Jászai Mari

Vasi Ferenc Zoltán, cs, 10/05/2017 - 00:10

 

„Engem minden életrajz érdekel,
hát hogyne érdekelne a magamé.”
(Jászai Mari)

Nagy nyomorúságban fogant, vészterhes történelmi időben, hiszen „mikor anyám a szíve alatt hordott, az a sírás rázott meg, amelyet a szerencsétlen asszonyból az aradi vértanúk kivégzésének híre váltott ki” – írja a híres tragika.

Az apa, Krippel József, a Komárom megyei Ászáron, az Esterházy-uradalomban ácsmester és bognár. Morva eredetű. Meglehetősen mogorva ember, ki arra büszke, hogy dühből sosem bántotta gyermekeit. Ide születik meg Mária 1850. február 24-én, a család ötödik gyermekeként. Az elszegényesedett nemesi származású anya, Keszey Julianna akaratából hagyják ott a kis helységet, s 1853-ban Győrött telepednek le, a szándék szerint, hogy kitaníttassák gyermekeiket. Ám az Édes idő előtt meghalt, a sorozatos szülések és az áldozatos munka vitte el szerettei köréből. A család szétszóródott. Marika Pannonhalmára került segítségnek apja testvéréhez, ahol saját szorgalmából tanult meg olvasni.

Az elemi iskolát az Orsolya-rendiek kolostorában végezte. Egy költemény szavalásából állt az első vizsga.

„Mikor a versemet nagy tűzzel elmondtam, odahajlik a püspök Simor János a fejedelemasszonyhoz és azt mondja neki: „Das Kind hat Talent./A gyermek tehetséges.” Ennek máskor is jelét adja.

Karsayéknál laknak Győrben, ingyen, házimunka végzése fejében. „A Karsay család üveges folyosója tele volt a magyar írók és művészek arcképeivel. Az úri gyerekek kitalálták, hogy ha egy képre rámutattak és azt mondják: Nézd, Mari, ez meghalt, hátén rögtön egy sirató jelenetet játszom el a kép előtt, tépem a hajam és folyik a könnyem. A többi gyerek is bőg, amíg csak valaki közbe nem szól és egy másik képre nem mutat, hogy ’No, ne sírj,kis Mari, nézd csak, ez még él.’ Erre én rögtön átcsaptam a legnagyobb örömbe, ugráltam,táncoltam és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad.”

Kikerülvén az iskolapadból „egy kis szoknyában és mezítláb”, több helyütt szolgálóskodik. „A kenyerem úgy kerestem meg, hogy ujjaim, füleim lefagytak a hajnali hólapátolásban. Éjjel pedig a patkányok rágták le a hajam a levegőtlen kuckóban.”

Később egy rokonához kerül Pestre. Itt ismerkedik össze egy bűvészcsaláddal. „A cselédjük lettem, de a színpadon is mutogattak… afféle lábatlan hölgy voltam: egy asztal volt a derekam köré szorítva.” Morvaországban turnéztak, mikor kenyértörésre kerül sor. A bakfislány kikotyog asszonyáról olyan dolgokat, ami miatt az úr feldühödve szélnek ereszti.

A Krippel-lány a nagy idegenben markotányosnak áll az osztrák hadseregbe, s részt vesz a poroszokkal vívott vesztes königgratzi ütközetben (1866. július 3.). Emberbaráti kötelesség hajtja: „Száz, ezer nyögő, poros, véres sebesült között szaladgálni egyiktől a másikig, mert aki még szólni tudott, mind vizet kért. Vizet töltögettem a szájukba azoknak a vonagló, véres embereknek, és süvítettek a golyók ezrivel körülöttem… de félni nem jutott eszembe. Igaz! Olyanok között soha nem félek, akik rám szorultak.” Tettei hősiességét egy szép levéllel és 300 Ft-tal ismerték el. Ebből ruházkodik fel Bécsben, szent elhatározással, hogy színésznek áll. Székesfehérvárra szegődik hát el statisztának, azaz „néma személy”-nek.

Első színpadi megszólalásával – „A cigány”-ban csütörtököt vall. Ennyiből állt volna: „Tudjuk a piros kendőt a kilincsen!” Próbálta a mondatot ezerféleképpen,mégis: „A színpadon csak arra emlékszem, hogy böködtek: No, no, beszéljen!” – mindhiába: „minden fekete lett előttem. Más mondta el helyettem.” Nem úgy a következő darabban, a Rákóczy Júliában. Itt folyamatos színpadi jelenlétét és egyszavas felkiáltását: „Júlia!” – a közönség óriási tapssal köszönti.

A sajtó is megemlékszik a sikeres bemutatkozásról: „Nem szoktunk babérokat előlegezni, de azt hisszük, hogy bátran nyújthatunk egy levelet annak a kis leánynak abból a koszorúból, amit majd egykor az ország a fejére tesz.”

Ekkor már a Budai Népszínház társulatához tartozik. Itt ismerkedik meg Kassai Vidorral, akinek hamarosan a felesége lesz. (1869. április 5.) Az ifjú pár Kolozsvárra szerződik le, ahol már főszerep is jut Kassainének, jelesül „A párizsi Notre Dame” színműváltozatában. Mégis „nagy koplalások estek ekkor”. Tudniillik a férj nem osztozkodik a szegénységben hitvesével, ideje javát és pénzét kávéházakban verte el. Mialatt a feleség: „Minden éjjel evéssel álmodtam, fölszedtem régi sajthéjakat és mohón felfaltam, nehogy valaki meglássa”.

A harmadik év nyarán levél érkezett, a Nemzeti Színház hívta vendégszerepelni. „Azt hittem, gúnyt űznek belőlem… De jött a második és a harmadik…” Végül elfogadja a meghívást, és egymaga költözik Pestre.

1872 áprilisában már ott szerepel Kassainé neve az ország legfőbb színházának Bánk bán-t hirdető plakátján, Gertrudis királyné szerepében. Sorra következtek eztán az uralkodói alakítások. Shakespeare ad ehhez teret és tápanyagot, hiszen Jászai – ekkor már ezt a művésznevet viseli – fél évszázados pályafutása alatt 17 darabjában 19 figurát formáz meg. Sőt, annyira imádata alá kerül, hogy a drámaíró zseni kedvéért tanul meg angolul, s szorgalommal fordít szonettjeiből. Sokoldalú műveltségének ez csak egyik bizonyítéka. Ezenfelül bírja a német és francia nyelveket, és tanul mindemellett – olaszul, héberül, görögül.

Magas mércével mérhetően mintázza meg alakításait. Kitűnő bizonyíték erre egy rövid kritika. „Ahogy látom, elfog a pátosz. Mert ez a nő nem csak színpadi királynő, valóban az.”(Bródy Sándor)

A fennsőségességét más talajon is megélheti, a görög sorstragédiák világában. Igazán 1876-ban Antigonéval kezdődik és 1890-ben Elektrával tetőződik színészete. Ahogy ő említi: „Antigoné volt az alfája és Elektra az omegája. A többi e közé a kettő közé esik”.

1892-ben színházi világtalálkozót rendeztek Bécsben. Hazánkat a Nemzeti Színház társulata képviselte 6 darabbal, – s akkora tetszéssel, hogy például Grillparzer Médeiája előadásán Jászait 36-szor követelték vissza a függöny elé. Jobbnál jobb szerződések vinnék külföldre, ám ő nagyon öntudatos: „Magyar vagyok, itthon élek, halok”. Emlékirataiból tudjuk aztán, hogy igenis „Megbántam, hogy nem mentem, mert a  magyarok büszkébbek lettek volna rám, ha odakünt hangzik a nevem tisztelete. Itthon intendánsok és igazgatók prédája voltam”.

1893-ban a színpadi játék tanárának kérik fel a Magyar Királyi Színiakadémiára. Mindössze egy évet tanít, s egyetlen vizsgadarabot rendez. Szintén egy rövidke évadot tölt a Vígszínházban: menekülés ez a megmérgeződött közegből, ugyanis a Nemzeti egymást követő igazgatói szembeszökően mellőzik. Végezetül és feloldásul Széll Kálmán miniszterelnök kéri és intézi a visszatérését, – mégpedig örökös tagnak.

Ám most sem foglalkoztatják erejéhez és tehetségéhez mérten. Így apostolkodásba kezd egyéb téren: küzd a dohányzás és az alkohol ellen. Cikkeket fogalmaz a nők magasabb nevelése, a magyar ipar fejlesztése ügyében, kardoskodik a halotthamvasztás egészséges és józan kultuszáért. És kiváltképpen él az írás önkifejezésével. Még életében így marad ránk két kötet: A tükröm (1909) és a Színész és közönség (1914).

1914 nyarán Kolozsváron filmet forgat,közben baleset éri, így kórházba kényszerül. Ott értesül a súlyos hírről: kitört a háború. „Szegény magyar! Téged visznek a vágóhídra egy legyilkolt Habsburgért!”

Königgratz óta tudja, milyen a háború, ezért sebtiben megválik vagyont érő aranyláncától, s sorsolással értéktárgyaitól, havi bérének háromnegyedét a sebesültekhez juttatja el, lakását szolidaritásból nem fűti, a földön alszik maga is, napjában egyszer étkezik meleg ételt, ajándékcsomagokat állít össze ezrével a katonáknak (szájharmonika, cigi, tükör, notesz stb.), és gyönyörű misszióként, több mint 300 alkalommal hadikórházakba jár szavalni. „Most először sajnálom életemben, hogy nem komika vagyok, és nem tudom őket megnevettetni”.

A béke beköszöntével az idős Jászai visszavonult eszményképeihez: Széchenyi István sírboltját évente felkereste. Zarándoklata alkalmával elmormogta Arany János Széchenyi emlékezete c. opuszát,minthacsak ima lenne, s a következő vonattal már robogott vissza Budapestre.

Petőfi emlékének ugyanígy áldoz. Minden szilveszterkor, a költő születése órájában a kiskörösi szülőház előtt találni.

1925-26 fordulóján is ellátogat e számára szent helyre, de alaposan megfázik. Január 6-án még dübörgő taps fogadja alakját Erzsébet királynőként a Stuart Máriában, de rövidesen ágynak esik. „Ez az utolsó szerepem. Tanulok meghalni. Ennél nehezebb szerepem sosem volt…”

Október 5-én betegszobájából kiküldi a virágokat: „Ápoljátok őket, amíg élnek” – végrendelkezik. Még azon a délutánon távozott felszabaduló lélekkel e világból.

 

Ajánlott irodalom:
Jászai Mari emlékiratai, Budapest, é.n.
Jászai Mari: A tükröm, Budapest, 1909.
Jászai Mari írásai, Budapest, 1955.
Péchy Blanka: Jászai Mari, Budapest, 1960.
Földes Anna: Így élt Jászai Mari, Budapest, 1981.

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap