Január

Bodor Miklós László, szo, 01/16/2016 - 00:19

Január vége volt.

Nehéz tárgyalást folytattam a megrendelő irodájában.

A megrendelőnek, beruházónak, kivitelezőnek - nekünk tervezőknek -  célunk ugyanaz, érdekeink különbözőek. A szempontokat nagyon nehéz közös nevezőre hozni.

 Értették a dolgukat, jól képviselték munkahelyük érdekeit. Én is, a magunkét. Mire megegyeztünk, belefáradtunk mindannyian. Kiléptem az épületből, és a szél vadul kikapta kezemből a nehéz kapu esetlen fogóját. Szemem-szám tele lett szúrós jégkristályokkal. Nagy nehezen megtaláltam hóbuckának álcázott kocsimat. Nagyjából lekotortam róla havat. Be is indult, de csúszott az út, lökdösött a szél, mint a veszedelem. Éreztem, fáradt, ingerült vagyok. Dühített a for­galom, majd midőn egy sietős gyalogost az utolsó pillanatban vettem észre: betelt a pohár.

  • Innom kell egy jó erős kávét!- gondoltam. Kipislogtam a behavazott szélvédőn: hol is vagyok, ’s merre lehet, egy kávézó, ahol felfrissíthetem magam.      
  • Ha itt balra fordulok, majd a második sarkon jobbra, akkor kijutok a…

Nem jutottam ki!

 Balra fordultam, utána a második utcánál jött egy "Tilos behajtani” tábla. A következő saroknál útjavítás miatt csak egyenesen lehetett haladni, majd elgurultam egy cukrászda előtt, ám ott nem lehetett megállni. Amidőn jobbra bekanyarodtam akkor hirtelen ismerős lett az utca. Gyerekkori emlékek rohantak meg.

  • Anti bácsi. Itt lakik a közelben. Mi lehet vele? Régen láttam.

Anti bácsi apám régi barátja. Agglegény, akit sűrűen irigyeltek -  apám, és házas barátai - ha zajosabb családi eseményre volt náluk kilátás. Amikor az ulti csata elhúzódott, és otthon a feleségek zsémbes jelenetei voltak várhatóak.

  • Anti te vagy a világ legboldogabb embere!- sóhajtott fel a mindig vidám Feri bácsi.

Felállott az asztaltól. Vérlázítóan fölényes, mellékes mozdulattal zsebre vágta nyereségét, (ezt nem hagyta volna ki, a világ minden kincséért sem.) felhörpintette maradék borát. Rosszul leplezett szorongással megnézte óráját.  Jelentéktelen kis tételben játszottak, nem cseréltek gazdát nálunk, kártyán elvesztegetett birtokok, de a jelentéktelen veszteség is veszteség, az elszenvedőknek. Az órája kegyetlenül vigyorogta a képébe, hogy jó másfél órája otthon kellene lennie.

Anti bácsi erre nem mondott semmit Kissé megrándult a szája széle, biccentett.

-           Úgy van. Az én életem csupa móka, dal, kacagás, merő egy verőfény. - mondta

Anti bácsi katona volt a háborúban, később hadifogoly lett. Mikor hazatért, otthonuk helyén foghíj-telek várta. Asszonya, gyerekei helyett három sír várta, a temetőben… Nem nősült újra soha.

Miközben kabátját felöltötte magára, apámhoz fordult

  • Ha ideadod a gyereket - nézett rám - elvinném vasárnap vadászni. Hogy akarok-e menni, egy pillanatig se kellett kérdez­ni, ez természetes volt. Apám először valami családi összejövetelre hivatkozva nem akart elengedni, de látva könnybe lábadó szemem, "megtört“. elengedett

Anti bácsi már szombaton este megjelent értem. Vasárnap még így is igen korán kellett kelni. Akkor még spártaiabb volt az élet. Autója csak keveseknek volt. A reggeli első busszal indultunk a pályaudvarra. Jó órai zötyögés után kiszálltunk a pállott kocsiból a hó szagú, vidéki télbe.

Anti bácsi oltogatta belém a vadászszenvedélyt. Kezdetben csak trappoltam mellette a hóban. Ahol nagyon magas volt a szűz hó, ott "udvariasan" előre engedtem. Amikor az aggatékot a derekamra csatolhattam, úgy éreztem, lovaggá ütöttek. A har­madik hajtásban már tudtam, hogy a szép, csillogó tollú kakasok ménkű nehezek tudnak lenni. Anti bácsi övéről négy-öt ma­dár lógott, én egy-két darabbal botladoztam iszonyú büszkén.

  • Hadd szokja!- bólintottak az öregek
  • Add át nekem is!- nyúzták atyjukat a sorstárs gyerekek

Hogyha ma körülnézek, néha nem értem: hová lettek a gyerekek? Kölyökkoromban vasárnaponként megszokott dolog volt a vadászaton az apját kísérő gyerek.

Értettük a szót. Hajtásban az "udvar van nálad!"- kiáltásra felfejlődtünk, ha elméláztunk, vagy seb­zett fácán után futva lemaradtunk valami horpadásban.  Körvadászaton - akkor még volt ilyen /!/ - magunktól kizártuk ki a zsákost.

Néha persze megbokrosodtunk. Fiatal csikók voltunk betöretlenek, ezzel az idősebbek számoltak, elinduláskor.

Ha hibáztunk, megszidtak. Ha ügyesek voltunk, jutalmaztak. Feleslegesen nem fegyelmeztek. Főleg: nem éreztük megtűrtnek ma­gunkat. Akinek nem volt gyereke, az se húzta a száját, ha megláttak a gyülekezőnél bennünket. Talán ők még jobban tudták az ősi törvényt: hogy a tudást át kell adni, vagy csak egyszerűen emberebb emberek voltak.

A mi társaságunkban, mostanában mondtak már olyat vadásznak, hogy: Kicsi még ez a gyerek. Ne hozd máskor el! Az a gyerek sokkal nagyobb, erősebb alkatú volt, mint én, midőn először apródkodtam vadászaton.

Észrevétlen cseperedtünk lábatlankodó gyerekből leendő vadászokká.

Még gyerekfővel meglőttem egy-két óvatlan szarkát, mátyást. Akkor még nem tiltotta a törvény, ha olykor egy-két lövést apánk oldalán, az ő puskájával el-elsütöttünk.

Az inasévek alatt kiderült vadásznak születtünk- e? Felnőtt korunkra elsajátítottuk az alapvető ismereteket.

Bizony az óta sok tél elmúlt, én se vagyok már gyerek, hanem fáradt autós, aki szemmel láthatóan nem tud két behavazott kocsi, meg egy magasra feltornyozott hó prizma közé beállni. Úgy ötödszörre mégis sikerült. Egy kis szatócsboltban vettem egy csomag kávét.

Az ismerős házba érve megálltam öreg barátom ajtaja előtt.

Csengetésemre egy darabig semmi nem történt. Már éppen el akartam menni, végtére valami kaparászás után csattant a zár, majd feltárult az ajtó.

-           Szervusz, fiam- ismert rám hajdani mentorom. Bizony nagyon meglátszottak rajta az évek.

 Elmondtam a szokásos udvariassági köröket. Hogy már régen készülök hozzá, hogy talán nem zavarom. Körül nézegettem a szobában, amíg kivonult kávét főzni.

Azt nem mondom, hogy piszkos volt a lakás, de a női kéz hiánya szembetűnt.

A vázák, a képek keretén - az egyiken én vol­tam látható hatévesen kihullott tejfoggal - és a trófeákon por szürkéllett. Sárgára fakult a régi függöny, s hajdani "pótapám" kopottas ingén a kézelő kicsit rojtos volt, amint elém tette a kávét

-           Vasárnapra várom apádat. Összejövünk egy kicsit. Már kevesen vagyunk a régi baráti körből… - mondta, miközben saját kávéját kevergette.

-     Nem mégy vadászni?- kérdeztem

  • Nem. - felelte vontatottan, aztán hirtelen, mintegy magának közbevágva:
  • 'Azért persze kijárok még! Nem olyan gyakran, mint régen, de járok…

Csend ült közénk.

-     Ugyanoda jársz? – kérdeztem, inkább csend oszlatónak szánva.

-     Nem. Az a társaság előbb társult egy másikkal, később átszabták a területét. Egy sebtében kinevezett nagyságot fel kellett venni.  „Leszóltak” érte a megyétől. A fontos ember egy lapos lövése később megsebzett valakit: fel is oszlatták a társaságot. Már nyugdíjas voltam, amikor a jelenlegi társasághoz cseréltem tagságot egy or­vossal.  A régi helyemen vásárolt praxist, körorvos lett a községben.

Ahol most vadászom, oda többet kell utazni, messzebb van. Egy nap megjárni nem lehet. A vadászházat nehéz kifűteni, nekem, pedig szaggat a derekam.

 

Ezt a társaságot magam is ismerem, egyszer vendégként vadásztam ott. Nem éreztem jól, magam. Idegenül, érzi magát Anti bácsi is bizonyosan.

Azon a vadásznapon kétszer is körül sziszegett az alacsony sörétraj. Két tisztán lőtt kakasomat „befogadta” a szomszéd. Sűrűvérű, veres arcú helybéli volt.

Egy rosszul lőtt kakast - szárnyazott volt - némi fogócska után elkapott, csizma sarokkal ölt meg.

A két kakasomért cserében - kárpótlásul - "ajándéko­zott" nekem egy tyúkot, amit ő lőtt.

Felburrant a kukoricában, pukkant a lövés, le is esett. Parádés módon!  Csak éppen ezen a vadászaton nem volt szabad tyúkot lőni…

  • Fiatal meg a vendég. Nem kell megszidni. - mondta megbocsátóan a második szomszédnak, amint egy dűlőútnál megálltunk puskássort ki igazítani. A szom­széd mindent látott.  Később elnézést kért társa nevében a vadászmester jelenlétében.

Elnéztem. De ide több meghívást nem fogadtam el.

  • Anti bácsi. - szólítottam meg.
  • Gyere el velem vasárnap vadászni.
  • Apám csak délután jön. - érveltem
  • Korán jövünk, a vadászatot délig terveztük, időben hazahozlak.

Némi szabadkozás után ráállt a dologra. Mindent megbeszéltünk, elköszöntem. Lenn az utcán örömmel állapítottam meg, hogy az idő javult.          Sárgán villogó lámpáikkal kocogtak a hóekék.

Teltek a munkanapok. Egy délelőtt megcsörrent asz­talomon a telefon.

  • Megfáztam fiam. Ne haragudj, nem megyek.

A hangja nem volt náthás. A naptárra néztem, vasárnap huszon­negyedike lesz, nyugdíját huszonhatodikán viszi a postás.

A patron ára a csillagos egekben van. Mennyi is? Ajjaj: 175 forint. Nem erőltettem, hogy ne hozzam zavarba.

Megbeszéltünk egy másik időpontot.

Elhatároztam, hogy vadászat után meglepem őket. Útba ejtem őket. Viszek neki egy kakast. Együtt leszünk hármasban, este, pedig hazaviszem apámat. Nekem is hiányzott a két öreg…

A vadászat gyatrán alakult. Az előző napok havazásai miatt a madarak nem akartak felrepülni. Idény vége is volt. Különben is meglőttük már a zömét karácsony előtt. Gyenge vadásznap nap volt, amire szinte csak a Társaság irántikötelességből szokás elmenni.

Most pedig itt állok! A kompetencia összesen egy kakas. 

*

Egy kakast ígértem a nagynénémnek. Ő szokott kisegíteni hó végén, ha váratlan kiadásom támad, és megszorulok. Akár azt is mondhatnám: rendszeresen ő a bankárom…

*

Második kakast a szomszédomnak ígértem. A kocsim tizenkét éves, ha elromlik (és elromlik, sajnos...), ügyetlenkedek körülötte, míg megszán a gépészmérnök szomszéd.

Sürgős dolgom lévén, indítok: a beteg kocsi hörög, kerreg, durrog, kattan – mikor hogy próbálja kifejezni, hogy szeretne békésen álldogálni. Barátom látja, hallja, bántja a fülét ügyetlenkedésem. Lejön az emeletről, hívás nélkül. Meghúz itt egy csavart, állít valamit egy rejtelmes fontosságú bizgentyűn amott.  A megviselt szerkezet, keze nyomán jár, mint az új.

Ha vidékre szólít a munkám ő, a felesége, vagy valamelyik lánya locsolja a virágaimat.  A rendszerint mosogatóban felejtett edényeimet is ők mosogatják el.

*

A - remélt - harmadik kakast „Valakinek” ígértem. Barna haja van, igézően mélytüzű sötétbarna szemei…

Szeme csillogása csupa ki nem mondott ígéret, mikor erdei kalandjaimat mesélem.

  • Három jelölt, egy kakas! Kinek adjam? Nagynéném megérdemli!

A szomszédék ugyancsak.

„Valaki”, hhhhűű! Esetleg nálam sütné meg. Sürögne a legénykakás parányi konyhájában. A tűzhely körüli melegben csak egy laza otthonkában sürögne-forogna majd. Esetleg nem is itthon, hanem fenn a kis erdei tanyám konyhájában.

Gyertyákat gyújtanék a vacsorához. Mélytüzű vörösbort ihatnánk a sülthez, pincehidegen.

Szikrázna a pohárban bíbor fénnyel az ital.

Kellemesen telne az este.

*

Alkudoztam magammal:

  • Anti bácsinak viszek máskor fácánt. Vagy ha eljön a következő megbeszélt időpontban vadászni, majd lő magának.
  • Kedves védőszentem! Szent Hubertus!
  • Miért is nem tudtál annyit adni, hogy legalább kettőt, de inkább hármat kaptunk volna?- tapostam esdekelve a pedált.
  • Mitől esett volna több kakas? Két hajtásban a puskádat se sütötted el. Hibáztál is! Nem jött rád semmi, a többieknek is csak gyéren szólt a puskája. - mordult rám a felbosszantott óvó szellem.

Fogyott az út előttem, már közel volt a város. Egy töretlen kukoricás mellett haladtam el.

Váratlanul egy kakas kelt előttem balról. Áthúzott előttem félmagasan. Lassítottam, bár nem kellett tartanom tőle, hogy elütöm. Elég magasra tornászta fel magát.

*

Ugyanúgy, repült, mint egyszer, nagyon-nagyon régen egy másik kakas, egy másik kukoricás szélén.

Öreg barátom, tanító mesterem mellett mentem a hóban.

Félbalról érkezett a kakas.  Kellően magasan repült.

  • Fogd, gyerek!- nyomta kezembe a puskát Anti bácsi.
  • Függőleges a cső! Nem léniázol! Kifordulsz, kibiztosítod, elébe fogsz kéthossznyit, meglövöd!- hallottam. Követtem az utasítást.

Az egyetlen...

Meglőttem a kakast. A dicsőségtől jobban szédültem, mint a túl lazán szorított, nehéz tizenkettes puska rúgásától.

A fácán összekapta szárnyait, leesett. A sorból ketten is kiáltották:

  • Szép volt.

A fejem zúgott, és eleredt az orrom vére is.

Nem bántam!

Az első volt…

A felejthetetlenül szép pillanat ma is megdobogtatja a szívemet.

Bizony szép volt. Sokszor újraéltem a pillanatot. Oly elevenen, mintha ebben a másodpercben történt volna. Pedig régen volt… Az első volt.

Döntöttem.

Öreg mesterem háza előtt álltam meg.

A Szomszéd, a Nagynéném, továbbá „Valaki”: várhatnak.

 

 

********

 

Utóirat:

Szigorúan gyomlálom írásban, és szóban egyaránt az idegen kifejezéseket.

A vadászat sajátos szókincséből meghagytam kettőt, mert ezek nem helyettesíthetőek.

Nem vadász olvasóim számára ezeket „lefordítom”.

Kompetencia: Vadásznyelven, a közös vadászati eredményből – terítékből – elvihető zsákmány.

Léniázni: Társas vadászat során a célra tartott – kibiztosított – lövésre kész fegyvert tilos a vad követése során a vadász, vagy hajtósor vonalán test  magasságban átfordítani. Életveszélyes, súlyos hiba. Jobb helyeken felszólítják az „elkövetőt” hogy ürítse ki puskáját, és aznapra akassza szépen a vállára.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap