Jennifer Murray: A legjobb barátnők

Arató János, szo, 01/12/2013 - 00:05

 

 

 

    Abba kellett hagynom, és fel kellett vennem az ollót, mert leejtettem a fa tetejéről, de gyerekjáték volt elkapnom. Fejét ide-oda forgatta, hosszú copfjai pedig úgy lengedeztek a nyaka körül, mint valami rongybabának.
    Na, most aztán ajánlhatnak neked bármit, akkor sem szöksz meg! Magamban nevettem, de haragudtam is rá. Az ágak recsegtek-ropogtak a lábam alatt. Olyan közel voltam, hogy hallottam, amint pityereg. Megfogtam, és ő leguggolt s kifújta az orrát. Amikor Josephine az orrát fújja, az úgy szól, mint a nagyágyú. Az osztályban szokta csinálni, és hátul mindenki nevet. Murisan hangzott az erdőben, és aztán minden zaj elült.
    – Ezek után Susan sohasem lesz a legjobb barátnőd – szólt.
    – A feneked megint kilóg a szoknyád alól – figyelmeztettem. Dühös lettem rá, amiért ezt mondta Susanról.
    – Nem tud mindent. Értsd meg!
    – Igenis tud – erősködtem, és a levegőbe nyisszantottam az ollóval.
    Josephine nem mozdult. Tudta, mire készülök.
    – Megígérted – emlékeztettem.
    A baj akkor kezdődött, amikor Josephine így szólt Susanhez, nocsak, hát ez is valami, és odébbállt. Susan azt mondta, tud repülni. Azt mondta, el tudna szállni az iskola tetejének a csúcsáról. És amikor Josephine azt válaszolta, nocsak, ez is valami, és mindenki, aki a hátsó sorban ül, nevetett, Susan istenigazából begurult.
    Susan mindent meg tud csinálni. Tényleg okos. Hátrabukfencezik, utána kidugja a fejét a lába közül, és még integet is. A hátsó sorban ül az ablaknál lévő sarokban, és én leszek a legjobb barátnője.
    Susan annyira dühös volt, amikor Josephine elsétált, hogy sírhatnékom támadt. De nem hagytam, hogy lássa. Azt mondta, csak azért nézett be hozzám, mert itt lakom a szomszédban. Erre mindenki rajtam nevetett, én pedig utánamentem. Borzasztó dolog barátságban lenni két lánnyal, akik gyűlölik egymást. Bár ami azt illeti, nem is vagyok igazán Josephine barátnője, csak muszáj annak lennem.
    Senki sem szereti Josephine-t, úgy gondolom, talán a mamája szereti valamelyest. Az emberek megbámulják az utcán, mert folyton folyvást rázza a fejét, és majdnem olyan vak, mint a denevér. Úgy néz ki, mint Snowy, a fehér egerem. Az emberek azt gondolják, azért töltöm vele az időm, mert csodabogár vagyok. Tudom, hogy azt gondolják. Pedig gyűlölöm. Kapott valami idétlen játékbabát, amelynek a neve is idétlen, úgy hívja, Isobella.
    Mamám azt válaszolja, igazam van, de ő is Isten teremtménye, és sohasem szabad ujjal mutogatni rájuk és gúnyt űzni azokból, akik kevésbé szerencsések, mint mi. Ezért kell barátnőknek lennünk Josephine-nel, eltekintve attól, hogy, mindig tartogat a zsebében egy kis csokoládét, és azt kívánom, bárcsak az ő mamája lenne az én mamám. Mamám azt mondja, Josephine mamája nem akart albínót. Hétköznapi kisleányt akart, ami igaz, mert amikor ott maradok Josephine-nél, a mamája éppúgy megpuszil, amikor jó éjszakát kíván, mint Josephine-t. Sőt, talán még nagyobb szeretettel.
    Úgy gondolom, Josephine annyit azért mondhatna, kérlek, meg azt, hogy köszönöm, mindazért, amit megteszek érte meg amiért az egyedüli barátnője vagyok – jó, nem vagyunk igazán barátnők, csak azoknak kell lennünk. És én mindig kedvesen kérem, ha egy kis csokoládét akarok tőle. És ráadásul egyszerre csak egy darabot kérek. Josephine vastag. Vastag, mint a szemüvege. Orrlyuka csaknem hozzáér a csokoládéhoz, amikor leveszi az ezüstpapírt, ezt rám nem bízná, és olykor a mamája reggel követi őt az iskolába bokrok és más dolgok mögött rejtőzködve, hogy lássa, nem bántjuk-e. Meglestük. Szép hálószobája van.
    Időtlen időkig várhatok, amíg Susan megint eljön a sövényünkhöz uzsonnája maradékát majszolva. Akkor közölte, hogy a legjobb barátnője lehetek, ha akarom, és ennek fejében azt kéri, segítsek neki a kertünk végénél lévő erdőbe csalni Josephine-t, és levágni az egyik copfját.
    A mamám azt mondta, Josephine mamája rettegett attól, hogy még egy babát szül, és az olyan lesz, mint Josephine. Így kapott Josephine saját külön hálószobát. Nekem meg kell osztanom az enyémet a nővéremmel, mert a mamám öt leányt szült, mielőtt a kisöcsém meglátta a napvilágot. A papámnak ő ajándék volt. Fiú, és így külön szobát kapott. A nővéremnek már melle van. Igyekszik elrejteni, de látom. Papám úgy nevezi, bimbózó cici. Amikor a nővérem már csaknem elalszik, rágja és rágja a lepedőt, amíg már nem fér belőle több a szájába. Ezután minden éjjel föl kell kelnem, és csak húzom és húzom, amíg kijön. Gyűlölöm. Az enyémet levágom, amint elkezd rügyezni.
    Amikor Susan először állt elő azzal, hogy vágjuk le Josephine copfját. Azt válaszoltam, csak annyira szabad bemennem az erdőbe, hogy lássam a kerítést. Azóta nem engedik meg nekünk, hogy bemenjünk, amióta egy férfi megkért engem és a legidősebb húgomat, szedjünk vele néhány harangvirágot. Azt feleltem, nem, de köszönöm, hogy megkért, és elszaladtunk. Mamám megdicsért, hogy ez volt a helyes. Elmagyarázta, hogy ez egy beteg ember, de úgy tűnt, semmi baja, ahogy ott mosolyog és pedálozik a kerékpárján. Papám azt mondta, megöl, ha ismét bemegyünk az erdőbe.
    Miután elmeséltem Susannek, hogy nem engedik meg nekem, azzal vágott vissza, döntsd el, akarsz a legjobb barátnőm lenni, vagy sem. – Igen, akarok – feleltem. – Snowynak hamarosan meglesznek a kölykei. Eljöhetsz és megnézheted, ha akarod. Susan elmagyarázta, hogy Josephine-t be kell csalnunk az erdőbe. Azt kell mondanom, jöjjön el, és nézze, hogy repül le Susan egy nagy fa tetejéről.
    – Rendben – feleltem. Azon voltam, hogy palástoljam, mennyire boldog vagyok. Azt mondtam, most jobb, ha Josephine nem mondja, hogy mi az, ez is valami. Susan nem felelt semmit, csak azt, hogy hozzam a mamám nagy szabászollóját.
    Figyelmeztettem Susant, hogy a hátsó sorból azért jönnek el mindnyájan, mert az ő repülését is látni akarják, mire Susan furcsán nézett rám.
    – Ne nyavalyogj!
    Elfordítottam a tekintetem, úgyhogy nem láthatta az arcom, de aztán rájöttem, mit akart mondani. Úgy értette, hogy a legjobb barátnője leszek. Csak én leszek meg ő lesz, csak mi leszünk.
    Josephine faképnél hagyott, de könnyűszerrel utolértem megint, és akkor velőt rázó zokogás tört ki belőle. Ezúttal nem hagyom, hogy lelépjen.
    – Túl sokat gondolsz a hajadról, vagy nem? – kérdeztem. Már a derekáig ér, és sohasem vágatta le. Még egy icipicit sem vágatott le belőle. Egyszer azt mondta, egy vagyont kapna érte, ha eladná, na hallod, olyan hajért, amely természetes hófehér. Susan benyögte, hogy üvegből nőtt ki, és mindenki nevetett. De ez nem igaz, látszik, hogy a fejéből nő ki.
    Hirtelen jó ötletem támadt. – Mennyit érnek a copfjaid? – kérdeztem.
    – Nem eladók.
    Gondolkodóba estem. Ha töviből levágom mind a két copfot, egy rakás pénzt szerezhetek Susannek. Van otthon egy cipődobozom, amiben az új szandálom volt, és abban még megvan a selyempapír. Szépen becsomagolhatnám vele a copfokat, és valaki jó sokat fizetne érte.
    – Most már sohasem lesztek legjobb barátnők – jegyezte meg Josephine.
    – Ne hajtogasd ezt! Hagyd abba! – szóltam rá.
    – Ez az igazság.
    És aztán azt mondta, ő lesz a legjobb barátnőm, és már az is. Meg hogy ne nézzek rá így. Sűrű zöld buborék járt ki-be az orrán. Megcsavartam az egyik kontyát, és a rózsaszínű bőr, ahonnan a haj nőtt, libabőrösnek tűnt. Vörös foltok látszottak, ahol megpróbált kiszabadulni a kezeim közül.
    – Ne légy érzelgős! – szóltam rá. Végül ki is tépte magát, és a továbbiakban elhúzódott, úgyhogy nem tudtam megcsinálni. Most már féltem az erdőben lenni. Josephine biztosan tudta, mire gondolok, mert megfenyegetett:
    – Ha levágod a copfjaimat, elárulom a papádnak, hol voltál.
    – Inkább ne – kértem, de féltem, hogy a papám megöl, ha rájön.
    Azért is féltem, mert füllenteni készültem Susannek. Snowy egerem megszülte a kölykeit. Az éjszaka kellős közepén történt, és így elmulasztottuk. Nem mertem elmondani Susannek. Ezért arra gondoltam, ha kérdez, azt felelem, Snowy bármelyik nap lekölykezhet. Ezt fogom mondani. Ez nem is olyan nagy hazugság, nem olyan, mintha azt mondanám, hogy még nem szülte meg a kölykeit. És különben is, ott van még belőlük kettő az ágyam alatt, ha Susan meg akarná nézni őket.
    Összesen hetet számoltam össze, és azt hiszem, annyian is voltak. Halvány rózsaszínben csillogtak, és mind össze voltak tapadva. A mamám azt mondta, szabaduljak meg tőlük, és így is tettem. Megjegyezte, hogy már így is épp elég állat van a házban. Tudom, hogy rám gondolt meg a húgaimra, mert nem volt kutyánk vagy más egyebünk.
    Lehúztam őket a vécén. Ketten közülük feljöttek, és felbukkantak a víz színén, és ezért várnom kellett, hogy a vécétartály ismét megteljen. Hagytam, hogy a kisöcsém próbálja meg másodszor, mert odajött nézni, és meg akarta próbálni. Jó kövér; azt hiszem, így jött a világra, ilyen vaskos végtagokkal. Segítenem kellett, hogy meg tudjon állni a vécé szélén, és belenézett, s akkor megmagyaráztam neki, hogy mikor nyomja meg a fogantyút. Amikor a víz még mindig jött, a kezemet összetéve és a szemem lecsukva elmondtam egy imát. Csaknem beleesett, de nem volt semmi baj, mert a papám nem volt otthon. Végül ismét megnyomtam a fogantyút az ámenre.
    Amikor kinyitottuk a szemünket, azt láttuk, hogy a két kis újszülött még mindig ott lebeg. Azt mondtam az öcsémnek, jöjjön le, én pedig lementem az ebédlőbe, hogy szerezzek egy nagy kanalat, és kihalásztam, majd elrejtettem őket a vörös műanyag szappandobozunkban. Nem mozogtak.
    Susan még nem kérdezett felőlük. De tudom, minden rendben lesz, ha megszerzem a copfokat, becsomagolom őket a selyempapírba, hogy szépen nézzenek ki, ;s odaadom neki.
    Először, amikor becsaltuk az erdőbe, Josephine nem akart felmászni a fára. Azzal hárította el, hogy majd lentről nézi Susant. – Mert nem tudsz mászni – ugrattam. Ez igaz. Segítséget kér, ha fennakad a kötélen. Franciaországban au secours-t kell kiáltani, ha az ember fuldoklik. Hülyeség.
    – Nem repülök, ha nem mászol fel velem a csúcsra – mondta Josephine-nek Susan.
    Végül mindnyájan felmásztunk a fára. A mamám ollója a térdnadrágomban volt, úgyhogy Josephine nem láthatta. Láttam, hogy begyulladt, de nagyon akarta látni Susant repülni, akárcsak én. Josephine félúton fölfelé megállt egy ágnál. – Repülj innen – javasolta.
    – Nem – felelte Susan. – Följebb kell mennünk.
    Másztunk tovább feljebb és feljebb. Az olló bökdösött. Akkor Susan megállt, és akkor mi is mindannyian megálltunk. Én félúton voltam.
    – Akkor repülök, ha megengeded, hogy levágjam az egyik copfodat – kötötte ki Susan.
    Rám nézett, én pedig a nadrágomba kukkantottam, fogtam az ollót, és megmutattam Josephine-nek. Nem vagyok egészen biztos benne, de azt hiszem, Josephine megint azt akarta mondani, ez is valami. De nem vagyok egészen biztos benne.
    Azt felelte, előbb repülj, aztán megengedem.
    Ennek szívből örültem. – Igazán megengeded, hogy levágjuk az egyik copfodat? – kérdeztem.
    – Susannek először repülnie kell!
    – Nem – szögezte le Susan. – Vágja le a copfját! Akkor repülök.
    – Először repülj! – kötötte az ebet a karóhoz Josephine.
    Ostoba helyzet volt. Megragadtam az egyik copfját, és a másik kezemben ott volt az olló. Rángatózni kezdett és meglökött. Különös ízt éreztem a szájamban, már túl messzire mentünk. Susan fölegyenesedett és rászólt Josephine-re. – Ne merd ezt csinálni! Ne merd még egyszer meglökni!
    Teljes nyugalom honolt fenn az erdőben, és én igazán, de igazán boldog voltam. Kisvártatva azt mondtam Susannek. – Előbb te csináld! Csináld! – Különös tekintetet vetett rám, amit gyűlöltem. Azt hiszem, haragudott Josephine-re.
    – Csináld! – erősködtem.
    – Csináld! – szólt Josephine.
    – Csináld!
    És meglöktem.
    Az mindenesetre jó, hogy Josephine most már nagyon fél egyedül lenni az erdőben. A fák susognak, és ezért nem szalad el többet mellőlem.
    Azt gondoltam, Susan jobban fog repülni, de sebaj. Még mindig a legjobb barátnője akarok lenni. Lent végül nem mozdult. Josephine-nek mind a két copfját erősen megcsavartam, és a libabőr a fején először elfehéredett, majd vörösre váltott. – Most le tudom vágni a copfokat – közöltem. – Még mindig féltem attól, hogy elmondja a papámnak, hogy az erdőben voltam. Csak sírt és sírt.
    – Ez a mi titkunk – szögeztem le. – Nem szabad elmondanod a papámnak. Hagyd abba a sírást!
    Iszonyú izzadtságszagot árasztott magából, és a bőre fénylett, mint a papámé. Kezét folyvást csak a szoknyájába törölgette.
    – Ha elmondod – fenyegettem meg –, bekerülsz egy javítóintézetbe, és sohasem látod viszont a mamádat és a papádat.
    És teljesen ki is nyitotta az olló két szárát jó szélesre.
 

Arató János fordítása

 

Jennifer Murray az Aberdenshire megyei Balleterben született. Éveken át a BBC televíziónál tudósított politikai hírekről és művészeti eseményekről, majd a színházi életben helyezkedett el mint igazgató és színműíró. A Best Friends első kiadott novellája.

 

 

 

Megjelent: 2001. nov.

 

Magyar Irodalmi Lap
 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap