J. M. G. Le Clézio (Franciaország): Utazás a fák országában (elbeszélés, Hajóssy János fordítása)

Szerkesztő A, szo, 11/12/2016 - 00:11

Volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon unatkozott. Utazni szeretett volna, felszállni a magas égbe, vagy lemerülni a tenger mélyére, talán átmenni a horizont másik oldalára. Ahhoz viszont, hogy utazhassunk, közlekedési eszközre van szükségünk. Ennek a kisfiúnak azonban nem volt sem csónakja, sem autója, sőt, még vonatra sem szállhatott, szóval nem tudott nekivágni az útnak. Maradnia kellett tehát ott, ahol volt, s ezt már nagyon unta szegény. Egy nap azt mondta magában: – Bárcsak szárnyakat vagy uszonyokat tudnék növeszteni! – Régóta foglalkozott már azzal a gondolattal, hogy elmenne a fák országába. Ez nem amolyan hirtelen támadt ötlet volt a részéről. Annak idején, mikor egyszer az erdei ösvényen sétálgatott, sok különös, furcsa dolgot tapasztalt: mintha a fák beszéltek volna hozzá, sőt, mintha elmozdultak volna a helyükről. Mintha az egyik nap itt álltak volna, máskor meg ott… Az volt az érzése, hogy a fák olykor talán sétálnak… Amikor nézzük őket, mozdulatlanul állnak, gyökereikkel erősen kapaszkodnak a földbe, csupán millió és millió levelük rezeg, forog a szélben.
De ez csak a látszat, csak mi hisszük, hogy mindig ugyanazon a helyen maradnak, évről évre. Nyugodtnak és csendesnek látjuk őket, erős gyökereiket mélyen belefúrják a fekete földbe. Ha csak úgy nézzük őket, minden különösebb figyelem nélkül, azt hihetjük, hogy nem akarnak semmit, s hogy nem tudnak számunkra semmit sem mondani. Ám a kisfiú tudta, hogy ez nem így van. A fák nem mozdulatlanok. Olyanok, mintha aludnának és álmodnának, hosszú, évszázadokig tartó álmot, s mintha nem gondolnának semmire. A fiúcska azonban tudta jól, hogy a fák nem alszanak, csak egy kicsit ijedősek és bátortalanok. Ha látják közeledni az embert, még erősebben kapaszkodnak gyökereikkel a földbe. Egy kicsit olyanok, mint a kagylók a tengerparton, azok is, ha meghallják az ember lépteit, gyorsan rátapadnak az öreg sziklák oldalára. Meg kell szelídíteni a fákat.
A kisfiú nem sietett az indulással, azt játszotta, hogy megszelídíti a fákat. Csöndesen elsétált az erdő közepéig, vigyázva, hogy ne csapjon nagy zajt, majd leült a tisztáson, és várt. Olykor halkan fütyörészett, mert a fák szeretik a muzsikát, legalábbis azt, amelyiket fütyörészik. Soha nem félnek a madaraktól, sem a tücsköktől, nagyon szeretik kedves hangjukat. A kisfiú jókedvűen fütyörészett közöttük, s egyszer csak látta, hogy a gyökerek lassan, fokozatosan engednek a szorításból. Az ágak is egy kicsit széjjelebb nyíltak, mint egy hatalmas ernyő, és a gyökerek rugalmassá váltak, majd lassan, nagyon lassan elindultak, csúsztak előre. Milyen különös, hogy a gyökerek teljesen fehérek, a nap és a fény nem feketítette meg őket úgy, mint a törzset és az ágakat. Amikor a fák egy kicsit lazítanak, furcsa zajt lehet hallani, olyat, mint az ásítás vagy a sóhajtás. Ezt hallani mindenfelől. Különösen a tölgyek sóhajtoznak erősen, mélyeket, sok levegővel. A nyárfák halkabbak, aprókat sóhajtoznak, éles, szaggatott hangon, akárcsak a fenyők. Ilyenkor a fák lábainál a páfrányok is mozognak, leveleik remegnek, hullámzanak, de nem a széltől.
Az emberek, akik nem tudják megszelídíteni a fákat, azt mondják, hogy az erdő csendes. Azonban ha te fütyülsz, és ha szépen fütyülsz, mint egy madár, már kezded hallani a fák neszezését. Először csak ásítozást, szipogást, de később más zajokat is észlelsz. Egy-egy mély dobbanást, olyant, mint egy szívverés, valahonnan a föld mélyéből, majd reccsenést, nyújtózkodó ágak ropogását, rezgő falevelek zizegését, fatörzsek ráncainak kisimulását. Mindenféle füttyszerű zajokat, mert a fák válaszolnak neked. Ha nem figyelsz eléggé, azt hiheted, hogy a madaraktól erednek ezek a hangok. Mondhatni, nagyon hasonló is, de ez a hang nem a madaraktól, hanem a fáktól jön. A kisfiú megtanulta felismerni a fák hangjait.
A nagyon vastag törzsű fák hangja mély és folyamatosan rezeg a földben, mindig ugyanazt dörmögik. A vékony törzsűek fuvolaszerű hangon dalolnak és fütyörésznek, szakadatlanul, még ha elfáradnak is egy kicsit, csak beszélnek tovább, vékonyka, éles hangjukon. Az emberek nem ismerik a fák nyelvét, azt gondolják, hogy az ágak tele vannak verebekkel és kerti sármányokkal, de a kisfiú nagyon jól tudta, hogy a hang a rezgő nyárfától, az akácoktól és az összes többi vékony törzsű fától ered. Ez nagyon jó szórakozás: fütyörészve megszelídíteni a fákat. Fokozatosan szólalnak meg, és olyankor mindannyian egyszerre beszélnek: sípoló recsegés és ásítozás ez, amelyet nagyon tisztán lehet hallani. Jó tudni, hogy amikor mi a fák országában vagyunk – azért, hogy megszelídítsük őket –, a fák látnak bennünket. Vannak emberek, akik azt mondják, hogy a fák vakok, süketek és némák. De ez nem igaz! Aligha van fecsegőbb, beszédesebb természetű valami, mint a fák, amikor megszelídülnek. Mindenhol van szemük, minden egyes levelükön van egy szem. De ezt senki nem tudja. A fák általában félénkek, és olyankor, ha ember jár a környéken, csukva tartják. A kisfiú, aki el akart utazni a fák országába, megtanulta fokozatosan kinyitni a szemüket. Olyan csendesen fütyörészett, ahogyan csak bírt. Nem úgy, mint a szél, hanem úgy, ahogyan a fák: egy vagy két szólamban, halkan. Ekkor mindegyik, még a legapróbb levelűek is kinyitották a szemüket, lassan, egymás után, ahogy a csigák nyújtogatják a szarvaikat. A lombok sokféle színben pompáznak: feketék és sárgák, rózsaszínűek, sötétkékek és kékesszürkék. Mindannyian a kisfiút nézték, aki ott ült a tisztás közepén, és nagyon nyugodt volt a tekintetük.
Nyilvánvaló, hogy a fák különbözőek. A tölgy (az, amelyiket Hudhudhudnak hívtak) egy nagyon komoly fa, olyan mélyreható a tekintete, hogy egy kicsit megborzong tőle, akire ránéz. Mindig nagy dolgokon elmélkedik: a csillagok végeláthatatlan rengetegét fürkészi az éjszakában. Ismeri a konstellációikat, követi a hold változásait. Aztán itt van a nyírfa, nagyon komplikált nevet visel, úgy hívják: Phuiii Wooo Woooit Tihuit. ő azonban csak a szórakozásra gondol. Nagyon szereti a napfényt, és azzal mulatozik, hogy más fák szemébe tükrözi a sugarakat. Nem, ő nem komoly fa. Aztán itt van a tiszteletre méltó juhar, akit Whootnak neveznek. Nagyon öreg, a törzse kétfelé hasadt, mindjárt a gyökerétől. Többször belécsapott a villám, és ezt gyakran elmesélte másoknak, hogy hogyan is történt. De még rengeteg fa van, amelyeknek a kisfiú még nem ismerte a nevét: cédrusok, kőrisek, paratölgyek, babérfák, platánok, nyárfák, füzek, borscserjék, mogyoróbokrok. Ezek mind itt vannak az erdőben, állnak, szemben egymással, szorosan, és szakadatlanul beszélgetnek. De vannak karcsú feketefenyők is, sokan. ők nem értekeznek fontos dolgokról, egy kicsit hallgatagok is, mint a tiszafák, mert figyelnek, őrzik az erdőt. Amint észreveszik, hogy valaki közeleg, remegtetni kezdik a leveleiket, és ezzel olyan hangot adnak, mintha mindjárt esni kezdene az eső. A fák végeláthatatlan sokasága állandóan beszél, míg a fenyők őrködnek, aztán hirtelen, ha megérkezik a jelzés, úgy tesznek, mintha meghaltak volna.
Minthogy azonban a kisfiú megszelídítette őket, most már nyugodtan sétálhatott közöttük, a fák zöld szemei nyitva voltak, nézték őt, ő pedig hallgatta a beszélgetéseiket. Ilyenek a fák, mindig fecsegnek. Alszanak egy keveset, majd fölébrednek, és újra kezdik a csevegést. Az ember számára ezek amolyan se füle, se farka történetek, mert nem ért belőlük semmit. Ezek a históriák az esőről, a napsütésről, a zivatarokról vagy éppen a legújabb hírekről szólnak, amelyek az erdő másik végéből jönnek. A nyírfák és a rezgőnyárfák megállás nélkül beszéltek, egész idő alatt vékony, éles hangjukon, amely egy kicsit fárasztó a fülnek. És közben mozgatták rengeteg sok levelüket. A nyárfák különösen fecsegő természetűek.
Azok, akik a legkevésbé beszédesek, minden bizonnyal a tölgyek és az öreg juhar. Nekik furcsa, kongó, mély hangjuk van, és nagyon régi, kétszáz éves történeteket mesélnek. A fenyők és a tiszafák szomorúak, a füzek olykor még sírnak is. A mogyoróbokrok és a gesztenyefák kemények, rossz a természetük, képesek egyik pillanatról a másikra dühödten nagy zajt csapni.
A kisfiú szívesen beszélgetett az öreg tölggyel. Fütyült neki:
– Hogy hívnak téged?
– Tuoootu – mondta a tölgy.
– Te vagy az erdő királya? – kérdezte a kisfiú.
– Nem, nem én vagyok az erdő királya, ő nagyon messze lakik innen, a hegy másik oldalán. De ő is tölgy, mint én.
– Hogy hívják?
Az öreg tölgy gondolkodott egy pillanatig, s miközben gondolkodott, recsegtek, ropogtak az ágai.
– Mi úgy mondjuk: Wootooyoo, akarom mondani: Felség! A mi nyelvünkön ez azt jelenti.
– Már biztosan nagyon öreg lehet – mondta a kisfiú.
– Bizony öreg! Már akkor idős volt, amikor én születtem, már akkor háromszázéves volt.
A kisfiú nagy tisztelettel nézett a tölgyre.
– Sokat láthatott életében...
– Igen, mi nagyon sok dologról tudunk, és sokat láttunk.
– Lehet, hogy egy nap majd te leszel az erdő királya – mondta a kisfiú.
Az öreg tölgy kiegyenesedett egy kicsit, ez hízelgő volt rá nézve.
– Ki tudja? Ha nem sújt belém a villám, talán igen.
– És a nyárfák? Ők nem lehetnek királyok?
A tölgy kissé gúnyosan füttyögött:
– Ők? Ezek nem gondolkodnak, csak fecsegnek, mint a madarak. Mindannyian gyufásdobozban végzik.
A kisfiú egy picit elszomorodott, mert ő szereti a nyárfákat is. Majd búcsút intett a tölgynek, és folytatta az útját az erdőben. Csendesen fütyörészve ballagott előre, hogy a fák tudják: ő közeledik. Hamarosan megérkezett egy tisztásra, ahol sok nagyon fiatal fa volt: világoszöld fenyők és eukaliptuszok. Szívélyesen üdvözölték, és vidáman fütyültek neki.
– Hihuit (így nevezték, s ezzel azt akarták mondani: kisember), eljössz ma este táncolni?
A kisfiú azt válaszolta, hogy megpróbál elmenni, majd kilopódzik a házból, miután már mindenki elaludt.
Eljött az este, s ő visszaindult az erdőbe. Egyáltalán nem félt, mert tudta, hogy a fák a barátai. Az ég sötétkék volt, a telihold nagyon fényesen világított. Amint a tisztásra ért, meghallotta a zenét. Az öszszes fa ugyanazt a refrént fütyülte. Az erdő közepén csak fiatal fák voltak, az öreg tölgy és a tiszteletr eméltó juhar kívül maradt, a tisztás szélén őrködött. Olykor, ha vadorzók jönnek az erdőbe, a juhar kiált, mint egy kuvik, hogy figyelmeztesse a többieket.
Miután elmúlt a veszély, a fiatal fák körbeálltak a tisztáson, és táncoltak, énekeltek. úgy mozogtak, mint az emberek, csak sokkal lassabban. Billegve, hajladozva csúszkáltak előre a gyökereikkel, és kiabáltak:
– Tiuutoo tiuu tiuutoo!
Aztán lassan fordultak maguk körül, és összecsapdosták az ágaikat a szemben lévő szomszédjukkal, majd az ellenkező irányba kanyarodtak. Kapkodás és sietség nélkül, lágyan hajladozva táncoltak. Ez nagyon különös látvány. A kisfiú egy darabig nézte a táncoló fákat, majd ő is belépett a körbe. Lassan forgott önmaga körül: először erre, aztán arra, keresztbe fonta a karját, és táncolt egy egészen fiatal cédrussal, amely alig volt nagyobb, mint ő. Minden fordulónál kitárta a karját, amely beleütközött a cédrus ágaiba. Ezen aztán mindketten jót nevettek. Sokáig tartott a mulatság, a fák daloltak és zümmögtek is hozzá: tuut-tut-tuuut… – hol nagyon élesen, hol meg mélyen, súlyosan. A szabályos ütemben összeverődő gallyak különös zenét csináltak. Az öreg fák erősen összecsapdosták ágaikat, ennek robbanásszerű hangja messzire elhallatszott. Mindannyian nagyon boldogok voltak, elfelejtették, hogy itt kell maradniuk, ezen a helyen, lehet, hogy évszázadokon át. Lassan fordultak a gyökereiken, gomolygott a por, valahányszor csak öszszecsapták az ágaikat, hulló falevelek és porfelhő szállt a levegőben. A hold meg a saját útját járta az égen, miközben a fák ott lenn táncoltak. Majd mikor az ezüstszínű korong eltűnt az erdő másik oldalán, a fák is abbahagyták a táncot. Elfáradtak. A kisfiú is nagyon elfáradt, de boldog volt. Mindenki elindult a saját helyére. Egy kicsit lehajtották az ágaikat. Ekkor a tölgyek jó hangosat fütytyentettek az erdő másik széléről: – Itt az alvás ideje! – Mindannyian, egyik a másik után, lecsukták a szemüket a levelek, és elaludtak. A kisfiú is elálmosodott. Elnyúlt a mohaszőnyegen a tisztás közepén, és ő is lehunyta a szemét. A fák lágy meleget sugároztak maguk körül, ahogy felhevültek a tánctól. A kisfiú sokáig aludt, már pirkadt kelet felé, az öreg tölgy egész éjszaka vigyázta az álmát.

Hajóssy János fordítása

Forrás: Polísz, 2007. 104. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap