A Jány és az Intéző

Anonymous, h, 05/14/2012 - 00:05

Csendes Ember,- „jóra való dogos”, feleslegesen nem beszél, mert ha kinyitja a száját: mondani valója lényegre törő és badarságoktól mentes.”– tartják róla, kik ismerik. Középkorú férfi Ő, ki termetre magas, szikár izomzatú, naptól cserzett bőrű. Egész lénye nyugalmat áraszt, szája szegletében legtöbbször a mosoly játszadozik. Ki nem csak az arcát simogatja minden áldott reggel – vagyis-hát inkább hajnaltájt, pirkadatkor – a borotvájával tükör előtt állva, hanem mondván : ha már ily brutális módon kopaszodásnak indult, akkor már „üsse ménnykű „– felkiáltással megmaradt hajszálakat is száműzi koponyájáról. Egyszerűbb és praktikusabb megoldás ez számára, tarra borotválni fejét is, mint azt a párszálból álló hajzatnak csúfolt valamit kobakján terelgetnie. Nem úgy mint azok, akik hozzá hasonló cipőben járnak ez ügyben. És ezzel csak önmagukat áltatva, – másokat nem igazán – hogy: „ó! dehogyis kopaszodnak.” Úgy fésülik kellő hosszúságúra megnövesztett gyér hajzatukat, hogy a kopasz foltok takarásban legyenek. Ki így, ki úgy. Emberünk úgy. Olyannyira úgy, hogy még segít is a természet rendjének. Szóval nem a külsőségek embere. Nem esik kétségbe annak tudatától és látszatától, hogy testileg eljár felette az idő. Fiatalság látszati megőrzésének hiúsága nem emészti. Azt vallja, hogy nem az számít mennyi idős az ember, és hogy látszik meg az rajta, hanem a lelke üdesége és egészsége, ami a testnek energiát adva a fontos. S míg e tevékenységet végzi sorra veszi a mai napon elvégezendő fontosabb feladatokat. Terepszemlét kell tartania a termőföldeken. Elsősorban a búzamezőn, aratható-e már? és ha igen, melyik nap álljanak neki. Számba kell venni ehhez szükséges szerszámokat, azoknak átvizsgálását és ha kell javítását. S mire ezeket a főbb feladatokat gondolatban sorra veszi, addigra végez a rutinnak beszámítandó borotválkozási művelettel és más mellékes vele járandó tevékenységgel is. ( lásd: mosakodás, öltözködés stb.) Aznap utoljára a tükörbe bele nézve elégedettséggel tudomásul véve abban látva kopaszra borotvált fejét, s azon arcát, már megy is a dolgára. Dolgára, ami pirkadattól napnyugtáig tart. Csak a reggeli és a délidő szolgáltat némi pihenő időt, na meg az éjszaka, ha ugyan nem történik semmi rendkívüli, amiért ugrasztanák időnként fekvőhelyéről. Mint írva vagyon fentebb, szűkszavú Ember, megjelenése tekintélyt parancsoló, ami munkájából adódóan elengedhetetlen. Az Uraság uradalmának menetét, életvitelét tartja szigorúan, szoros szorgos kezében. Ehhez acélozott erő, kitartás, és becsület szükségeltetik. Benne megvan mindez. Szigorú, de igazságos. Nem ül fel sem jó, sem rosszindulatú pletykáknak, s azt nem is szereti. Ha van is véleménye valamiről, azt úgy mondja, hogy az nem ítélet mások dolgai, élete felől. Ezzel akaratlanul kivívta azt is, hogy felőle ne terjedjen semmi -féle feltételezés és kritika. Igyekszik mindig pártatlan maradni. Ha valamiben véleményét, tanácsát kérik, köntörfalazás nélkül azt elmondja, de nem várja el, a tanácstalan Ember úgy is cselekedjék ahogy Ő jónak látja. Ezeken felül tud örülni más Ember örömének és vele érezni bánatában. Szeretik is a cselédek, napszámosok, kint és bent lakók egyaránt, no meg az Uraság és a hozzátartozó família is. S e tulajdonságoknál még több is lakozik benne. De ezt csak Ő tudja. Meg esetleg csillogó, meleg barna szeme elárulhatná, ha méltatná bárki is, hogy érdeklődve belenézzen. De még, ha méltatná is bárki, Ő már egy ideje nem engedi. Mint ahogy szíve is elvan zárva. A fehérnép elől. Ifjabb korában ugyanis megesett, hogy némely fehér cseléd, vagy menyecske szemébe nézve, szíve ládikájában kutakodva, s annak tartalmán galád módon nevetgélve, gúnyolódva odébb állt. Mondván- „hajjaj, álmodozásból nem élnénk meg.” Így aztán nem volt rest a nyugalma érdekében, és hogy szíve egészséges maradjon – óvintézkedéseket tenni. Bezárva ládikáját, s annak kulcsát gondosan eltéve, meleg barátságos szemét kalap karimájával árnyékolva inkább a munkájával törődve, s avval járó fáradalmából származó jól megérdemelt pénzecskéjét élére rakva, azaz fillért fillérre téve vezeti a gazdaságot. Tudván, álma egyszer valóra válik, eljön majd az Ő ideje, s lesz neki majd saját portája, gazdasága, ha nem is oly nagy mint ez, de mindenesetre saját gazdaság. Mint már említettem az imént, ezt kiknek hajdanán, még fiatalabb korában elárulta, csak nevettek rajta, mert nem hitték, hogy szolgaként - mert Ő sem volt más egyéb, még ha tisztsége is volt- meg tudja valósítani. Meg különben is, mily fáradsággal járó feladat ez. A mai menyecskék inkább már a könnyebbnek tűnő életutat választják, eleve módosabb férfit szemelve ki „áldozatul.” S bizony sokan meg is járják kik emígyen cselekednek, mert bebizonyosodni látszik, hogy, nem minden a pénz,- ahhoz lélek sem árt. És ha az utóbbi nincs, vagy mélyen van, amit nem engednek a felszínre jönni, hogy kibontakozzon, akkor ehh ! előbb utóbb megette a fene az egészet. Ezért lett az, hogy inkább bezárta szíve ládikáját, kulcsát nem dobta el, mert érezte, hogy egy napon, mikor álma valóra válik, lesz majd asszonya, ki beleillik mindebbe, mit elképzelt egykoron, s amihez tartja magát most is. És ezért dolgozik fáradságot nem kímélve nap nap után, hónapról-hónapra, amik aztán már számlálhatatlan évekké fejlődtek mostanra. Szórakozni nem jár - „nöm néköm való mán az”- mondja, mikor hívják a helyi kocsmába, hol néhol csak az iszogatás és annak következménye a főbb műsorszám, amibe „Uram bocsáss” időnként néha táncmulatság is szerepet kap. Hanem inkább a kevéske szabadidejében - ami nem igazán van, csak annak csúfolják- szerszámokat javít, készít, vagy esetleg gyertyafénynél, néha telihold világánál olvasgat. Legfőképp Örkényt és Karinthyt. Azt vallja, hogy nagyon helytálló írásaik vannak. Kiváltképp az tetszik neki, ahogy az igazságot ironikus humorba burkolják. Inkább ezekkel a tevékenységekkel mulatva tölti kevéske szabad idejét, s nem pediglen a kocsmában, türelmesen várja a számára megfelelő alkalmat. Hogy álmai valóra váljanak. Mert szentül megvan győződve afelől, hogy valóra válnak. „Ne légyön Fürdök Lajos a névöm- ha nöm így lösz.” -mondogatja, de már csak magának. Napközben pedig számol, oszt, szoroz, tesz-vesz, intézkedik, felügyel, s számos más feladatot lát el. Úgy mint most is. Ez a dolog sem különb a többinél, látszólag rutin feladatnak ígérkezik. Egy fehérnép kér felvételt szolgálónak az Uraság uradalmába, ajánlólevéllel ellátva, bármi munkát eltud végezni, ha lehet azonnal kezdene óhajjal. Már már szinte esdeklőn. A Férfi szemügyre veszi a leányzót, és még ha szíve el is van zárva, de szeme azért lát- igaz a kalap mögül- de lát. -Takaros menyecskét, amolyan tűzről pattantat. Aki hosszú aranyló barna haját két fonatba téve, amiből aztán rakoncátlankodó apró fürtök meredeznek égnek, szabadságért kiáltva. Gyönyörű kék szeme és húsos ajkai igézőek. Sárga színű, egyszerű, rakott menyecske ruhája telt idomokat sejtet, de nem zavarón, kihívón. Csak ha az arcát egészében nézzük, lehet látni rajta, hogy valami szomorúság és az kiváltotta nyúzottság töri meg az összhangot. Viszont ettől függetlenül valamiféle megmagyarázhatatlanul kellemes kisugárzása van egész lényének. És mintha ismerős lenne orcája vonásai. De a Férfi nem tudja hova tegye. Nem is akar ezen gondolkodni. Hanem inkább akaratlanul reflexből Emberünk még jobban szemére tolja kalapját, mint egyébként. Mert nem tudja nem észre venni e Nő kisugárzását és mintha attól félne, hogy esetleg megérintheti e belőle áradó sugár. De nem gyáva Ember Ő , összeszedvén magát, a feladatra összpontosítva, tarkóját vakargatván, szemöldökét ráncolva gondolkodik immár a földet nézve. Mintha attól várná a megoldást. Hiába rutin munka a felvétel a munkára, azért na, valljuk be, mégis csak nagy felelősséggel járó dolog ez, és ha valakit munkába állít, s az nem végzi jól dolgát, vagy ne adj Isten lop is, akkor neki annyi! Rajta verik el a port. Azt meg nagyon nem szeretné. Ezért nagy körültekintéssel vesz napszámba minden egyes kétkezűt. Nem is történt még az Ő ideje alatt nagyobb katasztrófa. Ezidáig.

Na de, az ajánlólevél amit a szép pofijú svábos kinézetű lányka, aki már nem is igazán van lányka korban, átadott neki az imént, minden kétséget kizár, hogy netán rossz, vagy enyves kezű munkás lenne. Viszont az ajánlólevél íróit hallomásból ismeri, nagy urak szintúgy- mint az Ő Urasága, és az is olyan hely, ahonnan nem szokás, ok eltávozni senkinek. Hacsak nem adja vissza lelkét Teremtőjének annak kérésére. Ez ismeretekből adódóan egy kérdés szögként ütődik a fejébe.

-Hát osztán mire fő gyüttél él onnan, té lyány?”

A leány, ki tudja bárhova is megy, ezt meg fogják Tőle kérdezni, nem éri váratlanul a kérdés. Szeretné magát eltartani továbbra is, sőt túlságosan is fontos a jövője érdekében, ezért előre alaposan megfontolva, átgondolta mit is mondjon ilyen esetben. S bár eszébe ötlött néhány lehetséges válasz idefele jövet, az mind hazugság lenne. S ennek a fajta beszédnek nem híve. Viszont bajban is van, mert ha igazat mond, biztos nem veszik fel ide. Nem hogy ide, de sehova sem. De ha meg nem teszi tisztába a dolgot legelőszőrre, akkor még a szavai becsülete is oda vész, és ráadásul az igazság hamarosan így vagy úgy- de kiderül. Abból nagyobb bonyodalom kerekedne. Amiből már volt és van is neki épp elég. Volt ideje ezt átgondolni alaposan a hosszú gyalog megtett úton, s mire ideért már eltökélt határozottsággal tudta, hogy csak is az igazat mondja, még ha a sorsa is forog kockán.”Lösz ami lösz” alapon. Meg hát édesapja is azt szokta mondani, hogy még mindig kevesebb bonyodalommal jár az igazság kimondása, mint elhallgatása, vagy elferdítése, még ha az adott pillanatban kellemetlenséget is okoz. Kihúzva magát, felszegve állát, hogy majd szép kék szemeivel az Ember szemébe nézve kimondja az igazságot. De mivel amaznak a szemei a kalap karimája mögött bújócskáznak, csak látszatra történik mindez. Hangja határozott, mikor megszólal, de azt egyben a szomorúság be is árnyékolja. Ahogy orcáját.

-Mögöstem”- hagyja el ajkát ez az egyetlen szó, mi nagyon tömör, de sokat eláruló.

Néhány betűből álló szó ez, miből összeáll az, hogy terhes. Szebben kifejezve, babás, babát vár, várandós, áldott állapotban lévő. Lehet választani. Viszont, mikor emígyen mondják e állapotot, akkor bizony az azt jelenti, hogy nincs férjnél a fehérszemély...és az sokat sejtet. Emberünk kővé mered egy pillanatra a meglepetéstől, de aztán karja akaratlanul lendül, hogy egy mozdulattal fején lévő jelképes bástyáját- azaz kalapját hátra csapva s azt levéve, míg másik kezével fedetlenül maradó tar fejét gondterhesen vakarhassa, szemöldök ráncolgatás közben. Miközben zavartan egyik lábáról a másikra áll. Hirtelen nem tudja mit is kezdjen a hallottakkal. Meglepetés neki ez az egyszerűen fedetlenül kimondott szó, mit nem bujtattak semmi mögé, titkolva e formában szégyenletes mivoltát. És az, hogy e babát váró fehérszemélytől, ki munkát keres nem köntörfalazó, igazságot elferdítő, hanem egyenes beszédet hall, hát az még Őt is meglepi. Homlokát ráncolva továbbra is elképedő arckifejezéssel, kikerekedő szemekkel- félő tán még ki is ugranának a helyükről, ha nem tartaná őket szemhéj- előszörre csak ez szalad ki a száját, mikor magához tér:

-No hiszön!” - De mivel egyenes beszédnek a vége is egyenes kell, hogy legyen, tudja, nem áltathatja a leányzót és nem is akarja, így folytatá: -” Fáradságod hiába való vót, bíz a tudhatnád, uraságok nöm szörötik a léhákat és a terhöt visölőket mög még ugysé, mört sok vélük a gond, mög aztán több lösz általuk az éhös száj, mit bököll tömni, míg hasznot nöm sokat hoznak.” -..Szomorúan hajtja le fejét a lány, már nem mer szembe nézni, de azért válaszol:

-” Nöm is gyüttem vóna idé, ha ídösőmék nöm erösködték vóna. Higgye mög, na.”- s majd szipogva, de még tartva magában némi büszkeséget folytatta:

-az a szó járja minálunk ,maga igön jó szívvöl mögáldott embör ,még azt is mondták vala, ha maga nöm sögít, akko mán sönki. No mög ha ímigyen lösz, akko möhetök nöki Tiszának, dé mivöl a Maros idébb van, akko mán annak.”

-Innye té lyány!, Éngöm akarsz ilyennel probára tönni? Minök éz a fölösleges károgás? Na té ne. Nöm érök én rája homi gyüttmönt mögösött lyányanyákkal értöközni. Ehh! Jobb dógom is van anná. Na . Mönj Istön hírévöl, ki mégségít oszt valahogy majd csak lösz néköd.” -Na erre a lánynak a maradék büszkesége felmondja nála a szolgálatot és zokogás rázza minden ízében. Az ember már menne dolgára, el is fordul tőle, kalapja már az ocsúdás után visszakerül szokott helyére, hogy annak karimája beárnyékolja megint szemeit és félarcát. Sajnálja ő a lányt, hogyne sajnálná, a szíve megesik az ilyenen pláne, hogy tetszetős egy fehérnép, de ha még nem lenne az, akkor is. De hát ez a mostani léha korban minden napos eset, amint hallja. Érett, eladó sorba kerülő lánykák, kik a szebb, jobb jövő reményében képesek elcsábulni a hamis szavaknak, ígéreteknek a férfi nemnek karójába dőlve, hát bizony! azok így járnak. De mivel jószívű ember révén, ki mások felől nem igazán szeret ítélkezni, hirtelen jött bosszúsága arra, hogy feleslegesen feltartják elpárolog, meg aztán emlékezvén a lány szavaira is, hogy csak szülei unszolására kereste őt fel, eszébe ötlött megkérdezni, kik is ők valójában. Visszafordulván ahhoz, kinek könnyei e pillanatban már elapadtak, az is csoda, hogy még vannak egyáltalán, mert már hetek óta nem is csinál mást csak úton útfélen sírdogál, zokog.

-”No, té lyány, osztán kik lönnénök a té szülőid?” A leányzó szemeit törölgetvén jobb híján a megviselt valaha jobb időket látott ruhája hosszujjába, s még az utolsó könnycsepptől fénylő tengerkék szemeit amazra emelve, pityergéstől szipogva és az élet dolgai fáradalmától kifáradó hangon válaszol.

-” Éngöm Tu..Tukacs Juliannának hívnak.”

Na erre Emberünk még jobban elképed, de emellett nagyobb zavarba is kerül. Csak hallgat és nézi a lányt és néhány emlékkép villan fel szemei előtt, amit persze csak Ő lát. A lány csak annyit érzékel mindebből, hogy ez a szikár, korban benne járó férfi sóbálvánnyá változik és hangtalanul tátog néhányat. Számára mostanra egyértelmű lett, hogy mit édesapja mondott igaznak bizonyul. Amit eddig hit is, meg nem is. Úgy vélvén atyja csak azért mondá mindezeket, hogy legyen bátorsága eljönni, szerencsét próbálni. Hiába na, az öreg sem hazudik, se nem nagyit,- ha nem muszáj. Na de az újabb meglepetés pillanatai is tovaszállnak, és a férfi hirtelen elhatározásból gondolkodás nélkül karon fogja a lányt, immár hidegvérét visszanyerve leülteti a kispadra, ami szállása fala oldalának öregesen támaszkodik hátával és négy lábát megvetve a földbe jó erősen kapaszkodik, a megszokott, jól eltalált helyéhez, s nyikorgós sóhajjal beletörődve, hogy leüljön rá ez a nem túl vékony de nem is vastag, viszont az elkeseredésétől nehezült leányzó.

Ennek gazdája emigyen szól „vendégéhez”:

-”Itten ülj, míg vissza nöm gyüvök, él nö moccanj, ha valaki mögkérdözné, rokonyom vagy, hozzám gyüttél, tudok rulad. Önnyi, nöm köll több böszéd. Mögértöttöd té lyány?”

-”Mög hát! Attól még, hogy mögösött volnék, bolond még nöm vagyok.”-feleli amaz némi daccal, miközben jól összehúzza magát, mint aki nem akar látszani sem és így várja mindenbe beletörődve sorsa mikénti alakulását.

Emez a kijelentéstől felhúzott szemöldökkel dolga után mentében, mint egy magának beszélve, lelkiismeretéhez meggyőzően szólva ezt gondolja:”-Önnyivel tartozom barátomnak. Nöm sok olyan embört ismörök, mint ő.”

És eszébe jut megint az, hogy gyerekkorukba mennyi csínyt követtek el, később, mikor serdültek, együtt jártak a lányok után, és álmaikra, titkaikra, miket megosztottak egymás közt, a másik kigúnyolása nélkül.. Aztán a későbbi időszak, mikor a Tukacs gyerek elvette a faluszépét, aminek ő volt az egyik tanúja, később eljárt hozzájuk alkalmakkor tiszteletét tenni, és mindig ott volt, mikor új jövevény érkezett. A második lány után nagy reményekkel álltak neki a harmadik gyermek vállalásához, bízva abba, hogy na ez most már tényleg fiú lesz. De nem lett. Olyannyira nem, hogy még a negyedik is lány lett. Négy lány, egy fiú sem. Volt is tréfálkozás köztük bőven ez ügyben. De a szülők beletörődtek sorsukba, és jóra való, tisztességes becsületes emberekként éltek, négy gyermeküket is ennek szellemében nevelték. Ezért is nem érti ezt az egészet. Hogy eshetett meg ilyesmi náluk. Igaz már évek óta nem ment, csak a napszámosok által hozott- vitt leveleken keresztül tartják olykor a kapcsolatot. Ki tudja, mi történt velük azóta, mióta nem hallott, olvasott felőlük. Azt tudja, jóra való dolgos fiatal lányokká cseperedtek a gyermekek, kettő még valami vízi sportban is jeleskedik kajak, vagy kenu nevű valamiben, ehh neki mindegy! egyre megy, nem emlékszik pontosan hogy is hívják. Számára csak egyfajta felkapaszkodós úri mórikálás ez. A lányok még kicsik voltak, mikor utoljára látta őket, nem is tudná megmondani, hogy ez amelyik éppen itt van hanyadik a sorban. Na nem mintha fontos lenne ez most. Még egy idegennek is segít, ha tud, barátjának és annak családjának meg főleg. Tudja, érzi, ezért küldte ide Tukacs a megesett lányát, mert bízván számít arra, hogy mindenképp talál megoldást barátja erre a kényes ügyre. Ezért sem engedheti meg magának, hogy szigorúságot mutatva, bár ez ellen lelke ellenkezik, hűvösen elhajtsa ezt a teremtményt. De mit is tehetne Ő? Még nem tudja. Ezen főtt a feje egész ebédidőig, attól független, hogy úgy végezte a dolgát, mint azt máskor is tette. Ebédkor visszaérvén szállásához, mi egy külön bejáratú kis szobácskát rejt, a hosszú vályogból épített egykoron jól karban tartott házban, ami mára már viharvert sok évet megélt az öregség jelei mutatkozó, rogyadozó épületté vált. Csak neki van külön rezidenciája, azt is a pozíciójának köszönheti. A minden év tavaszán fehérre meszelt (hogy valahogy kinézzen ) hosszú verandás ház többi helysége- összesen kettő- is szobákat rejt, az egyikben a kocsis él a nagy ház konyháján dolgozó terebélyes asszonyságával, kiknek négy porontyuk van, és persze mind itt dolgoznak az uraságnak. Más különben nem lakhatnának itt. A másik szoba az úgynevezett ágyrajáróké, -nem mintha a többiek nem azok lennének, de ez olyanoké, kik nem laknak itt, csak ha nagyobb lélegzetű munka van, mint például az aratás. Akkor itt lehajthatták fejüket arra a pár órára éjszaka. Mert haza menniük nem érdemes ilyenkor, mire haza esnének holt fáradtan, épp, hogy csak egy beköszönést ejthetnének meg, aztán fordulhatnának is vissza. Ebben a szobában nincs más egyéb, mint öt darab priccs, az is jó szorosan egymás mellett, hogy csak sejthető, hogy hol kezdődik az egyik, hol a másik. Ezeken szalmával kitömött matracnak csúfolt valami kandikál ki itt ott, a durva, nehéz, büdös lópokróc alól. Ami a szobának jellegzetes szagot kölcsönöz. De nagyobb lélegzetű munkáknál nem elég e helység sem, így van aki a szabadba aluszik, a szénaboglyában, vagy a padláson. De ezeknek a fáradt embereknek édes-mindegy, nem válogatnak, mert a fáradságtól szinte bárhol eltudnak aludni. Szegény embernek még ez a körülmény is jó, nagyon alkalmazkodó „faj” ez, lényeg számukra az, hogy munka legyen, miből elő tudják teremteni családjuk számára a szűkös betevőt. És az is jobban elviselhetőbbé teszi a kemény fizikai munkát, hogy ennek az uradalomnak az ura még emberségesnek is mondható. Ez az uraság többet fizet néhány fillérrel, mint az átlag, hova tovább a legtöbbnek még a nevét is tudja, még arra is hajlandó önszántából, ha jó kedve van, megkérdezze néhány emberét, szolgálóját,: hogy s mint? Sőt! A befejezett tisztességgel elegendő pénzmagot hozó nagyobb munkák után még mulatságot is engedélyezve, és azon családjával megjelenve kis időre,-a többi mulatságra szánt időt, elkülönülve vígadják rangjukbéliekkel- éléskamrájukból e vígadalomra nagylelkűen hozzávalót biztosítanak. Maradékot ha van- nagy kegyesen tőlük telhető legnagyobb gesztusként a pórnép hazaviheti. De az ilyen uraság ritka, mint a fehér holló. S tudván ezt a szegény saját sorsuk által szerencsétlen szegény cselédség, napszámos, mindezek, kik itt szolgálatba vannak meg is becsülik szerencsétlenségükben a jó szerencséjüket. Nincs jövés-menés, mindig új arc. Még a napszámban dolgozó idénymunkások is évről évre változatlanok. Persze előfordul, hogy el megy egy - egy szolga, ilyen - olyan nyomos okból, de a kapukilincs adogatás újabbnál újabbak kezébe itt nem ismert, nem jellemző. Most, hogy nyakukon az aratás kell is a sok dolgos elegendő kéz. Be is tudná tenni ezt a Jutka lányt a nagy-konyhára, ahonnan a lóti-futi öreg Maris néne nem rég távozott. Az élők sorából. De ezt még alapos megfontolás alá kell vetnie,: hogy hogy is légyen pontosan. Mert most még nem látszik rajta az áldott állapot, néhány hónapig nem is fog majd, ha ügyesen takarja rakott ruhájával- legfőbb a többiek azt hiszik, hogy jól meghízott jó dolgában itten. CCh! Ej, de nem szereti ezt, a summákságot, nem jól van ez így:- vakargatja a tarkóját, - mondja mintegy önnönmagának - csak kell beszélnie az Urassággal mielőtt cselekszik. Majd felelősséget vállal Őérette, a lány apja a legjobb barátja- ennyit megtesz. Így is tett. Kellő időben az uraság elé állt, beszámolt az eddig elvégzett mai munkáról és előadta a lány esetét, hangsúlyozva az Ő személyes felelősség vállalását. Húzta a száját az uradalom ura, nagyon nem tetszett neki, hogy viselős szolgát kellene alkalmaznia, de mivel az megbízott teljes mértékben a gazdasági intézőjében és ismerte annyira már, hogy tudta: ha Ő valakiért személyes garanciát vállal, azzal nem lesz baj. Egyszóval-amiből aztán több lett-: Emberünk szabad kezet kapott a lány elhelyezésére. Így tehát, vissza menvén ebédidőben két csajka ebédnek valóval, a lányt ott találja, ahol hagyta. Szófogadósága tetszik neki. Mikor átadja neki az egyik csajkát, amiben fenséges gulyás volt, némi hússal, az hálásan megköszönve gyors mozdulatokkal kanalazza magába. Nagyon éhes volt már. Nem csoda, hisz nem csak a saját testét kell táplálnia, hanem születendő gyermekéét is, ki méhében fejlődik. Eddigre már az Emberünk alapos átgondolás után eldöntötte, hogy rendezze e lánynak sorsát úgy, hogy a becsülete és a tisztessége ne csorbuljon. Hátra lévő pihenő időben elmondja neki, hogy mindjárt felviszi a nagy ház konyhájára, majd Sára asszony eligazítja dolga felől. Este meg legyen itt, ahogy végez. A lány nem győz hálálkodni. Így is lett. Este fáradtan, de már egy picit vidámabban kopog be hozzá a lány. Konyhán később végeznek, mint más egyebütt, pláne ha az uraság vendégeket fogad. És ez a nap pont ilyen volt. A leányzó kicsit gyámoltalanul ugyan, de belép a szobába a „bújj bé” felszólításra. Ahol egy asztal, két szék, egy három lábon álló fehér zománcozott lavór és az ágy tölti ki a szobácskát, ami felett polc, min néhány könyv sorakozik. Meg még itt- ott néhány apróság, ami az ember szükséges kelléke.

- Öttél?- kérdezi a férfi, ki az egyik széken ülve épp becsukja a könyvet, mit eddig olvasott.

-Igön. A konyhán adtak.

-Akko jó. Ha nöm ülj csak idé. -mutat az ember a másik székre. - biztos má fáradol. Böszédem van véled. Jaj, hálásan köszönöm- és a lány leroskad a székre fáradtan, amit eddig a pillanatig nem is igazán érzett meg , csak most hogy helyet foglal. És figyelmesen ráemeli hálás tekintetét a vele szemben ülő férfira. S amaz belefog mondandójába. Elmondja, hogy mihez kell tartania magát itt, és senkinek ne említse helyzetét, még egy darabig. Az Uraság tud róla, más senki. Legyen becsületes, dolgos, keveset beszélő, vagy ha nem is tud az lenni, de ne pletykálódjon. Szállás majd lesz, ha megürül a napszámos szoba aratás után, addig itt hál, majd ő elmegy a szérűbe a szalma közé. Hálálkodni nem kell, nem várja el, hanem aztán szégyent ne hozzon rá, meg az apjára, elég ez is ami van. És most jó éjszakát, mindent megtalál itt, ami az éjszakai alváshoz kell. Reggel kakasokkal kell kelni de ez biztos nem újdonság, majd akkor jön tisztába tennie magát. Mosakodni tud, ott a lavór, meg a szappan, és tiszta törülköző, csak arra kéri, ha kifogy a kannából a víz, telitse már meg a kútnál, itt van nem messze a ház tövében, de biztos látta már. Erre a Jutka lány alig tud megszólalni megilletődöttségtől, csak hálás könnyes szemmel bólogatva hallgatja az Embert. Ki mikor aznapra végleg elköszön és az ajtót készül betenni maga után, arra, hogy:

-”Hálásan köszönök mindönt ,jóságos uramnak, Istön áldja mög, jóccakát!” - csak legyint egyet és beteszi az ajtót maga után. S Jutkának hetek óta most először van békés, nyugodt álma. Telik múlik az idő. A napokból hetek, a hetekből hónapok lesznek. Már nyár végén járnak, aratások befejeződtek, felszabadult a napos-szoba, ahova át költözött Jutka és az Ember meg vissza a sajátjába. Jutkára nincs panasz, dolgát jól végezi, mostanra már vissza nyerte egykori vidámságát, bár szemében mindig ott az állandó szomorúság, ami nem szűnik, bármily jó ízűt is nevet. Időközben kikerekedett, de nem feltűnően. Esténként mindig együtt múlatják az időt nyugovóra térésig. Sokat beszélgetnek, viccelődnek, mert a szegény embernek ez az egyetlen édessége. A férfi már nem látja szükségesnek szemeit takargatni, valahogy nem bánja, ha a lány esetleg bele lát, sőt néha még arra is hajlandóságot érez, hogy kinyissa szíve ládikáját, s megmutassa neki álmai albumát. Érzi szerelmes lett ebbe a lányba, de szint még nem mer vallani. Annál is inkább nem, mert nem igazán van tisztában avval, hogy viszonzásra találna e érzelme. Azt nem akarja, hogy a lánynál a hála döntse el a feléje irányuló érzelmeket. Ő meg nem erőszakos és nem türelmetlen típus. Van ideje. Kivár. Majd az élet megmutatja úgyis, hogy egy -e az utuk tovább, vagy sem... Addig is élvezi a kellemes estéket amit Jutkával tölthet. Hanem egyszer egyik este magába roskadva ülve, tartózkodó modorral, kezében egy levelet tartva találja Jutka. Ő már újságolná az aznapit, mikor észbe kap. Látja valami nem stimmel evvel az Emberrel. Amaz bólint egyet, és kérdezés nélkül belefog mondandójába.

-”Sosém kérdöztöm mög, hogy östél mög. Sosém faggattalak sömmiért. Dé ma kaptam lévölöt ídösapádtul, olvasd.”

Amiben melegen üdvözli öt, érdeklődik a hogyléte felől, és a lányáról. Na meg, hogy Jutkának idézése van a bíróságra a Bíró elé a halálesetből kifolyólag. Szíveskedjen haza jönni, 20.-ig feltétlen. És lezáráskép köszönetet mond, hogy segít a lányán. És, ha van módja, látogassa már meg végre őket. Itt lenne az ideje végtére is már. Jutka zavarba jön a levél elolvastán, s miközben leteszi az asztalra a levelet könnyes lesz szeme. Nehezen tudja vissza tartani a feltörni akaró sírást. Amaz nem kérdezve semmit, csak türelmesen vár. A magyarázatra. Természetes, hogy ennyivel tartozik neki a lány, mást nem is vár el Tőle. Jutka tudja ezt, és erőt vevén magán nagy sóhaj kíséretében belefog az esetébe.

-„Mátka vótam, tudja é? Dé hát möghót a vőlegényöm. -hajtja le szomorúan fejét. Erre amaz kihúzva magát a széken, nagy éberséggel, csendben hallgatja tovább a lányt. És Ő elmeséli rendje módja szerint miképp esett meg az eset. Már jó ideje jegyben jártak, mikor a vőlegényét behívták katonának, ami hosszú időt jelentett. Csak levélben tudtak értekezni és mikor már lehetett, vonatra ülvén meglátogatta egy hónapban egyszer a férfiút. Tervezgették a jövőt, s mivel a fiú módosabb családból származott volt is miből és hol. Mármint a jövőt tervezgetni. Hanem a fiús mama ennek nem igazán örült. Ő már még mikor a fia serdült kinézte neki a szomszéd gazda lányát. Két vagyon, összeolvasztva jóval nagyobb vagyon, ugyebár. Viszont az apa, nem bánta, hogy a fia olyat akar elvenni, kivel igazán szeretik egymást. Neki ez nem adatott meg. Tudta milyen lenne az. Na, de ezt nem hangoztatta az előtt, kit szülői választottak néki hajdanán, kivel már huszonöt éve megosztotta asztalát, ágyát és gyerekük is van, nem érdemelné meg, hogy megsértse. Ezért inkább azon volt, hogy fiának jó legyen. Így tehát, a fiatalok mellé állt és nem engedett a százból, hiába pörlekedett vele az asszony. Látta a lányon, hogy jóra való, dolgos teremtés, nincs vele semmi gond. Az, hogy nincs nagy hozománya? És akkor mi van? Van nekik éppen elég, jut is marad is. Ha fia ezt akarja, akkor ez lesz, téma lezárva. Punktum. És meglett tartva az eljegyzés, a fiatalok nagy örömére. Jutka vőlegényénél tett egyik látogatása alkalmával valahogy úgy esett, hogy megesett a dolog. Nem volt Ő laza erkölcsű, de fiatalok, úgyis összeházasodnak, és olyan ritkán látják egymást, hogy végül nem vártak a nászéjszakáig. Ma már azért ilyen dolog nem jár fővesztéssel. De azért nem kürtölik világgá. Telt múlt az idő, Jutka mindig szólt anyósjelöltjének, ha készült látogatóba vőlegényéhez, üzen e neki valamit, esetleg szívesen visz levelet, vagy kis hazait a szülői háztól. Mindig volt mit vinni. Mint akkor is. Azon a bizonyos tragikus napon. Fiú anyja- ki nem törődött bele ebbe az eljövendő frigybe, csak látszólag- levelet és dobozba zárt süteményt adott át, mit fia nagyon kedvelt. Meg még külön konyharuhába bugyolált néhány töpörtős pogácsát. A lány lelkére kötve, hogy hosszú az út odáig, biztos éhes lesz, egye meg mindenképp, szívesen adja. Lány elfogadta, finom pogácsát tudott sütni az asszony, majd elkéri tőle a receptet egyszer, ha már összemelegednek jobban. A hosszú vonatúton meg is éhezett Jutka, ki otthonról hozott hazait ette inkább meg, arra az elhatározásra jutván, hogy finom pogácsa ide, finom pogácsa oda, de megállja és nem eszi meg. Hanem vőlegényének megtartja, hisz az is szereti nagyon. Így is lett. A vonatút hosszabb volt, mit együtt töltött idő és mindig fájdalmas a búcsúzás. De hát egyszer majd csak letelik ez az idő, és vége lesz már ennek. Vége is lett. Hamarabb, mint gondolták volna. Rá másnapra hívatták sürgősbe a fiús házhoz. Nem értette, mi olyan fontos, hogy most azonnal menjen. De ment. Apósa sápadtan támaszkodott a tálalókomódnak, távirattal kezében és meg nem szólalt. Annál inkább anyósa. Rátámadt és haját tépve, arcát karmolva visítva azt kiabálta, hogy mit tettél te szuka.? Nem értette és kérdőn nézett apósára, ki átnyújtotta neki szótlanul a táviratot. Azt elolvasván, halálsápadtan az ütlegeléseket nem is érezve lerogyva egy székre zokogni kezdett. A táviratban az állt: hogy sajnálattal közlik a hozzátartozókkal, a fiuk váratlanul elhunyt. Minél előbb keressék fel az illetékes laktanyát további információ és intézkedés ügyében. A sírás közepette arra lett figyelmes egyszer csak, hogy az asszony őt hibáztatja, hogy meghalt a fia. Mert ha nem adta volna át neki a pogácsát, amit neki kellett volna megenni, még élne. Erre az apa is felocsúdott fájdalmából és kiegyenesedve, határozott erélyes hangon rákérdezett, hogy ugyan már mi köze a pogácsának mindehhez. Az asszonyság eszét vesztve nem gondolkozva, elárulta magát. Ugyanis arzént sütött a pogácsába, amit Jutka lánynak szánt, nem az egyetlen kicsi fiának. Lett erre riadalom, döbbenet. Az ember olyan dühvel adott egy nagy pofont asszonyának, hogy az a földre esvén már csak a padlót döngölte öklével fájdalmában. Jutka zokogva eszét vesztve rohant haza, hol még sokáig nem tudta elmesélni a történteket szüleinek. Egy hét múlva hallották, hogy elvitték az asszonyt, mert a boncolásnál kiderült az arzén mérgezés és mivel az anya nem tagadta tettét előzetesbe került a tárgyalásig. Jutka még a tájékukra sem ment. Temetésre is idegenként ment, nem állt szóba senkivel. Akkoriban főleg azon a vidéken nem volt újdonság az arzénnel való üzérkedés. Egyszerű megoldás volt a nem kívánatos személy eltüntetése az élők sorából ily módon, csak ügyesen kellett csinálni. Nyomozni csak immel - ámmal tették a hatóságok. Ha volt egyáltalán boncolás, ami útján kiderült a mérgezés. És rá pár hétre kiderült, hogy Jutka áldott állapotba került. Nem volt elég neki az, hogy elvesztette szerelmét, még leányanya is lesz. Sokáig otthon volt, a szolgálatot felmondta családi okokra hivatkozva. De a faluban nem maradhatott, mert kegyetlen a faluszája. Persze ha majd meglesz a csöppség, akkor hazamehet, nem lesz annyira feltűnő. Addigra már elül az eset, biztos lesz más téma, amin a falú népe csámcsoghat... Hát ez a lány szomorú története, és mire végére ér az elbeszéléssel addigra már sírását nem tudja vissza tartani. Lehajtott fejjel, ölében pihentető kezére peregnek a könnyek arcáról. Erre Emberünk eléje guggol, megsimogatja arcát, kezét kezébe fogja és meghatottan csak ennyit mond:

-” Lösz öz még így sé, majd möglásd mindön jóra fordul.”

És úgy lett, ahogy mondta. A tárgyalás tisztázta Jutkát, amire a férfi elkísérte. Utána pedig elmentek Tukacsékhoz látogatóba, kik nagy örömmel fogadták őket, s ahol elmesélték, hogy s mi történt a bíróságon. Elítélték a gyerekgyilkos anyát.

Aztán visszatértek az uradalomba, és mindenki végezte a dolgát és folyt az élet, ahogy eddig. Hanem egyszer eltávozást kért Emberünk három napra. De mielőtt még elment volna a dolgára, beszéde volt a lánnyal. Úgy érezte itt az ideje. Megkérte a kezét. És a születendő gyermeket, mintha a sajátja lenne a nevére veszi majd. Nem kötelező semmi sem- mondotta a lánynak, van rá három napja, hogy eldöntse, igent mond e, vagy sem. A lánynak nem kellett annyi idő, rögtön igent mondott. És nem csak a hála szólatta ezt vele, hanem nagyon megkedvelte ezt az Embert, mellette el tudja feledni a történteket, ha a szerelmét nem is, de enyhül a bánat. És lesz a születendő gyerekének apja. Nagyon fontos. Fürdök Lajos megvette a számukra legmegfelelőbb portát, az uradalomtól nem messzire egy kis faluban ami a hármashatár közvetlen szomszédságában fekszik, de még az országon belül van. (tréfásan : Isten háta mögött-nek hívom) Felmondás után még kitöltötték a kötelező időt, de egy perccel sem maradtak tovább az Uraság bánatára. Amivel Ők nem foglalkoztak, mert nagy boldogsággal és békességgel költöztek be a saját házukba. Gazdálkodásba fogtak. Volt minden, amire szükségük volt. Lábas jószág, coca, két ló, ami legfőképp a portához tartozó kisebb szántóföldön volt hasznos, na meg a fuvarozásban. Megszületett Mátyás, akit Emberünk a nevére vett és saját fiaként szeretett és nevelt. Néhány évre rá megérkezett a közös gyermekük is, László. Kemény munkával teli életet éltek, ámde a vidámság ellensúlyozta ezt. Aztán jöttek az unokák is, kik még több örömet okoztak.... Mátyásnak egy lánya és egy fia lett, míg Lászlónak két lánya. Az egyik az Ágika.... sajnos nem sokáig élvezhette nagyapja csendes, ámde annál szeretett teljesebb társaságát, (azon kívül, hogy Szülei válásából kifolyólag távol került Tőlük és ezután ritkábban lehetett velük,) mert 10 éves volt, mikor Fürdök Lajos 82 évesen örök álomba szenderült. Nagymamája még hat évig tartotta magát, hogy a szerettei közt legyen, de nagyobb volt a bánata, hogy nincs már mellette az Ő hőn szeretett ura és az utolsó éveiben az igazságot kimondva, bizony a literes zöld színű flaskában rejlő búfelejtő volt mindennapi társa. Ő 68 évesen követte párját közös nyughelyükre....
 

 

 Magyar Irodalmi Lap

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Utószó

 

Aki ismerte Őket, jó szívvel beszélt róluk. Kivételes áldott jó Emberek voltak. És most, hogy leírtam e történetet szememet könny futja el, mert sajnos nagyon keveset lehettem a társaságukban. Ami felzaklat és bánatot okoz. Most felszakad az a mélyen gyökerező seb, ami azóta nem gyógyult be, mióta a Nagyapám halálhírét meghallottam. Egy buszmegállóban várakoztam anyukámmal, 10 éves voltam, mikor a postás egy távirattal a kezében megállt, ami tudatta a szomorú hírt. Most pont ugyanúgy érzek, mint akkor...talán azóta sem tudtam feldolgozni a halálát, mint a Mamiét sem, ki 6 évvel később követte Papit. (Vagy, ahogy az unokatestvéreim hívták: Tatát.)

Talán nem is kell semmit sem feldolgoznom, elég, ha azt érzem, hogy: mindig itt vannak velem, úgy mint a többiekkel, akik szerették, szeretik Őket.

Nem írok, sem mondok, olyat, hogy nyugodjatok továbbra is békében, mert tudom, hogy: Ti békében nyugszotok!

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap