Jászai Mari (A megkoszorúzott) Új változat: 1996–1998 - Monodráma két részben 1/4

Kocsis István, v, 10/05/2014 - 00:10

 

 

 

   Szín: Jászai Mari nappalija. Bútorzat: nagy könyv­szekrény, íróasztal, heverő, karosszékek, vitrin. A fehér falakon William Shakespeare és Széchenyi István portréja. Jászai már túl van az ötvenen, de negyvenévesnek sem látszik. Különben is köztudo­mású, hogy Jászai Marinak nem volt kora.

  

E L S Ő  R É S Z

 

    Jászai Mari a lassan felerősödő fényben jön előre. Kezé­ben Schiller Stuart Mária című darabja. Belelapoz, majd olvasni kezdi a híres nagyjelenet végzetes mo­nológját. Hirtelen mozdu­lattal eldobja a darabot, csendesen.

    Stuart Mária halála most nem érdekel... A magyar színjátszás ha­lála érdekel. Merényletet készítenek elő színjátszásunk ellen. (Fé­lelmetes nyugalommal.) A színészkirálynőt, Jászai Marit ha­lálba kergetik, s a színját­szás vele pusztul. (Hosszabb ideig mozdulatla­nul áll, majd kaca­gásban tör ki.) Elkívánják, szegénykéim, hogy megjelen­jek a „törvény­székük” előtt! Elvárják, hogy nemes, fenn­költ, „jászais” beszédet tartsak védelmemre, azaz mu­latta­tásukra! (Ismét nevet, de nevetése egyre erőltetettebbé válik. Szünet; komoran) Törvénykezősdi ennyiért! Ha legalább képen is töröltem volna a kis undok színésznőcskét. Bocsánat: hivatását teljesítő művésznőt. De csak szemébe mond­tam, hogy minek tar­tom.  Hogy hány művésznő van ebben a színházban, egyik kezemen megszámolhatom. (Szünet.) Hát kép­tele­nek felfogni, hogy engem már csak megölni lehet, meg­alázni nem? Vagy nagyon is tudják?

    Leül az egyikkarosszékbe. Hosszú ideig csend. Majd élesen.

    Szokásos ítélete ennek a dicső Színházi Törvényszéknek: pénzbírság. Havi, félhavi, negyedhavi fizetésmegvonás... Ennyi áll a hatalmukban. Se kaloda, se fővesztés, se máglya... De ha Jászai Mari a vádlott, akkor máglya! Ez lenne hozzá méltó! (Szünet.) Negyedszázadon át mindent eltűrtek tőlem, hát végre fellázadtak. (Ingerülten felkacag.) Hát ha ez a népség engem legyőz... Büntetésül gyengeségemért Szókratész méregpoharának felhajtására ítélem magam. (Pátosszal.) Lesz erőm hozzá! A tra­gika méltó lesz nagy szerepeihez! A halálom méltóságban a Kle­opátráéval fog vetekedni! (Hosszabb szünet, majd öniróniával.) Belefáradtál a harcba, s pihenni akarsz? A pihenés a győztes luxusa. (Ingerülten.) Ki hajtja ezt az egész nekem eresztett fal­kát? Nem hiszem, hogy önszántukból cselekszenek!

    Hirtelen feláll, kiegyenesedik.

    Vádolhatnak, igen! Háborúságot szítok a színfalak mögött! Szemükbe mondom, hogy rosszul játszanak! Még próbákon is hajszolom őket! Hivatalnokokból hivatásosokat akarok ne­velni!... Hát elegük van belőlem! Kész, ennyi. Nyugodj meg, feküdj le, aludd ki magad, ha nem tudsz aludni, olvass. Pálya­társaidat csak szánni van jogod, hisz kiszolgáltatottabbak, mint te vagy... Vagy ha nem színésztársaid ellenségeskedése nyugta­lanít, ha súlyosabb dologról van szó, nevezd csak szépen nevén a gyereket. (Határozottan.) Kezdjük hozzád méltóan! Tehát: elfe­lejtvén egy pillanatra, hogy mivel vádolnak pályatársaid, nevezd meg a saját vádpontjaidat önmagad ellen! Igen, ismét önvizsgá­latnak vetem alá magam: könyörtelen leszek önmagammal szemben! (Rövid szünet.) Vádolom hát magam mindazon tettei­mért és gondolataimért, amelyek gyengévé tettek. Ilyképpen vádolom magam bűnös, lefegyverző hiszékenységemért. Mivel is kezdjem? Annyi mindent nem tudok megbocsátani önmagam­nak. (Keményen.) Kényelmességből elhitettem magammal, hogy az ember kevésbé hitvány, mint amilyennek látszik. (Szünet.) El fogok menni a tárgya­lásra. Nem én leszek az, aki megszégyenülten távozik. Miért is ne tartanám meg utolsó trónbeszédemet?

    Fel-alá sétál; gyűlölettel.

    A legaljasabbak úgy tesznek majd, mintha védelmükbe ven­nének. Védelmemül felhozzák gyermekkoromat, s hogy csak hat osztályt jártam. Valaki nagy jóindulattal a markotányoslányról beszél, aki megjárta az osztrák–porosz háborút! Hülyék! A gyer­mek- és ifjúkoromra ne hivatkozzatok, én azt nem szégyellem, nemcsak hogy nem szégyellem, de büszke vagyok rá, hogy túlél­tem. Egyikőtök sem élte volna túl, legalábbis ép lélekkel nem.

    Megáll; csendesen.

    Nem szégyellem, sőt büszke vagyok gyermek- és kamaszko­romra, csak megbocsátani nem tudom, se apámnak, se senki kör­nyezetembelinek, se a világnak, se önmagamnak. (Gúnyosan.) Kezdjük veled, apám, jó? Neked köszönhetem, hogy nagy szí­nésznő vagyok, a te komédiásvéred csörgedezik az ereimben. Mit köszönhetek még neked? A válaszon, úgy hiszem, akár jövő ilyenkorig gondolkozhatnék. (Nyugodt hangon.) Nincs bennem irántad érzés: se szeretet, se gyűlölet... Nem akarnék rád emlé­kezni, de ezek a hülyék, akik célul tűzték ki, hogy elvegyék a kedvemet az élettől, kényszerítenek! Ha már nem áll módjukban, hogy halálra ítéljenek, hát szép csendesen, szívósan halálra sor­vasztanak! Például eszembe juttatnak téged. (Kiabálva.) Nem akarok rád emlékezni.

    Lassanegy karosszékhez megy, leül, hosszú ideig mozdulat­lanul, hangtalanul ül. Majd csendesen.

    Apám vízbe áztatott kötéllel vert... Apám vert, vert, vert – okkal, ok nélkül... Mikor ő engem vert, akkor hi­vatása magaslatán állott, az én verésem neki sikerélményt ho­zott, amikor vert, akkor ő a világ legnagyobb színészének kép­zelte magát. (Egyre jobban összekucorodik a karosszék­ben.) A vi­lág legnagyobb színészévé válhattál volna, te szeren­csétlen, jelentéktelen ácsmester, ha nem elégszel meg az olcsó sikerrel. De neked a sikerhez elég volt annyi közönség, amennyi összegyűlt látni, hogyan versz minket, édesgyermekeidet... Ó, kö­zönsége ki­tartó volt. Mindig megjelentek a kerítés fölött vagy az ablak mögött a nagy kíváncsi szemek, várakozás ült bennük, mintha keresztre feszítést látni jöttek volna. Sosem kegyelmezett apám. Ő Is­tentől nyert jogá­val élt, kötelességét teljesítette. A ke­gyes, a szent, akit Győrben csak Szent Józsefnek neveztek. Ács volt, mint Szent József. (Szünet; felkiált.) Ellenem fordult pályatár­sa­im! Melyikőtök tud ily borzalmas történetet előadni atya és gyer­mek kapcsolatáról? De nem mesét kérek. Valóságot. Önéletrajzit.

    Feláll, gunyorosanmosolyog.

    Aki nem játssza meg közületek a jóindulatút, hanem nyíltan támad, ki meri mutatni rosszindulatát, az mivel fog előhoza­kodni a Színházi Törvényszéken? Elnézést: a trónfosztásomon. Nem nehéz kitalálni. Az úgynevezett botrányos magánéletem­mel, nem igaz? Csak nyugodtan, barátocskáim. (Felnevet.) Jászai Mari hírhedt viharos szerelmi élete! Na hiszen, ha olyan viharos lett volna, amilyennek híresztelik! Tulajdonképpen vállalnám! Miért ne? Hiszen az irigyeim híresztelik! (Szünet; legyint.) Viharos szerelmi élet. Mi az, hogy viharos? Én nem viharosnak látom magánéletemet, hanem szánalmasnak és gyar­lónak. És nem érdekel, ha kívülről még gyarlóbbnak látszik, mint amilyen volt.

    Tétován elindul, megáll, visszaül a karosszékbe, mint akinek nincs mit kezdenie az idejével; hosszabb szünet után élesen.

    Nem, mégsem vagyok kényükre-kedvükre kiszolgáltatva! Megedzett engem az élet! Védeni fogom a koronámat! Mi lenne, ha én firkálnék vádiratot drága művésztársaim ellen? Tudok ám én írni! És nem restellem méregbe mártani a tollamat. Méregbe? Minek? Az igazság szent vizébe. Lerántván szép álarcocskájukat, közszemlére teszem igazi arcukat. Kezdjük talán a direktor úrral. A drágalátossal, a hatalmas tehetségű színházvezetővel, Tóth Imrécskével, dicső igazgatónkkal. Csak az nem vezeti orránál fogva, akitől nem fél. De majdnem mindenkitől fél. Még tőlem is. Hogy mert ez ellenem fordulni? (Szünet, gunyorosan.) Oly nagy kedvvel mered újabban, direktorom, az általam javasolt darabokat műsorra nem tűzni! Megérezted, hogy hatalmam gyengülőben? Neked aztán igazán nem bocsátok meg... Érdeme­sebbet ültetek helyetted az igazgatói székbe. Mikor hatalmat kaptál, miként az lenni szokott, visszaéltél vele. Adj hatalmat felebarátodnak, s kiismered! Ismered-e a mondást? (Ironikus nevetéssel.) Én a kivételeket szeretem. Te nem vagy az. Nem tehetsz róla.

    Feláll, indulatosan.

    Nem az ő bíráskodásukat fogadom el magam fölött, hanem a magamét!

    Az íróasztalhoz siet, leül, rácsap az asztalra.

    Folytassuk hát a könyörtelenül igazságos tárgyalást! Ügyész: Jászai Mari, bíró: Jászai Mari, vádlott: Jászai Mari. Egyenrangú felek csapnak itt össze, nagy lesz itt a harc. Ügyész, tied a szó! Pénzbírság kizárva! Követelhető ítélet: életfogytiglani kizárás a színházból vagy halál. A vádlott szempontjából a kettő minden bizonnyal egy és ugyanaz.

    Feláll, lehajtott fejjel kezdi.

    Elismerem, hogy féktelen természetem van! De ezzel senki másnak annyit nem ártottam, mint önmagamnak. Mert nekem jobban fáj az ütés, amit adok, mint annak, aki kapja. A bűntuda­tom már-már természetellenes. A bűntudatom az égig ér. A bűn­tudatom legyőzhetetlen! Ezt a szegény, általam megsértett Török Irmát, kinek védelmében összehívták ellenem a díszes Színházi Törvényszéket, őt is megkövettem volna, ha nem ismerem fel idejében, hogy felbujtották. Szükségük van egy álokra, hogy le­sújthassanak! (Szünet.) Legnagyobb a bűntudatom legtisztább szerelmesem, költő szerelmesem, Reviczky Gyula ellen elköve­tett vétkemért. Szerelmemet, a nagy költőt és a még nagyobb embert halálos betegsége idején hagytam ott. Tudom, hogy nem ment fel, hogy akkor már nem voltam szerelmes bele. Meg kel­lett volna játszanom, hogy egyre őrültebben szeretem, hogy az életkedvét visszakapja. Sikerült volna megjátszanom, jó komédi­ásnő vagyok. (Nagyon zaklatottan.) Mondhatnám: megjátszott szerelemmel megaláztam volna azt a Reviczky Gyulát, akit már nem szerettem. Nem lett volna méltó? Nem lett volna méltó, csak emberséges cselekedet lett volna? (Rövid szünet.) Milyen könnyű azoknak, akik még önmaguknak is képesek megbocsá­tani. (Ellágyul a hangja.) Milyen gyönyörű verseket írtál hozzám, költő szerelmem. (Csendesen mondja.) Új nap ragyog fel éle­temre, / Egy drága, ritka nő szerelme, / Szívem új életvágyra lobban / Csókodtul ölelő karodban. / Úristen hagyj sokáig él­nem... / Szivében annyi még az ének / Szegény fakó fülemüléd­nek. (Szünetet tart, lehajtott fejjel áll. Folytatja.) Szerelmed mág­lyáján adjam ki lelkem, / Hadd égjen a pogány, ki a halálon / Túl sem hisz másban, csak a szerelemben. (Szünet.) Azzal a zseb­kendővel, mit te adtál / Törlöm le hűtlen, izzadtságomat – / Csak izzadtságomat, nem könnyemet!

    Lehajtja ismét a fejét. Hosszú ideig áll mozdulatlanul. Majd csendesen.

    Ha sikerülne legyőznöm tisztességes önmagamat, jaj lenne az ellenségeimnek. (Rövid szünet; erélyesen.) Megfeledkeztél vádlotti minőségedről, Jászai Mari! Ügyész, bíró, vádlott Jászai, felébredni! (Szünet, majd fejét felszegve, büszke mosol­lyal.) Hát ki is ez a vádlott?! Egy hat elemit végzett színész­nőcske, mi?! Igen, hat elemit végeztem, de ki ma a legműveltebb színésze a Nemzeti Színháznak?! Ki beszél legtöbb nyelven? Ki olvasott el legtöbb könyvet? Én! Kinek jelentek meg tanulmányai folyóiratokban? Nekem. Kit szoktak meghívni tudományos elő­adásokat tartani?! Engem! Ki tagja a Nemzeti művészei közül a Petőfi Társaságnak? Én a Petőfi Társaságban még a magyar köz­jogról, a magyar alkotmányról, még a Szent Korona tanáról és misztériumáról is tartottam előadást... Fel fogom előadásomat színésztársaimnak is olvasni... Büntetésképpen.

    Fel-alá sétál, majd megáll az íróasztal mögött.

    Igen, vádlott vagyok, vádlott vagyok, de dicsekszem, dicsek­szem és dicsekszem. Dicsekszem, mert van mivel! Vádolni is fogom magam, nem kell megijedni, mert van mivel! (Mély gún­nyal.) Önző vagyok például! Önző hát! Önző módon csak önma­gammal foglalkozom már hetek óta. (Szünet; élesen.) Hát kinek a bajával foglalkoznék, ha éppen én vagyok az, akit ellenségei igyekeznek sarokba szorí­tani, kiszorítani az életből, ha éppen én vagyok az, aki segítségre szorul, mert számosak ellenségei, akik megsemmisíteni akarják?! Hát csak a gyerek nem veszi észre, hogy ez a színházi törvény­széki komédia csak nyitánya a tragédiának! (Ordít.) Nem ok nél­kül játszadozom én most a halál gondolatával, mint egy hiszté­rika. Nem vagyok én Márkus Emília, én Jászai Mari vagyok! (Szünet, majd nyugodtabban.) Önmagammal foglalkozó önző volnék? Hát még tetézem valamivel: nemcsak önző leszek, ha­nem öntelt is. Ki fogom ragasztani – hogy pukkadjanak meg az irigységtől színésznőtársaim, drágalátosak –, ki fogom ragasztani színházunk kapujára egyik jeles vidéki színházunk Élektra-szín­lapját, melyen ez áll főhelyen: A címszerepet játssza Rónai Ka­rola, aki ezt a szerepet Pesten, a Nemzeti Színházban Jászai Ma­ritól megnézte. (Dölyfösen néz, majd ismét lehajtja a fejét, csen­desen.) Megint kiestem a vádlott szerepéből... Fegyelmezetlen vagyok, úgy látszik. Elnézést. Hajlandó vagyok megtört szívvel tovább töprengeni: mi is hozható fel még ellenem? Nem hallga­tok el semmit, ígérem. (Hadarja.) Vádolom önmagamat, dölyfös, kiengesztelhetetlen Jászai Marit, hogy méltánytalanul viszonyultam pályatársaimhoz. (Felemeli a fejét.) Azt voltam képes elvárni tőlük, hogy méltóak legyenek hivatásukhoz. (Elmosolyodik, majd gunyorosan.) Édes, kedves Márkus Emília, veled kezdeném, a te megkövetéseddel, mert téged nemcsak megvetettelek, gyűlöltelek is... Engesztelé­sedre mondom, hogy méltónak tartottalak arra is, hogy harcoljak ellened – a magam és a színház érdekében. Ó, mennyi erőmet pazaroltam el az ellened folytatott küzdelemben, re­ménytelen küzdelemben. Érezd jól magad, drága Emmucikám, nem kívánok többé lehetetlent tőled, légy, aki lenni tudsz: sike­res, jelentéktelen színésznő. Ezen bevezető után pedig mindent visszavonok, amit hosszú pályatársi kapcsolatunk alatt ellened felhoztam... Rád olvastam, hogy szerep­faló vagy. Most még hozzáte­szem, megkövetésed e magasztos pillanatában hozzáteszem, hogy jól tetted. És légy továbbra is oly falánk, mint eddig voltál. Mentséget pedig ne keress rá: hisz minden valamirevaló színésznő szerepfaló. Rád olvastam hara­gos tekintettel, hogy talpnyaló vagy. Most ezt teszem hozzá sze­líd mosollyal: ügyes talpnyaló vagy. Félre ne érts. Ezt komoly dicséretnek szántam. Megmagyarázom: te nem született talpnyaló vagy, te mindig csak jó szerepért voltál képes meg­alázkodni. Észre kellett volna vennem, hogy mosolygó megaláz­kodásod fegyver... Képtelen vagyok ironikusan folytatni, ugyanis igazad van: a látszatszínház törvényei szerint egy érvényesülni akaró színésznő számára minden fegyver megengedett. A lel­kedben harag, szorongás, az arcodon mézédes mosoly. De szo­rongatott helyzetekben, amikor csábos mosolyod már nem hasz­nál, pillanatok alatt képes vagy marásra kész, félelmetes kígyóvá átalakulni. E képességedért mindig nagyon csodáltalak.

    Eljön az asztaltól, leül egy karosszékbe, elmosolyodik.

    Márkus, méltóságomon alulinak tartottam, hogy tudomásodra hozzam, de most bevallanám: én harcoltam ki számodra a Nórát. Jó is voltál benne, sokkal jobb, mint az egekig magasztalt Susanne Després. Te igaz voltál Nórában, ő hamis. Tudod, mi­lyen a magyar kritika: a hamisat igazolja, ha a hamisság import, márpedig Després nem is akármilyen importcikk: francia importcikk. (Rövid szünet után egyre ellenségeseb­ben.) Igen, én for­díttattam le a darabot, s ezzel adtam át Paulaynak: a Nóra szerepe Márkusé, különben visszaveszem. De abban a percben is gyűlöltelek... Színházszeretetből voltam jó hozzád életemben egyszer. (Rövid szünet.) Azon csodálkozom: hogyan lehettél te abban a szerepben jó? Öntudat nélküli lény vagy. Valahányszor szemedbe mondtam, hogy nincs erkölcsi érzéked, ártatlan sze­meket meresztettél rám. Képtelen voltál felfogni, hogy erkölcste­len dolgot a színház ellen is el lehet követni. Mindig csak a ma­gad javát tartottad szem előtt, a színházét soha. (Hirtelen nagyon élesen.) Gyűlöllek, és nem bocsátok meg neked semmit, felelős vagy a színházunk romlásáért, porig hajolnak előtted ennek a nyomorult színháznak a férfiatlan, gerinctelen vezetői, minden akaratod teljesül, és egyetlen olyan akaratod nincs, amelyikért tisztelhetnélek. (Rövid szünet, majd csendesen.) El akartam hi­tetni magammal, hogy nem gyűlöllek. Úgy látszik, nem sikerült. (Felnevet.) Pályatársaim gyűlöletének vétkében, úgy látszik, bű­nösnek találtatok. (Csendesen.) Szigeti Józsefet szerettem, tehet­séges volt, és igazi férfi, önzetlen, áldozatkész, okos... Ő volt a legszerényebb, pedig vezetőnek született. Sajnos, a törtetéshez nem volt adottsága, így nem lett belőle direktor. (Hosszabb szü­net; nagyon komolyan.) A nagy színészelődeink emlékét méltó módon tisztelem. Senki annyira nem tiszteli, mint én. Ereklyeként őrzöm a nagy Kántorné egyik jelmezét. Hogy elérzé­kenyültem, mikor e drága ereklyéhez hozzájutottam. Kimondha­tatlan hálát érzek az iránt, aki a tragika névnek tisztességet szer­zett. (Elérzé­kenyül.) Kántorné, első nagy tragikánk! (Hosszú szünet; csendesen.) Felteszem magamnak azért a kérdést, hogy vajon pályatársként is oly igazán megbecsültem és szerettem volna a nagy Kántornét? (Szünet.) Igennel merek vála­szolni erre a kérdésre. Képes vagyok hálára. Hisz Prielle Korné­lia iránt is képes voltam hálát érezni, csupán azért, mert nem bántott, amikor büntetlenül megtehette volna. És Szigligeti iránt, aki önzetlenül gyámolított, amikor a Nemzetihez kerültem. És legnagyobb, méltán világhírű direktorom, Paulay Ede iránt. (Magába mélyed, rövid szünet, majd derűsen.) Nem igaz, hát nem igaz, hogy Márkus Emíliával szembeni gyűlöletem bizo­nyítja, hogy én kiengesztelhetetlen volnék... Hát nemhogy kiengesztel­hetetlen nem vagyok, de még haragtartó se! Mivel magyarázható különben, hogy Felekyné Munkácsy Flóra iránt úgy megengesztelődtem? Ó, hogy utáltam, gyűlöltem a Feleky há­zaspárt, rossz érzés fogott el, ha megtudtam, hogy játszanom kell velük. Mert amikor kiszolgáltatott kezdő voltam itt a Nemzeti­nél, akkor mindent elkövettek, hogy megbuktassanak. Úgy intri­káltak ellenem, mintha én azért jöttem volna, hogy Felekyné szerepeit elvegyem. Pedig én Felekynének sose ártottam! Hogy miért voltam én évekig szálka a szemükben? Felbiztathatták őket. Márkus vagy valaki más, na mindegy. Feleky, felesége pa­rancsára, egyszerűen nem mondta el a végszavakat, hogy bele­süljek a szerepeimbe. Jó színész volt különben! Senkinek annyi rosszat nem köszönhetek, mint Felekynének, talán még Márkus Emíliának se... Mégis, ha róluk volt szó, le tudtam győzni gyűlö­letemet. Megvan ennek a magyarázata. Érdemes ezen elgondol­kozni... S azon is, hogyan történhetett meg az, hogy amikor Felekynével, a már özvegy, százszorosan védtelen Felekynével úgy elbántak: elüldözték alávaló eszközökkel, képes voltam fel­háborodni, tiltakozni... És még szánalmat érezni is iránta. Én már a régi, még le nem győzött Felekyné cselekedeteit is más szemmel nézem. Az erős Felekynére én rámondtam, hogy önző, kapzsi, vaskarmú boszor­kány! Pedig dehogyis volt ő olyan, amilyennek én láttam. Egészen rendkívüli, amit én most látok annak a haj­danvolt Felekynének a viselkedése mögött. Előttem a szemei, nem az öregkori megtört, hanem a régi éles tekintetű szemei. Valami volt abban a tekintetben a tiedből is, Márkus Emmuci, de a tiedben nincs az övéből semmi... A te tigrismacska-tekinteted mögött nincs mélység... A te tigristekinteted csak ügyes utánzat, az övé valódi volt!... Érthetetlen, megdöbbentő, hogy Felekyné tekintetétől mégsem rettegtek annyira a direktorok meg inten­dánsok, mint a tiedtől... Azt hiszem, most már tudom ennek a titkát: mert a tekintetében, a leggyönyörűbb asszonyi szem leg­mélyén látható volt a rém: a szűkölő, rettenetes félelem a ki­szolgáltatottságtól... Nagy titok van emögött, alig értem. Olyan volt ez a Felekyné Munkácsy Flóra, olyan volt... A csőre töltött puskával közeledő vadászt megszimatoló tigris lehet olyan, amilyen ő volt. A legkétségbeesettebb ugrásra mindig kész, gyilkos golyótól rettegő tigris! Csak most kezdem megérteni. Rendkívüli érzéke volt a veszély megérzéséhez... Igen, mint a dzsungel vadállatainak. Kegyetlen volt, asszony-tigris, állandó készenlétben a támadással védekezésre, mert mindenben veszélyt szimatolt. Oktalanul vajon?! Hát nem ál­landó veszélyhelyzetben, kiszolgáltatottságban él a színésznép­ség?! Felekyné felkészült az önvédelemre. (Szünet; továbbra is kedélyesen.) Én most már azt is megbocsátom nekik, hogy olyan harácsoló életmódot foly­tattak. Harácsoltak, persze, mert mindig érezték, hogy bizonyta­lan a holnapi napjuk. (Szelíd nevetéssel.) A harácsolásra a jubi­leumokat tartották a legjobb alkalmaknak. Törődtek is ők azzal, hogy megszóljuk, kinevetjük őket a rengeteg jubilálásért! Minek is törődtek volna vele?! Szerintem volt abban még valami tiszte­letre­méltó kihívás is, ahogyan az ízléstelenségig menően hal­mozták egymásra a jubileumokat. Megtartották külön-külön a huszonöt éves színészi jubileumukat, aztán tovább a harminc- és negy­venéve­set, ahány városban csak lehetett, annyiban... Ismét külön-külön megülték a nemzeti színházi tagságuk jubileumát Budapesten és vidéken. Jól tették! Miért ne jubiláltak volna an­nyit, ha volt gyomruk hozzá. A színész úgy küzdjön anyagi meg erköl­csi kiszolgáltatottsága ellen, ahogyan csak tud. (Szünet; élesen.) Különben Felekyné Munkácsy Flóra bele­halt abba, hogy lekényszerítették a színpadról. Kinek a lelkén szárad a halála? Egy rongy direktornak. Akinek mit számított, hogy ez a nő – akár­milyennek látszott is a jelleme – hosszú ideig dísze volt a színháznak! (Szünet; ironikusan.) Hogy én milyen gyanútlan, ártatlan-bambán jöttem be ebbe a dzsungelbe, s mégis győztem, színészkirálynőségig vittem. Most ugyan veszélyben a koronám...

    Feláll, elindul, fel-alá sétál, hirtelen felnevet.

    Üljön össze ezerszer ellenem a Színházi Törvényszék, mit bá­nom... Ez komédia. Megpróbálnak megalázni fél havi fizetésem levonásával. Csak tegyék... Megszervezem a védelmemet! Majd megtalálom a módját.

    Magába mélyed, tekintete megenyhül, leül a szőnyegre,elen­gedi magát, mosolyog.

    Rút hálátlanság panaszkodnom a sorsra. Még most, ezen a ke­gyetlen napon is. A színészetnek én csak köszönhetek! Szín­ház! Te egyedüli otthonom e földön. Olyan szépen indult min­den, mint a mesében. Jött a német császár Pestre látogatóba, kí­séretében diplomaták, de színházhoz értő újságírók is. A legte­kintélyesebb berlini lap főszerkesztője és szerkesztőtársai – színházszeretők és színházhoz értők lévén – leváltak a császár kíséretéről, s eljöttek megnézni az Élektrá-t. Előadás után ily szavakkal gratuláltak: Császárt látni jöttünk, de a művészet ki­rálynőjét találtuk itt. Meg így: Itt csoda történt, mert nálunk elő­adhatatlannak tartják azÉlektrá-t, itt óriási siker: mennyi múlik egy igazán nagy művésznőn. Cikkben is megírták, hogy életük­ben színházi előadás akkora hatással nem volt rájuk, mint a mi Élektrá-nk, hogy akármennyire hihetetlen, csodával határos, de Budapesten Szophoklész divatos színműíró, azÉlektra pedig kasszadarab – Jászai Mari utolérhetetlen művészetének köszön­hetően. A cikk után jött a meghívás. Hogy én akkor milyen ka­pós menyecske voltam! Selar, a nagy impresszárió tíz éven ke­resztül járt hozzám Berlinből, és mindenáron ki akart csábítani a német színpadra. Mindig mondtam neki: Énrám itt van szükség. Ő pedig ezt: Meg fogja még ezt bánni!

 

Folytatjuk...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap