Jelen(lét)

Nyiri Péter - A..., h, 03/26/2012 - 19:35

 

 

 

 

Szerelemszín tulipánok készülődtek alváshoz a templomkertben. Lágyan összezárták szirmukat, és fejüket a föld felé hajtották, hogy a rögök éltető ereje csendes álomba ringassa őket. A fiú akkor indult ki a hit házából, amikor az orgonaima mélyen búgó hangjai már elültek az ódon falak között, s az emberi lelkekbe költözve röpítették tova az örömhír szólamát. Távoztában még visszanézett a templom túlsó végében álló embernagy Krisztus-szoborra, s tekintete az idős papéval találkozott egy pillanatra. Aztán az öreg bólintott, bár a fiúnak úgy sejlett, mintha a bólintás sokkal távolabbról és mélyebbről jönne, mintha maga a sziklanyugodt szeretetalak hajtaná meg fényfejét. Kilépvén a lenyugvó nap utolsó sugarai köszöntötték, de valahol messze az égen már közeledett a hold, hogy búcsút intvén párjának, ő álljon a Földnek vártájára.

Egy könnyű vacsora és a kellékek összegyűjtése után leheveredett, hogy pihenjen néhány órát. Alig éjfél múltán, amikor felébredt, már semmit sem érzett az elalváskor rátörő izgalomból. Kötegnyi papír, mindenféle színben, apró zsebkés, mindenre készen – ez került a kabátzsebébe. Csendesen hagyta el a házat, és kint egyenesen a hold szemébe nézett. – Telehold van – nyugtázta magában, és elmosolyodott. Tudta jól, telehold az érzés is minden szerelmes szívében, mely örök fénybe borítja az életet, és mutatja az utat szüntelen, fel a magasba, túl a Tejút csillagösvényén.
A fához érve megállt, körülnézett alaposan, s munkához látott. Hosszú csíkokat vágott ki a széles papírlapokból, s a fára is fellépett, kipróbálta, elég erős lesz-e. Kis idő elteltével lépteket hallott maga mellett. Kezét bicskájára szorítva meredt a távolba, ahol sötét alak jött lassan feléje. Az utcai lámpa fénye azonban az öreg pap barátságos szemeit világította meg.
– Májusfa lesz – szólalt meg a fiú, szinte magyarázkodva.
– Látom – mosolygott az öreg –, látom. – A pap fáradt hangon szólalt meg. Kevéske szünetet tartott, aztán különös fény csillant szemében, és így folytatta: –Tudod, fiam, életünk is egy fa. Lélekben meztelenül születünk meg, csak váza él szellemünknek. Aztán, miként az ágakból rügyek, s azokból szirmok pattannak, úgy növekszünk, érlelődünk szívünkben mi is. Majd, ahogy te a fát díszíted, úgy vesszük magunkra a tapasztalatokat, úgy rögződik belénk szívünk minden rezdülése, s telik meg tartalommal életünk. A fa, ha elkészül, a szerelmedet hirdeti majd. Ugyanezt hirdeti életfánk is, ha meggazdagszik szeretettel. Isten szeretetét üzeni, melyből életünket nyerjük! ... De folytasd csak a munkát, fiam, ne törődj egy öregember fecsegésével.
– Szívesen hallgatom Önt ezen a magányos éjszakán. Úgyis egyedül éreztem már magam – válaszolt kedvesen és őszintén a fiú.
– A magány kínzó érzés, főként, ha tudjuk, másként is lehetett volna. De féltünk megtenni, féltünk mindig azt tenni… amit éreztünk. Féltünk, hogy másra nem lesz idő, pedig az érzés soha nem vész kárba. A szerelmesnek égi adománya érzése, lehetőség az emberi kiteljesedésre. És az aggodalom, hogy más fontosabb dologtól veszi el az időt, felesleges. Napfényözön a szívben, puha pázsitút Isten felé – ez a szerelem. Akinek ez megadatott, kötelessége, hogy szerelmén keresztül figyelje a világot, alapként arra építsen, mert a szív sohasem tévedhet. De néha félünk, hogy életünk egy másik része szenved csorbát, ha nem a földön járunk. Lehet-e annál tisztább lét, mint szeretetben feloldódva élni?! Adhat-e ennél nagyobb erőt bármely életpályához valami, akármit is kívánjon elérni az ember?! Szolgálhatja-e Istent az ember jobban annál, mint hogy szeret? A szeretet az ember igazán alkalmas, az ember egyetlen alkotói közege. Nincs más, amiből szépség fakadhatna. Minden napot úgy élni meg, mintha az utolsó lenne, mert nem mehetünk el az életünk mellett, mivel szívünk hiányzik belőle. Múlton rágódni, folyton a jövőt lesni: nem! A tegnap elmúlt, a holnap még nincs itt – a jelen az, ami számít. Élni a pillanatot, tudatosan, szívvel: egyenes út a biztos holnap felé. Gondolni az elmúlásra különösnek tűnhet, de nem jó társ-e ez a gondolat? Arra sarkall, hogy élj és szeress, itt és most! Míg a halál el nem választ! Örömittas szívek, fénylő szemek hallgatják e szavakat újra és újra, mégis oly kevés az, aki megérti igaz lényegét. Minden gondolat, minden kétség az igaz érzésben a Sátán kísértése. Ördögi terv rontani az embert. Kísérteni, bűnös vágyak, ösztön, észérv által, s aki belelép a csapdába, pusztításba vinni. Csak az erős maradjon, a gyenge vesszen el, így teremteni égi országot. Ez a Sátán ideája. Sohasem segít – tövissel kikövezett út vezet feneketlen szakadékba. És aki nem bízik Urában, abban, aki a gyengét is magának akarja, bizony elvész! De te erős vagy, fiam! Hited, szerelmed tesz azzá. Maradj meg így, az Úr nevében, az Ő dicsőségére, példaként mások előtt, kik még nem élik a percet. Állíts egy fát a szívedben is, örökéletűt, ledönthetetlent. Tedd jobbá a világot azzal, hogy szeretsz, szeretsz teljes szíverődből, amíg… lehet. Ne félj járni lélekutadon, együtt szívpároddal, karodat karjába öltve, hogy vigyázzátok egymást. Isten áldjon meg ezért, fiam, és az Úr nevében köszönöm.
Lassan indult el az öreg, s oly halkan, ahogy jött.
– Nem húztam fel azóta, hogy meghalt – nézett vissza, s ahogy hátrafordult, jobb kezének gyűrűsujján valami fényes csillámlott meg.
A templomban kevesen ültek csak, első napján a hónapnak. Hitszavakból áradt melegség a hűvös padokba, az öreg pap a szeretetről beszélt és a szerelemről.
Lány és fiú előtt két idős asszony ült.
– Milyen szomorú ma az öreg – suttogta egyikük.
– Emlékszik szegény. Én is emlékszem jól. Idén harminc éve, hogy a felesége meghalt.
Miközben az Isten-ima zengett, a pap végig az asztalon tartotta jobbját. A megfáradt kéz előtt apró váza állt, benne virágos meggyfaág, rákötözve piros szalagok…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap