IV. Béla király Emléknap

Szerkesztő A, k, 05/03/2016 - 00:16

 

 

 

 

 

 

IV. Béla király Emléknap

Aki mert szembenézni önmagával és feladataival!

 

A vallásosak szerint akinek Isten nagy feladatot szán, annak leggyakrabban időt is enged a feladata véghezvitelére. Ha végignézzük Árpád-házi királyaink – akiket a középkorban a szent királyok nemzetségének neveztek – listáját, valóban szembe tűnik, hogy néhány király valóban hosszú életet élt, abban az időkben egyenesen matuzsálemi kort, és hosszú ideig is volt trónon. Gondoljunk csak első királyunkra, az államalapító I. Szent Istvánra, vagy éppen IV. Bélára,  második honalapítónkra, akik évtizedekig uralkodhattak – Isten kegyelméből!

A dicső Árpád-ház 21 uralkodót adott a nemzetnek. Ebben az uralkodói sorban a 18. királyunk II. András (Endre) és első felesége, Gertrúd (Gertrudis) királyné gyermeke, IV. Béla (uralom tekintetében Orseolo Péter kétszeri trónolása miatt 19-ik). Több olyan nemzeti királyunk van, akiről alig-alig tudunk valamit, pedig több éven, vagy éppen évtizedig is uralkodtak. Arról az uralkodónkról tudunk-tanulunk és beszélünk manapság is, 700-1000 év teltével, aki valamely nagy tettet-tetteket hajtott végre, illetve akinek az uralkodása idején sorfordító események történtek. Azaz azokról a királyokról tudunk, akiknek nagy feladatuk volt!

IV. Béla királyunk uralma alatt egy nagy, sorfordító esemény történt, egy olyan, amelybe más nemzet – több kisebb keleti nemzet – belerokkant, belehalt. A magyarság azonban túlélte a tatárdúlás sorsfordító időszakát, azért is túl, mert egy olyan uralkodónk volt akkor, aki merte hibáit elismerni, önmagán változtatni, s szinte alapjaiból egy országot újjáépíteni.

Az ország újjáépítése, a második honalapítás IV. Béla tette, amellyel az első ország-építővel, I. Szent István királyunkkal kerül egy képzeletbeli trónszékre. És létezik IV. Béla esetében egy másik tett is: az önmagával történő szembenézés, saját korábbi cselekedeteinek, parancsainak felülbírálata. A vezető legnagyobb tette ez, aki beismeri önmaga és népe előtt tévedéseit, rossz törvényeit és rendelkezésit megsemmisíti, helyettük pedig újakat hoz, olyanokat, amelyek nem csupán egyes emberek vagy csoportok érdekét szolgálják, hanem az ország egészének az újjáépítését, sőt felemelkedését. 

Beleolvasva az akkori vagy későbbi krónikákba, a magyarországi és a külhoni írástudók isteni csodának tekintették Magyarország megmenekülését a tatár veszedelemből, és a néhány évvel a nagy pusztítás utáni ország-megújulást. Sőt, néhány külföldi, vagy magyarországi – de nem magyar – írástudó máig érződő döbbenettel ecseteli a nagy pusztulás utáni talpra állást. Lásd Rogerius itáliai pap, váradi kanonok Carmen miserabile (Siralmas ének) című művét, amelyet olvasva a bűneink miatt istencsapást szenvedő, a tatárok által teljesen, írmagig kiirtott, s elpusztított ország képe villan elénk. Mégis, ez a középkori Magyar Királyság túlélte ezt a csapást, s ez után néhány évvel egy új fejlődés vette kezdetét.

Ne legyünk vallástalanok, és köszönjük meg a Gondviselőnek könyörületét akkori országunk s népünk iránt, hiszen, ha akkor elpusztul a magyarság, akkor mi most nem lehetnénk magyarok! De leginkább köszönjük meg a Teremtőnek azt, hogy azokban az időkben egy olyan ember irányította az országot, aki régi tévedéseit merte kijavítani és mert a közösség érdekében jól kormányozni!

IV. Béla legnagyobb tette ez, az önmagával szembenézés, hibái javítása és egy új kormányzás kezdete. Mert a tatárjárás előtti IV. Béla mintha nem is ugyanazon ember és uralkodó lenne, mint aki a tatárjárás után folytatta, vagy inkább a romokon újra kezdte a munkát!

A későbbi IV. Béla 1206. november 29-én, valószínűleg Esztergomban született, a királyi udvarban – bár akkor a király s udvartartása vándorolt, de nem valószínű, hogy télvíz idején is. Édesapja, nem is szólva anyjáról, ellentmondásos személyiség volt.  Despotaként, modern kifejezéssel élve diktátorként uralkodott II. András népe – népei felett. Gertrúd királyné meg nem csupán a jóval későbbi Bánk bán alapján, hanem korábbi feljegyzések szerint is hisztériás, s nyolc évszázaddal visszatekintve úgy tűnik, hogy férjét megcsaló nőszemély volt, viselkedésével méltatlan magas méltóságára.

Egy középkori királyt ne úgy képzeljünk el, mint bármit, bármikor és bárkivel megtehető kényúrt. A legtöbb középkori uralkodó hitt benne, hogy őt az isteni gondviselés segíti nehéz, embert próbáló feladataiban. Népek és országok egymással ellentétes érdekeit és érzéseit kell egybekovácsolnia, királyi feladatait a főemberei között megosztania, de nem csak a főemberek érdekeiből uralkodnia, hanem az ország minden rendű és rangú lakójáért kell törvényeket hoznia, parancsolnia, s nem utolsósorban mindenki felé példát mutatnia. Korabeli királyaink ismerték Szent István király intelmeit Imre herceghez. Már hercegként megismerték azt, hogyan kell uralkodniuk, megismerték a törvényeket, úgy az egyháziakat, mint a világiakat, s az erkölcs törvényeit is.

II. András azonban, ha ismerte is a fentieket, nem ezek szerint, hanem kénye-kedve szerint cselekedett. Vagy inkább úgy tűnik, hogy mai szóval élve lobbi-csoportok érdekei szerint. Tehát nem a király irányította országait, hanem a király nevében néhány hízelgő. Így már nem annyira meglepő, hogy néhány külföldi és magyar hízelgő Gertrúd királynét is megkörnyékezte, aki ezek után olyan cselekedeteket sugallt férjének, a királynak, amelyek az ország lakosságának nagyon nem tetszettek. Gertrúdot – egyes krónikák szerint Béla fia szeme láttára – meggyilkolták, s Andrást álláspontja felülbírálására kényszerítette egy másik főnemesi csoport. 1222-ben pedig egy meghatározó, az országhatárokon jóval túlmutató esemény történt: az Aranybulla nevű okirat aláírásával kényszerítette rá egy nemesi csoport az uralkodóját a régi törvények és a régi jó erkölcsök betartására.

Mindezek után mi volt II. András uralmának „eredménye”? Zűrzavaros törvények, amelyek ráadásul „egyesekre” nem vonatkoznak; elajándékozott királyi birtokok, így az állam erejének csökkenése; az ország lakosságának szegényedése elsősorban az értelmetlen háborúk következményeként, amely háborúk semmiféle eredményt nem hoztak, „költséges turistautak” voltak, mint a magyar keresztes hadjárat a Szentföldre. Igaz, hogy a szintén meglehetősen hosszú ideig trónon lévő András király megkísérelte az államot – ha nem is mai értelemben – modernizálni, viszont nyugati tanácsadóira hallgatva a magyar valósággal nem komponens úton-módon kezdett ehhez. És ez több alkalommal is nagy ellenállást váltott ki!

Béla herceg 1220 körül a szlavón hercegséget kormányozta. Bár csupán 14 esztendős volt, mégis körülötte gyülekeztek II. András kormányzási módjának ellenzői. Túlzás lenne azt állítani, hogy az ifjú herceg körül a nemzeti párt gyülekezett, míg a király körül az országot rontó idegenek voltak, de valós, hogy a herceg inkább magyarokkal vette körül magát, s idősebb magyar urak és főpapok tanácsaira hallgatott.

1235-ben, apja halála után Béla, immár IV. Béla királyként átvehette az ország kormányzását. Nem volt már ifjonc, hiszen 29-dik életévébe lépett. Megtapasztalhatta a sok érdekellentétet: régi, hercegsége idején mellette álló, „próbált” emberei és II. András volt tanácsosai és országos nagyjai kifejezetten gyűlölték egymást. Ebben a szövevényes érdekellentét-hálóban kellett kiigazodnia 1235. október 14-én Székesfehérvárott, a koronázás napján s azután. (Korábban már királlyá lett koronázva, hiszen egyes főurak nyomására apja Bélát már 1214-ben, nyolc esztendősen megkoronáztatta. Ezt ismételték meg 1235-ben.)

IV. Béla uralkodása meglehetősen kaotikusan vette kezdetét. Bár a történetírásban nincs „ha”, de elgondolkodhatunk, ahogyan a korábbi történetírók is elgondolkodtak azon, mi lett volna IV. Béla uralmának megítélése, ha ezekben az években elhalálozik. Ekkor egy,  apja zűrzavaros országlását és országveszejtő politikáját folytató – bár a jó szándék jeleit  néhány intézkedésében felvillantó –, egyszerre bizonytalan és egyszerre akarnok, kapkodó és sokat akaró, mégis jelentéktelen uralkodóként halt volna meg. Nézzük csak meg néhány korai intézkedését!

Politikai ideálja az első Árpádok korlátlan hatalma volt, célja pedig III. Béla dicsőséges korának visszaállítása. Ennek érdekében korlátozta az Aranybulla intézkedéseit, és ezzel úgy az apja régi híveit, mint a saját híveit maga ellen haragította. Ezután az apja által juttatott „haszontalan és felesleges örökadományok” visszavételével próbálta gyengíteni a főbb urak hatalmát, s saját hatalmát erősíteni. Csakhogy: akiktől elvett, azok ellenségei lettek, de akiknek az elvett javakból – ősi, királyi szokás szerint – nem ajándékozott, azok meg elégedetlenül elfordultak tőle. Így alig maradt mellette tanácsadó!

Külpolitikai téren mindent akart, és jutalmul szinte semmit sem nyert. Sőt, majdnem minden szomszédos országgal összekülönbözött. (Nagy veszély lesz ez a tatárjárás nehéz időszakában!) 

Uralkodása negyedik évében szinte már nyílt lázadás fenyegette a hatalmát.

Ebben a helyzetben, amikor IV. Béla trónja igencsak ingott, újabb veszély jelei érkeztek. Méghozzá egy apokaliptikus veszély jelei. IV. Béla még hercegként küldött hittérítési szándékból dominikánus barátokat a kunok területeire, akik távoli magyar nyelvű testvérekről hoztak hírt. Ennek ellenőrzésére Julianus barátot és társait küldte „Magna Hungáriába”, a nagy magyar őshazába. Julianus jó hírrel érkezett: valóban beszélnek magyarul a távoli sztyeppe-vidékeken. Viszont ezektől a távoli magyar testvérektől rossz hírt, egy rémisztő hírt is hozott: mongolok-tatárok óriási seregei készülnek a nyugat ellen. A távoli mohamedán államokat már leigázták, és ettől újabb erőre kapva készültek az orosz fejedelemségek ellen. De mindeközben nem titkolták céljukat: a keresztény nyugati királyságokat is rabigába kívánják hajtani, vagy ha azok önként nem hódolnak meg előttük, akkor el akarják azokat pusztítani.

Julianus barát a távoli pusztákról Lengyelország és Magyarország elpusztításának  szándékáról hozott hírt!

Béla nem rettent meg (talán el sem nagyon hitte a mindent elsöprő tatár hordákról szóló  hírt), hanem megbízta Julianus barátot, hogy tervezze meg a távoli magyarok hazatérését. Ezzel a keresztény uralkodó három feladatot kívánt teljesíteni: 1. pogányokat keresztény hitre téríteni s egy keresztény ország kebelébe fogadni; 2. csak a királynak, tehát őneki engedelmeskedő seregre szert tenni; 3. mivel a tőlünk rég elszakadt magyarok olyan lovas íjászok, mint amilyenek a tatárok, az esetleges tatár támadásnak hasonló taktikával ellenálló sereget szembe állítani.

Amennyiben Julianus valamely csoda folytán be tudta volna hozni a sztyeppei magyarokat a Kárpát-medencébe, akkor ugyanazok a problémák álltak volna elő, mint a kunok betelepedésével. Hiszen a pogányokból nem lesz egy csapásra templomlátogató keresztény, bármennyire is erőltetjük, sőt minél jobban erőltetik az áttérést, annál nagyobb ellenállás mutatkozhat. A másik pedig, hogy a sztyeppei magyarok nagyon nehezen tudtak volna beilleszkedni a feudális termelési viszonyok közé, már csak legeltető pásztorkodásuk okán is. Arról meg nem is szólva, hogy a keletről betelepülő magyar népcsoport nem lehetett olyan nagy, hogy hadserege, bármennyire is vitézlő, egymaga ellen tudott volna állni a tatároknak!

Mindemellett tény, hogy a keleten leszakadt magyarok akkor még léteztek, viszonylag sokan voltak, s Kárpát-medencei betelepedésük friss – magyar! – vért és további erőt jelentett volna az akkori magyaroknak.

Julianus betegen, csalódottan s megrettenve érkezett vissza második útjáról: a fergeteges gyorsasággal előretörő mongol-tatár hadak megsemmisítették a keleti magyar szállásföldeket, legalábbis a fejvesztetten menekedő szlávok és egyéb népek ezt a hírt hozták. (Valószínű, hogy a keleti magyarok egy része behódolt a tatároknak, akik őket, mint behódolt népet hadukba sorolták. Így magyarázható, hogy a tatár csapatok tökéletes magyarsággal hívták-csalogatták elő a mocsarakba bujdokolt népet.)

IV. Béla valamiért meg lehetett győződve arról, hogy a száguldó könnyűlovas tatárokkal szemben csakis ilyesfajta száguldó lovas-íjászokkal lehet felvenni a harcot. Ezért a székely meg besenyő lovasság mellé kunokat hívott be. És ez lett egy újabb, súlyos tévedése, legalábbis az, ahogyan a kunok behívását megvalósította.

A kunok ugyanis a tatárok elől menekülve Kötöny fejedelem vezetésével Magyarországra költöztek, mintegy 40 ezren. A király a Duna-Tisza közén telepítette le őket. Ez a terület nem volt a senki földje, a legeltető, állattartó kunok viszont nem tisztelték a birtokok határjeleit, hanem, ha arra volt kedvük, vagy szebb volt ott a fű, ráterelték állataikat a mások földjeire. Ezen meg minden birtokos felháborodott. Csakhogy a kunok nagyon sokan voltak, ráadásul nem tisztelték se a vasárnapot – nem is tudták, hogy mi az – , se a templomokat. A papság és az általa lázított nép, amely földjei letiprását látta, máris lázongott!

Ráadásnak a király egy álomképet kergetett: bár a negyvenezernyi kun valóban kiállíthatott egy hat-tíz ezres sereget, amely abban a korban igen komoly haderő volt, csakhogy a százezres tatár hadakkal szemben ez keveset ért. Arról már nem is szólva, hogy a hazánkba menekültek azért menekültek ide, hogy itt menedéket kapjanak. Tehát a kunoknak eszük ágában sem volt feláldozni önmagukat a magyarságért.

Amikor IV. Béla hírül vette, hogy a tatárok még 1240 végén bevették és felprédálták Kijevet, s már biztosan Magyarország ellen készülnek, tavaszra tábort gyülekeztetett Pest alatt. Ide hívta a kunokat is. Csakhogy a kunok mindössze néhány százan jöttek el Kötöny fejedelmükkel s panaszaikkal együtt. Ők az erőszakos magyar – magyarországi – hittérítőkre panaszkodtak, régi hitük védelmét követelték, megtagadták a hozzájuk menekedett, régi hitű magyarok kiadását, ezen kívül kevesellték a nekik juttatott szállásföldeket.

Ebből az állapotból csakis vita-veszekedés fejlődhetett ki, majd vér is folyt: a heves magyar urak lekaszabolták Kötöny fejedelmet meg kíséretét. Ekkor a kunok déli irányban kivonultak az országból, több elébük álló kisebb magyar sereget megvertek, széles területet elpusztítottak, de az ellenük felhozott legfőbb vádat nem cselekedték meg, azaz nem álltak át a már akkor Magyarország felé közelgő tatárokhoz.

És mintha még fokozni kellene a bajt – az urak is széjjelszéledtek Pest alól. Egyrészt átkozták a királyt, aki behívta a kunokat, másrészt úgy tettek, mint akik jól végezték dolgukat, hiszen kiűzték a pogányokat az országból. Így a király szinte szó szerint sereg nélkül maradt egy őt átkozó ország közepén.

Ebben a helyzetben jelentek meg újból a Magyarország elleni támadást vezető tatár kán követei, felajánlva (1237 óta sokadjára) a behódolást. Csakhogy egy keresztény uralkodó nem hódolhat be egy pogánynak! 

A magyar uralkodó hiába kért segítséget a nyugati keresztény hittestvérektől, azok segítséget nem, esetleg csak jó tanácsokat adtak. Sok nyugati úgy gondolta, és nem csak egyedüliként Rogerius, hogy az akkori magyarok régi kalandozási bűneik okán méltán szenvedik el Istentől a tatárok pusztítását. Igaz, hogy Babenberg Frigyes osztrák herceg egy kisebb, de igen nagyszájú lovagi kontingenssel megsegítette a kunok ellen Béla királyt, de újból segíteni csak feltételekkel akart: több nyugat-magyarországi várat és megyét is követelve. Más nyugatiak meg még „árajánlatot” sem nyújtottak be. A pápa pedig biztosította a magyar királyt, hogy imádkozni fog érette.

A későbbi korokban elterjedt, hogy a tatárvészt a nyugatiak hozták hazánkra. A velencei dózse ugyanis igen megorrolt a magyar királyokra azért, mert a dalmát partvidékre ugyanúgy igényt tartottunk, mint Szent Márk köztársasága. Ez azonban valószínűleg a velenceieket nem kedvelők pletykája, vagy éppen a velenceiek terjesztése, miszerint ők még a tatároknak is tudtak parancsolni.

Közben Batu, az Arany Horda első kánja, Dzsingisz kán legidősebb fiának, Dzsocsinak a második fia, Dzsingisz rangidős unokája, a nyugati területek meghódítására indított hadjárat fővezére óriási, több, mint százezer fős hadával már a Kárpátok karéjánál állt.

IV. Béla király Tomaj Dénes nádort – régi bizalmasát – állította seregével a Vereckei-hágóhoz, viszont a hegyvidéki ösvényeket jól ismerő vezetőik a magyar védők hátába vezették a tatárokat, akik így elsöpörték maguk elől a nádort és kicsiny csapatát.

A király nem rettent meg, hanem nem túl nagy seregével a betörő ellenség ellen indult. (Bár egyes nyugati történelmi művek, pl. A középkor nagy csatái, magyar kiadás: Ventus Libro Kiadó, Bp, 2007., úgy írják le a muhi csatát, hogy ott több, mint százezres volt a magyar sereg s csak néhány tízezer fős a tatár, mi azonban nyugodtan tudhatjuk a fordítottját.)

Kálmán herceg, Béla testvére és Ugrin kalocsai érsek voltak a magyar sereg legaktívabb vezérei, akik megkísérelték megvédeni a Sajó hídját. Azonban a tatárok bőrtömlőkön  átkeltek már akkor a folyón, és körülfogták, de csak félhold alakban a magyar sereget. És nyilazták-nyilazták, égő nyilakkal is, folyamatosan. Ha egy kisebb magyar sereg kitört, azt körülfogták, legyűrték.

Azzal az ősi-keleti, pusztai taktikával gyűrték le a tatárok Muhinál a magyarokat, amelyet alkalmazva a magyar seregek 1000 előtt sok győzelmet arattak a nyugatiak felett. Csakhogy Muhinál 1241. április 10-11-én mindazt a ballépést és hebehurgyaságot elkövették a magyarok, mint amelyeket nyugati ellenfeleink elkövettek velünk szemben anno. IV. Béla nem volt jó hadvezér, és nem volt egy I. Ottó király (később császár), mint aki ellenünk szervezte meg a koncentrált ellentámadást Augsburg mellett a nyugati kalandozásokat befejező Lech-mezei csatában. Hiszen amit Muhinál a magyar – leginkább vegyes fegyverzetű, tehát lovagi és könnyűlovas – sereg tett, az a legrosszabb volt. Nem is az annyit emlegetett és szidott szekérvárral volt a baj, amely amúgy legenda. (Hogyan lehetne egy tíz-húszezres – vagy A középkor nagy csatái szerint százezres – magyar hadat szekérvárba zárni? Mennyi szekérre lenne ehhez szükség? És mekkora lenne egy ilyen gyűrű?) Valószínűleg csak a király és szűk kísérete zárkózott szekérvárba, vagy pedig éppen – és okosan – a támadó tatárok szétbontakoztatásra kényszerítésére állították útba a szekereket. De nem ez a csatavesztés oka, hanem a széthúzás. Az, hogy több magyar nemes mutogatott a másikra, majd ha ő is megy, akkor megy ő is, vagy ha a másik ment, akkor ő minek menjen? A király nem tudott parancsolni és nem is parancsolt. Tehát nem volt vezető, a másik oldalon viszont volt, sőt szigorú fegyelmet tartott. A magyar nemesek meg egyszerre féltek a tatároktól, de ezzel együtt le is nézték őket. Erre utal, hogy bár április 10-én este már megkezdődött a csata, a magyar sereg java része, mintha nem is egy hatalmas ellenség lenne támadni kész mellette - körötte, édesdeden álomba merült.

Aztán hajnalban a tatárok körülfogták a magyar tábort, ahol nem volt irányítás. Hiszen a magyar had vagy ment volna neki egy ponton a tatároknak, így kényszerítve közelharcra őket, vagy pedig egy ponton, egyszerre kitörve menekült volna. Ehelyett órák hosszat tehetetlenül tűrték a tatárok megújuló nyílzáporait, majd kisebb csapatok magányosan és magukra hagyatottan vagy kitörtek, vagy pedig az ellenségre támadtak, de mind a kettőnek halál lett a vége! A tatárok ugyanis (akiket azért a magyar ellentámadások igen meggyengítettek), keleti harcmodorban egy menekülő sávot hagytak, amelyen a magyarok kitörhettek, de arra azért vigyáztak, hogy egyszerre csak kisebb csoportok törhessenek ki. Így ezeket a kisebb csoportokat távolabb megállították és legyőzték.

A muhi csata azonban nem lett egyértelmű győzelme Batu kánnak, hiszen nem sikerült a királyt elfognia vagy megölnie. A király elmenekült, tápot adva az ellenállásnak, mely sok helyütt mutatkozott meg. Bár az ellenállás a nép helyi szervezése volt, s nem egy központból irányított, mégis megakadályozta a tatárokat abban, hogy teljesen legyűrjék az országot. Több barlangnál, templomnál, kisebb-nagyobb várakban védekeztek a magyarok, vagy egy nagy táborban Pestnél, vagy épp’ Esztergomot védték meg. (Csorba Csaba: A muhi csata, Magyar Történelmi Társulat Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Csoportja, Miskolc, 1991.)

A király közben menekült, előbb Pozsonyba, majd az osztrákokhoz, ahol Babenberg Frigyes osztrák herceg segítségnyújtás helyett fogságba ejtette a magyarokat, hogy csak három, az osztrák határ mellett fekvő megye és jelentős kincsek átadása után engedje IV. Bélát és kíséretét tovább. (Azért valóban érdekes tény, hogy a vad tatárok a magyar területek után osztrák területekre nem támadtak rá!)

Míg Batu az ország alföldi területeit és a kapcsolódó hegyvidéki területeket, tulajdonképpen a Dunától keletre és észak-keletre eső országrészt pusztította, addig Kádán, Büdzsek és Borundaj tatár vezérek seregeikkel Erdélyt és a déli országrész megyéit pusztították sorra. Aztán Kádán Batutól parancsot kapott az Adriai-tenger partján fekvő Trau várának ostromára (ahol a magyar királyt sejtették), de az ostromot abbahagyva váratlanul elvonultak, sőt kivonultak.

Mi lehetett ennek az oka? Ha a muhi csata kapcsán a lovas-nomád magyar analógiát vetettük fel, itt is vegyük a régi taktika után a régi stratégiát elő. A nyugatra vagy éppen Bizánc felé törő magyarok sosem törekedtek tartós megszállásra, esetleg csak a magyar szállásterületeket övező vidékeket biztosították, mint például a mai ausztriai területeket az Enns folyóig, vagy a mai morvaországi vidékeket. Ezért nyugodtan feltételezhetjük, hogy a tatárok nem is akartak itt berendezkedni.

Akármit is akartak, az tény, hogy a tatárok nagyon meggyengültek és főbb céljukat, a Magyar Királyság alávetését nem sikerült elérniük. 1242 tavaszán kivonultak a rommá tett országból.

Ezzel IV. Béla és az akkori magyarság egy nagy esélyt kapott, esélyt az újjáéledésre! Ezt az esélyt kihasználta IV. Béla, méghozzá úgy, hogy ezért méltán érdemelte ki a második honalapító nevet. Hiszen IV. Béla a romokon nem a régi országot annak minden bajával építette újjá, hanem az alapokon egy új állam felépítésébe kezdett, egy olyanba, amelyre a kortársak csodálón tekintettek.

A tatár pusztítás után Trau várából kijövő király szembenézett hibáival – amelyben valószínűleg vallásossága is segítette, hiszen úgy érezhette, hogy Isten az ő hibái miatt is büntette országát és népét. A falak építésének megkezdésével új törvényeket is épített. A rossz törvényeket lebontotta, a régi jókat, az erkölcsösöket újjávarázsolta, ahogyan az élet változásaira is hozott új rendeleteket. Uralkodásában nem csak egy szűk csoport érdekét, hanem az egész ország felemelkedését tartotta szem előtt!

IV. Béla nem centralizált, hanem decentralizált: belátta, hogy hatalma annál nagyobb, minél több a támasza. Engedte a hozzá hű birtokosoknak a kővárak építését, sőt még támogatta is, több nemest maga szólított fel arra, hogy megfelelő helyen a birtokán szilárd várat építsen. Budán kőfalas várost-várat építtetett, több vásáros településnek városi rangot és kiváltságokat adományozott. Ezzel is, meg az értékálló dénárok veretésével is segítette a kereskedelmet, meg a polgárok és ezzel ez ország egészének a gazdagodását. Belátta, hogy egy ország akkor is szegény, ha néhány hatalmasság gazdagszik csak egyedül, de akkor is szegény, ha csak egyedül a király a gazdag. Megláthatta, hogy egy dolgozni, gazdagodni, és hinni akaró ország szeretettel tekint uralkodójára. Mert a nép látja, őérte is van a hatalom!

IV. Béla 1246-ban visszahívta a kunokat, akiket másodszor és véglegesen letelepített Magyarországon. A kunok pedig betagozódtak a magyar társadalomba. Sőt később annyira a királyi sereg javát alkották, hogy IV. Béla halála (1270) után két évvel, az 1272-től uralkodó IV. László király mellékneve Kun lett.

1247-ben szerződést kötött a Johannita Lovagrenddel., A szerződés értelmében a lovagok megkapták a Szörénységet, a Kárpátokon túli Kunországot, valamint a Barcaság egy részét, cserébe viszont kővárakat kellett építeniük, benépesíteni a nekik juttatott területeket, és lovagokat kiállítani a király hívására. A szerződést a johanniták nem tartották be, ezért a király még 1260 előtt felbontotta azt.

Pedig a magyar királynak fegyveres erőre szüksége volt! Az osztrákok már 1242 tavaszán, majd a velenceiek is nem sokkal ezután az országra támadtak. A király azonban nem kapkodott, nem roppant össze, hanem számítva országára, seregével a Lajta partján legyőzte az osztrák-stájer hadakat. 1252-ben már a magyar seregek támadtak, csak persze a pápa ekkor keresztény vér ontásától eltiltotta a magyarokat, s közbenjárására megköttetett a béke.

Mindez mégis a magyarság győzelmét hozta: tíz esztendővel a tatárjárás után, amikor a nyugat – nem is kicsiny kárörömmel – már temette hazánkat, megmutattuk a világnak, úgy a nyugatiaknak, mint a keletieknek, hogy nem lehet velünk büntetlenül játszani. A magyarságnak önálló útja, kijelölt célja van itt, Európa közepén!

IV. Béla magyar király legnagyobb érdeme, hogy egy nagy tragédiát elszenvedve is képes volt felállni, önmagával, hibáival szembenézni, s újrakezdeni az alapokról az ország felépítését. De nem csak falakat-épületeket, templomokat meg várakat épített, hanem törvényeket is hozott, a külfölddel szerződéseket kötött, bíráskodott, s mindenekelőtt, hiszen király volt, uralkodott Isten kegyelméből Magyarországért! Felépítette, felépíttette újból Magyarországot. Ezért is emlegetjük máig őt úgy, hogy IV. Béla, a második honalapító!

 

Petrusák János

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap