Jelen időnk és a Berzsenyi-sors

Jókai Anna, h, 05/07/2018 - 00:07

 

 

 

 

 

Több okból vonzódom Berzsenyihez; mintha kortársam lenne, olyan személyes érzülettel. Berzsenyi nem „üzen” – Berzsenyi közöl velem valamit. Ez a közlés éppoly érvényes, mint az ezernyolcszázas évek elején. Tanít, vigasztal, s a kicsinyességekből kiemel.

Berzsenyi gondolkodása nem behatárolt. A két fogalom: „lélek s szabad nép” nála egymás mellett, egyforma fontossággal szerepel. Költészete, szelleme úgy feszül a lét keresztjére, hogy sebei minden ponton fedik azt. Egyszerre keresi feladatát a vízszintesben és a függőlegesben. Hazája helyzete számára nem közömbös, indulatai robbannak – a nagy ódák költője ő. De az élet-halál örök kérdései, a szelíd életbölcselet is övé. Egyszerre figyel a hangos aktualitásra és csendes-időtlen érvényesre. Elégia és óda nála nem zárja ki egymást, sőt a két hang egymást erősíti. Ugyanaz az ember írja A közelítő tél-t és A magyarokhoz-t. Szinte egyazon időben. Tudja, fájdalmasan tudja, „hogy minden elenyész”, de ez az értelmi-érzelmi felismerés nem gátolja, nem „blokkolja le” az éppen soron lévő cselekvéseket. A kis csatározásoktól azonban távol marad: nemzete újjászületése az ő vágyában-akaratában erkölcsi-szellemi újjászületés! Nemzetjobbító és embernemesítő. Hódolattal igazat adok neki. Elégiáit az ódák hitelesítik – az ódák az elégiákat. A tett sürgető kényszere a gondolkodásból fakad, nem tűzijáték, nem vitézkedő handabanda. Költészete arányos:

Jertek, bámulatos bajnokok és nagyok!

S tí, kik nem meritek nézni az elmulást,

És tí porba-nyögők, jertek ide, s velem

Élni s halni tanuljatok.

(A TEMETŐ)

Tudatos „megélés” és tudatos „meghalás”: ez a Berzsenyi-féle közlés szellemi értelme. A vállalkozás így igazán gigászi: semmiről sem mond le, semmit sem rekeszt ki költészete körén, alkata feldolgozza a bibliai parancsot: add meg a császárnak, ami a császáré, és add meg az Istennek, ami az Istené. A közhasználatban soha még ily félreértelmezést, ahogy ezt a sugallatot félreértelmezik. Pedig oly egyszerű. Adassék meg a világnak, a jelennek, a mindennapoknak az a cselekvés, amely előremozdít, a helyes irányba… ne szűnjünk meg munkálkodni, miközben a munkálkodás végső értelmét keressük. Berzsenyi e tekintetben számomra ideál; biztatás; példa.

Ma többé-kevésbé mindenki „Niklán” él. S többé-kevésbé mindenkinek megvan a maga Kölcseyje; s ha ez az ellenfél Kölcsey-méretű, még szerencsés is! Cserbenhagynak bennünket, s mi is cserbenhagyunk, akarva-akaratlan, másokat. Pedig felelősek vagyunk egymás lelki egészségéért. Kölcsey is felelős volt – felelős ma is – azért, ami Berzsenyivel történt 1817 után. S igazában a barát, Kazinczy sem védte meg, Szemere Pál is elsüllyeszti a Berzsenyit védő írást, azzal mentegetőzik, hogy jobban szereti a barátját (Kölcseyt), mint az igazságot… Vajon a barátját szerette jobban, vagy az érdekeit? S jelenünkben: nem inkább érdekszövetségekben, mint baráti kapcsolatokban kényszerülünk élni? Írónak kell-e ahhoz lenni, hogy az „elárultatás” olykor egészen köznapi fájdalmait megszenvedjük?

Nincs félelmetesebb, mint a „repedt harang” állapota. A „félrevert harang”, az őrület még megcsendesedhet – de a repedt harang nem zeng soha többé. Minden szakmának, hivatásnak vannak „repedt harangjai”. Berzsenyi közel húsz évig élt még, „berepedve – berepesztve”. Ellenségünknek se kívánjuk: mégis, gyakran barátainkat, híveinket se óvjuk meg, amíg megtehetnénk, amíg időben vagyunk… Széchenyi is elkésett. De legalább megpróbálta. S fejet hajtott Berzsenyi előtt: „Erény tanúk nélkül a legfelségesebb az emberben.” A legfelségesebb, igen – de majdnem emberfölötti. Egy-egy értő pillantás, egy-egy szerető gesztus még a legkülönbnek is jólesik. A nekrológ a leghazugabb műfaj: hamisítás, torzítás, késő bánat, ripacskodás, minden benne van. Gyakran az érdemtelen felmagasztosul, s ettől az érdemesre szánt szép szó is hiteltelen. Nem tudok Kölcsey könnyeitől meghatódni. Pedig – más összefüggésben! – mennyire szeretem…

A kritika volt az, Kölcsey kritikája, ami Berzsenyit a társak közül kitaszította. Nemcsak a kritika egyedül, hanem az a visszhangtalanság, ahogy az akkori irodalmi „közélet” ezt fogadta. Nem lett „ügy” belőle. Szinte „leírták”, lemosták a palettáról a színeit. Berzsenyi a szeretettől, értéstől áthatott kritikát sohasem hárította el; hálásan fogadta Széchenyi bírálatát a Majláth-ódáról. Amikor kínjában és kiszolgáltatottságában megpróbált szólni, csak egy bizonyos fajta kritika ellen lázadt. Nem kell ehhez sem feltétlenül írónak lenni, alkotónak. Mindenki, aki önmagát viszi bele a munkájába, találkozik azzal a hanggal, amely Berzsenyit tönkretette. (A kritikusnak is van kritikusa!) Berzsenyi kínjában gyöngyöt szült, amikor a kritikáról szóló értekezését megírta: „A tanító avagy tiszta kritikának egész természete, minden oka és célja csak tanítás; a perkritikák ellenben különféle céljaik szerint nemcsak tanítani, de egyszersmind büntetni, sérteni és elnémítani is akarnak… A tiszta kritikának törvényei nem egyebek, mint az emberiség legfőbb törvényei. Ezen legfőbb törvények parancsolják a tanító kritikusnak, hogy ember- és írótársa írói hibáit a kultúra és az emberiség javára fölfedje; de ugyanezen legfőbb törvények parancsolják neki azt is, hogy ezen fölfödésben az embert avagy írót minden lehető módon kímélje, s a művet a művésztől megválassza… A megbírált író fájdalmát igen enyhítheti a bírálat illendő módja is… amennyiben pedig ezen fájdalmat a bíráló a hibák szertelen nagyításával, a gúny és megvetés jeleivel vagy akármi szükségtelen sértéssel nagyobbítja, mérgesíti – annyiban azt egyenesen ember- és személybántássá változtatja… egyenesen csak az embert illeti és bántja, mégpedig a legbelsőbb embert – a lelket. Mely szerint az így sértő kritika nemcsak személysértő, de sokkal személysértőbb, mintha az embernek testi vagy egyéb hibáit faggatná, mert éppen a lélek a legbelsőbb személy… A tudományok országában nem lehet hatásunknak egyéb jó célja, mint az igazság, ily hatásnak pedig nincs egyéb eszköze és fegyvere, mint az okerő; mert a literatúrában a durvaságokat hatás eszközeivé tenni annyi, mint durvaságoknak és önkényeknek fegyvert adni.”

Nem tudom újrafogalmazni Nála jobban.

Berzsenyi a látszat áldozata is volt. És az őszintesége áldozata. Megengedte magának, hogy a pesti válogatott társaságban ne „viselkedjen”. Nem felelt meg az előzetes, talán sznob „várakozásnak”. A „társak” pedig elhamarkodottan, külső jegyek alapján ítéltek. Pedig gyakran a nagy szellemi terheket hordozó emberek azok, akiknek – éppen hogy terheiket elbírják – szükséges a köznapi életben való „megmerülés”, az átlaggal való pillanatnyi azonosulás. Az irodalmi közvélemény sok mindent fontosnak tartott Berzsenyinél, ami nem volt az. S közben a legfontosabbat alázta meg benne: az égig érő tehetségét.

Berzsenyi sohasem volt gusztustalan, nyammogó-nyávogó önkitakaró. Ha tárulkozott mégis, azért tette, mert hitte, önsebei nemzetének kicsinyített sebei is; a fájdalma egy-egy cseppje a nagy, közös bánatóceánnak. Németh László rokon szavaival: „…A nagy kitakarás is kevés, ha a világot gazdagabbá nem teszi.”

„Tenni, adni, hatni” – hirdeti a Berzsenyi szellemében alakult társaság. Valóban tenni – amikor annyi a látszatnyüzsgés, a kényszercselekvők lehangoló mozgása; valóban adni – amikor az áladakozás a legnagyobb divat éppen; és valóban hatni, de nem mindegy, milyen irányban… Együtt, az értékek fokozatos „lenullázása” ellen, egyszerre előbbre és magasabbra!

(1987)

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap