szépen sorban azt az Auffenberget! Hiába hozta ez a gróf Grünne vagy öt hete a miniszterek utasítását, hiába! Az uralkodó érti, hogy nem mutathatunk gyengeséget, mert abba beleroppan a birodalom. Érti, csak el kell csitítania a nyúlszívűeket… Kicsit talán még várunk, de aztán akasztunk! Hivatalos, magabiztos hangon. Az eljárás során megállapítottuk a lázadókról, hogy tisztként szolgáltak nálunk, aztán fegyveres szolgálatot teljesítettek a lázadó hadseregben. Ez elég. A büntetés pedig szükséges és elégséges: halál. Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon! Ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestül kiirtom a gazt!

11. kép
Az aradi várbörtönben. Az asztalon két gyertya ég. Damjanich a priccsen ül, belép a Pópa

PÓPA: Jöttem, hogy lelki vigaszt nyújtsak, fiam, a nagy út előtt!
DAMJANICH mintha nem értené, csak nézi a papot: Nekem? Sisteregve. Mi közöm nekem hozzád? S neked énhozzám mi közöd van?
PÓPA mormolva imádkozik, közeledik Damjanichhoz: Isten eltévelyedett báránya vagy…
DAMJANICH indulatosan: Takarodjon innen, atyám! Nyomorult, semmiházi, éjjel-bátor rác bűnözőkhöz igyekezzen, azoknak adja fel az utolsó kenetet, azokért imádkozzon, azok meghallgatják! Azok megcsókolják a kezét! Feláll. Üvölt: Takarodjék innen!
PÓPA: Fiam, ne ragadtasd el magad! Az Istenre kérlek, légy alázatos, irtsd ki a szívedből a gyűlöletet, a vádaskodást! Apádat, nagyapádat is mi segítettük, ha baj közelgett! Ott vagyunk mi mindenhol, ahol kell. Ha gyermek születik, megyünk keresztelni, ha házasságra kíván lépni valaki közülünk, minket megtalál, ha valakinek a szemét kell lefogni, ott termünk. Mi tartjuk össze ezt a népet, senki más, és te is ebből a népből származol! Összetartozunk!
DAMJANICH üvöltve: Ki innen! Kussolj! Ki innen!

PÓPA El.

Damjanich egyedül marad, visszaroskad a priccsre, kezébe temeti az arcát. Néma csönd. A szín nagyon lassan elsötétül, legalább tíz-tizenöt másodpercig sötét van; mikor fokozatosan újra kivilágosodik, Damjanich már az asztalnál ül, kezében toll.

DAMJANICH merengve: Júlia asszonynak kell írnom. Reá kell bízzalak, Mili. Még itt a parfümöd a levegőben, minden egyes lélegzetvételemben benne van. Minden mozdulatomba befészkelted magad! S a könnyeid meg sem száradtak még a kezem fején. Ezek a nagy, érzéketlen kezek! Csoda, hogy le tudtam törölni a fájdalmas cseppeket, Milim! Égették a bőröm… Isten az égben! Csak meg ne bolonduljak! Csak ne fájna annyira, hogy nem látlak többé! Csak ne markolászna a kín, hogy mi lesz veled! Hogy soha többé nem ölelhetlek, nem érinthetlek! Nem csókolhatlak meg! Liheg, zihál. Kis szünet után folytatja: És szeretett édesanyád is éppen ma utazott el! Éppen ezen a gyászos napon! Szegény asszony, ha tudta volna, ha tudná…! Tisztára megzavarodom ebben. Lám, a pópát is elzavartam üvöltve, akár egy megvadult medve… Ordítottam utána és semmiházi, éjjel-bátor rác bűnözőknek hordtam le tulajdon véreimet… Ha jól emlékszem… Végül egy ferencesnek gyónok majd, előre látom, és református lelkészt hívatok nem sokkal utána, végképp megcsúfolva a hitet, melybe születtem… őseim hitét, amit elhagyhattam ugyan kevélységemben, de le nem vetkőzhetem soha... Mintha nem tudnám, hogy a hitemen túl már úgysincs semmim. Hacsak a becsületem nem. És Milim, mindenemben… Dühösen: Rác bűnözők? Dehogy, Istenem, dehogy! Bocsásd meg nekem esztelenségem! Zsófia és tettestársai tették azzá az én egyszerű népemet, amivé vált: a szabadság ellenségévé. Abban a sok rác parasztban is azok szították az emberölés vágyát, azt a szerencsétlen oláh embert, azt az Avram Iancut is ők tették tömeggyilkossá, a többi elkeseredettet is mind, mind… S én nem ezt a némbert szidalmaztam mégsem, hanem az áldozatait! Bolond vagyok. Bolond. Mintha mindezt nem is én tettem volna… Mintha nem is én lennék már, aki vagyok, s voltam… Átlátszó a bőröm, ím, látom az ereket a kezemben, és ereimben látom a vért, ahogy csörgedezik, utolsó araszokat araszol, mielőtt megáll, belém alvad, és romlik, bomlik. Csak az elmém meg ne bomoljon, Jézus! Segíts! Most kell, hogy segíts!

Zörög a cellaajtó, Damjanich a zajra hirtelen elhallgat. Bott lép be.

DAMJANICH leteszi a tollat: Ki az?
BOTT: Franz Bott, szolgálatára! Én volnék a hóhér, tábornok úr. Hívatni méltóztatott.
DAMJANICH: Maga osztrák?
BOTT: Német, ha meg nem sértem. Brünn nemes városából, a Cseh Királyságból.
DAMJANICH: És mit keres itt?
BOTT: A táborszernagy úr őkegyelmessége hívatott annak idején, jó pénzt ígért, de én már fölmondtam. Mikor tisztán láttam, mi készül, beadtam a lemondásom, tábornok úr! Be én! Nem bírja ezt az én idegrendszerem. Más ez, mint anyagyilkosokat föllógatni.
DAMJANICH: Ha felmondott, miért nincs már Brünnben?
BOTT: Áldozat vagyok magam is, excellenciás uram! A táborszernagy úr őkegyelmessége letölteti velem a felmondási időt. Ebbe pedig éppen beleesik, hogy felakasszam önöket, ha meg nem sértem.
DAMJANICH legyint: Nem sért. Tegye a dolgát, mester, a többit ne velem, de Istennel intézze. Hanem arra kérném, hogy legyen tekintettel törött lábamra, ne kínozzon nagyon!
BOTT: Excellenciád meg lesz velem elégedve.
DAMJANICH: Maga tökfilkó! Hogy lennék én megelégedve azzal, hogy fölakaszt?
BOTT zavartan: Bocsánatáért esedezem, tábornok úr! Megteszem, ami tőlem telik!
DAMJANICH: Ennyi nekem elég.
BOTT meghajol, el.

12. kép
Az aradi várbörtönben. Az asztalon két gyertya ég még mindig

DAMJANICH tollat ragad, gondolkozik, zihál.
Júlia asszonynak kell írnom. Igen. Csillapodjak, csillapodjak. Már könnyebb. Már jó. Levél, Vásárhelyiné asszonyomnak. Mondjuk, kezdem így: Igen tisztelt nagyságos asszonyom! S folytatom ilyeténképpen: Hogy szerencsétlenségem súlyát még jobban érezzem, anyánk ma Temesvárra ment. Nem lehet, nem szabad Emíliát egyedül tudnom, és ezért azzal a kéréssel fordulok magához, kedves nagyságos asszony, tartsa magánál szegényt, míg anyánk távol van. Gyöngéd szíve szavatolja nekem, hogy minden lehető módon gondját viseli a szerencsétlennek. Csak azt az egyet kérem, ne hagyja magára. Felnéz a levélből: Igen, ezt kérem kegyedtől, Júlia! S tudom, jótól kérem… Megint írni kezd: Az ég áldása vezesse életútján, jó nagyságos asszonyom, és fogadja köszönetem és nagyrabecsülésem mindazért, amit értem és szegény szerencsétlen Emíliámért tett. Sorsom rémületes, de remélem, hogy férfiasan fogom elviselni. Mindnyájuknak még egy istenhozzád! Felnéz, a papírt lobogtatja, hogy száradjon a tinta, majd gondosan visszahelyezi az asztal lapjára: Így. Jó lesz így! S most Milimnek, utoljára… Újabb árkust vesz elő, ír.

Ismét felhangzik fuvolán Donizetti Lammermoori Luciájából a haldokló Edgar búcsúáriája. Damajnich ír, olykor felnéz, elréved, majd újra ír. Néha tagolatlan beszédfoszlányok hallatszanak. Hirtelen sortűz dörren. Damjanich összerezzen. A fuvolaszó, mintha elvágták volna, abbamarad.
DAMJANICH: Schweidel, Dessewffy, Lázár, Kiss. Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk. Meddig visszhangzanak majd a lövések a szívemben? Vajon azt követően is, hogy megszűnt dobogni?

Az ajtó felől zörgés. Urticka lép be.

URTICKA: Mennünk kell, százados úr.
DAMJANICH összehajtogatja a két levelet: Itt van Sujánszky ferences atya és a református lelkész úr?
URTICKA: Kísérni fogják Önt.
DAMJANICH: Úgy reájuk bízom e leveleket. És a pópa?
URTICKA: Az is eljött.
DAMJANICH: Az jó. Én meg elmegyek. El.

Csend, majd dobpergés. Német beszéd, elmosódva, érthetetlenül.

DAMJANICH HANGJA: Károlyom, nemde megmondtam a minap, hogy az akasztófára vezet minket Görgey?
LEININGEN HANGJA: Nem hittem, de most látom, hogy igazad volt, barátom… A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.

DAMJANICH HANGJA: Legyőzzük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt!

Német beszéd ismét, elmosódva, érthetetlenül.

URTICKA HANGJA: Istennél a kegyelem!

Német beszéd megint, most is érthetetlenül.

URTICKA HANGJA: Istennél a kegyelem!

13. kép
A szalonban. Emília, kezében levéllel és egy mécsessel áll. Fejét magasra emeli, büszkén tartja

DAMJANICH HANGJA: Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki! Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábalni – dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelmektől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni!
EMÍLIA: Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én férjem szívét, és egyetlen lépése sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölötte kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnia. Ámen!

A szín lassan elsötétül, közben megszólal távolról, sejtelmesen Donizetti Lammermoori Luciájából a haldokló Edgar búcsúáriája fuvolán. Mikor a szín teljesen elsötétül, a zene is elnémul, ekkor Emília elfújja a mécsest.

Függöny

(A darab 2007-ben díjat nyert a Honvédelmi Minisztérium és az Írószövetség nagy múltú, évente megrendezett irodalmi pályázatán – a szerk.)

Ősbemutatója 2008. október 4-én volt, Szegeden a Móra Ferenc Népszínház előadásában, a szereplők sorrendjében az alábbi szereposztás szerint: Kátó Sándor, Mihály Helga, Cseszkó Mihály, R. Nagy Mária, Varga János, Kiss Róbert, Bera Sándor, Dubecz György, Bakó Ferenc, Becan Aurél/Kothencz Tibor

Rendező: Kátó Sándor; Díszlet: Kiss Róbert, Oláh Ernő; Hang- és fénytechnika: Cenki József

 

Forrás: Polísz
 
 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap