„Jönnek a terroristák!” - Naplójegyzet -

Bige Szabolcs Csaba, p, 01/05/2018 - 00:11

 

 

 

Fertőző sárgasággal feküdt a Marosvásárhelyi Fertőző Klinikán a nagyfiam 1989. december második felében. Váratlan megbetegedése aggodalommal töltött el, de aggodalomra adott okot az ország politikai helyzete is. Feszült volt a hangulat, hírek jöttek zavargásokról, tüntetések, lövöldözések voltak Temesváron. Az államelnök meg elment Teheránba baráti látogatásra. Azt kívántuk, bár haza se jönne. Furcsa, nyugtalanító álmaim voltak. Hajnal felé úgy éreztem, része vagyok több millió emberi tudat közös vágyának. Döbbenetes „transzcendentális” érzés volt.

A zavargások más városokra is átterjedtek. Mikor bementünk Vásárhelyre, meglátogatni a fiunkat a Klinikán, feltűnt, hogy milyen sűrűn járnak az autóbuszok. A megállókban alig három, négy ember várakozott, már jött is a következő járat. Így akadályozták meg, hogy nagyobb tömeg –„kritikus tömeg” – gyűljön össze. A tankkaszárnya udvarán menetkész állapotban sorakoztak a tankok, harckocsik. Körülöttük szorgoskodott a kiszolgáló személyzet: töltötték az üzemanyagot, szedték le a ponyvát, hozták működő képes állapotba a járműveket. Láttuk a sógornőm lakásának az ablakából.

A Klinikán kértem a főorvost, Oprea doktort, hogy engedje haza a fiamat, jó kezekben lesz, hiszen orvos az apja. Örömmel engedte el, hiszen ő is aggódott a fennálló helyzet miatt a betegeiért, és szívesen engedte őket haza. Gondolta, ez így biztonságosabb.

Az emberek lesték a híreket. A betegek is a rendelőben többet inkább kérdezték, hogy mi újság, mit tudunk – feltételezték, hogy tájékozottabbak vagyunk náluk –, mint azt, hogy mi van az egészségükkel. A testi bajok hátrébb szorultak a fontossági sorrendben.

Bukarestben is nőtt a feszültség, és amikor Ceausescu nagyülést rendeztetett, és bejelentette, hogy mindenkinek ad száz lejt, betelt a pohár.

Mikor a rádióban bejelentették, hogy elfoglalták az adót, és a TV-ben is megjelentek az új arcok, Szentgyörgyön is meglódultak a dolgok. A fiatalok egy csoportja elindult, és minden eddig érvényes jelképet, feliratot, képet eltávolított. Spontán gyűlésre került sor a kultúrházban, ahol megalakult egy ideiglenes szervező bizottság. Vegyesen magyarok, románok részvételével, vita nélkül.

A szervezők a falu központjába hívták a lakosokat, döntsenek a saját sorsukról.

A tér megtelt. Volt ott közel ezer ember. Soha még ennyi ember nem gyűlt össze a faluban egy helyen. Az üzletház lépcsője tetején levő nyílt területen álltak a szervezők, és egy előre elkészített névsorról olvasták azok neveit, akiket méltónak ítéltek a község élére állítani.

A tömeg, ha egyet értett, tapsolt, éjjenezett, de ha nem tetszett a jelölt tiltakozott, „nem kell”- t kiáltott. Körülbelül tizenöt különböző személyiség került fel az ideiglenes listára: tanárok, gazdálkodók, technikusok, mérnökök, papok. Ott szorongtak a lépcső tetején.

A tömeg egyszer csak – anélkül, hogy a szervezők említették volna – elkezdte skandálni a nevemet. Még a hideg is kirázott, de nem volt mit tenni. Mentem én is föl a lépcsőn, miközben „zúgott a tömeg”. Közben néztem, hol vannak a terroristák, mikor ugatnak fel a fegyverek. De semmi ilyesmi nem történt.

Átment egy temesvári rendszámú gépkocsi a téren, az emberek megállították. A gépkocsivezető rémülten kérdezte, hogy mi van? „Csak köszönetet akarunk mondai nektek.” És valaki átnyújtott egy csokor virágot…

Ez a gyűlés, vagy ami volt, ott a téren ezért nem ment olyan simán. Az elutasítottak, a kifütyültek természetesen, megsértődtek, mint az iskola igazgatója, vagy a volt néptanács elnöke, alelnöke, egyes intézményvezetők. Ennek később következményei lettek, fölösleges viták, a lelkeket mérgező vádaskodások.

Nem tartott sokáig a szabadság öröme. Amikor a bukaresti rádióban magyarul üdvözölték a hallgatókat, amikor Karácsonykor kiírták a TV képernyőjére, hogy „kellemes ünnepeket”, amikor az újság hasábjain a falvak, városok nevei magyarul is napvilágot láttak, kitártuk a szívünket az ország előtt, és úgy éreztük, végre itt itthon vagyunk.

Első gyanús jel volt egy máramarosi pópa gyűlölettől izzó fröcskölődése. Főleg az volt gyanús, hogy nem intették le. Amikor pedig az államelnök kiejtette a száján a „szeparatizmus” szót, helyükre kerültek a dolgok. Szabad utat kapott a nyílt sovinizmus.

Nálunk is, és országszerte…

A délelőtti falugyűlésen az emberek, a nép egészséges, józan ítélete kizárta a falu életéből azokat, akik talpnyalói, kiszolgálói és kihasználói voltak a Ceausescu rendszernek, és olyanokat vállaszott – negyven éve először - akik becsületesen végezték a dolgukat, nem törleszkedtek a hatalomhoz, és segítettek ahol lehetett.

Délután megalakult a kijelöltekből az első szabad helyhatósági testület a helyi nemzeti tanács. Elnöke egy fiatal, talpraesett mérnök – román ember. Alelnökök: nyugdíjas magyar szakos tanár és a községi főorvos. A beválasztott papok felmentésüket kérték a tanácsban való részvétel alól, mivel tevékenységüket nem tartották összeegyezethetőnek a politizálással.

Sok sürgős feladat várt az új testületre: megakadályozni a túlkapásokat, megvédeni a községet ivóvízzel ellátó kutat, felügyelni a közbiztonságra, hiszen a rendőrök lapítottak.

Az emberek haragudtak a rendőrökre, és keresték őket, hogy verjék meg őket – jobb esetben. Ezt meg kellett akadályozni. 

A forradalom tisztasága úgy követelte, hogy erőszakos cselekedetekre ne kerüljön sor – szerintünk. Ezért a rendőröknek lehetőséget teremtettünk, hogy titokban elhagyhassák a községet.

A forradalmi hangulat vadhajtása volt az a garázda csapat, amelyik a kocsmában kellő bátorságot gyűjtve elindult „igazságot tenni”. Mivel a rendőröket nem találták, a volt néptanács elnök lakására vonultak, ütemesen kiabálva a bukarestiek jelszavát. Ott azonban zárt kapu, és dühös kutya ugatás fogatta őket. Ez aztán újabb célok keresésére indította a „bátor” csapatot. Ha nem sikerült az elnököt megbüntetni, gyerünk az alelnökhöz!

A blokkban (tömbházban), a szomszédunkban lakott a néptanács alelnöke, gazdasági alelnöke. Görög katolikus hitű román asszony, módos gazdálkodó szülők sarja. Ő felelt a beszolgáltatásokért, a község gazdasági tevékenységéért.

Minden vidéken élő család köteles volt havonta, évente bizonyos termények leszerződését, és leadását. Burgonyát, tojást, húst. Ha a kirótt szerződéseknek nem tett eleget, a néptanács megtagadta a hivatalos ügyiratok kiállítását. A szövetkezeti üzletekben (a faluban más üzlet nem is volt) bizonyos árucikket csak akkor adtak, ha eleget tett a szerződési kötelezettségének. Például szőnyeget úgy tudtunk vásárolni, hogy a vásárban vettünk egy tehenet – nem vicc! – és leadtuk szerződésben, persze fele annyiért, mint amennyiért vettük. Az igazoló aktával ezután mehettünk szőnyeget venni. Mi falun élő értelmiségiek – tanárok, mérnökök, egészségügyiek – havonta tyúkot, tojást kellett szerződjünk. Megvettük a piacon, hogy odaadhassuk. Munkatársainkkal közösen vettünk egy disznót, és így teljesítettük a hús beadásunkat.  

Ezekkel a dolgokkal foglalkozott a szomszédasszonyunk. A magánéletben nem volt semmi bajunk vele, sőt több mint jószomszédi viszonyban voltunk évtizedeken keresztül. Gyermekeink közel egykorúak, egymás ünnepeit tiszteltük, közösen ünnepeltünk, ha elutaztunk, egymásra bíztuk a lakást.

Őket jöttek megtámadni. A feleségem szaladt ki a bejárat ajtóhoz, hogy állítsa meg a feltüzelődött embereket. Ha bejönnek a házba, beláthatatlan következményei lehetnek. Pillanatokon belül magam is csatlakoztam az egyszemélyes véderőhöz. Rövidesen a szomszédban lakó számtan tanár is mellénk állt. Ott álltunk, velünk szemben az ittas, botokkal, fejszével hadonászó emberek. Vezérük egy Szarvasnak becézett izompacsirta. Farkas szemet néztünk egymással. „Mi az? Pár órával ezelőtt a nevemet skandáltátok, most meg be akartok törni a házunkba?” – kiáltottam. „Csak az alelnökhöz akarunk bemenni, lássuk mennyit harácsolt össze!” - mondta Szarvas. „Küld haza a bandádat, és gyere be hozzánk beszélni.” - ajánlottam. Ráállt, és elküldte az embereket. Figyeltem, hogy milyen bizonytalanul mozognak, dülöngélnek, egyikük el is esett, s a földön fekve elaludt.

Leültünk Szarvassal a lépcsőre, hoztam neki egy pohár pálinkát – nem mintha hiányzott volna neki. Beszélgettünk. Kissé nehezen ment, mert csak a sajátját fújta, hogy ő az alelnöknővel akar beszélni. Hiába magyaráztam, hogy ha törvénytelenségeket követett el, majd felelőségre vonjuk, elszámoltatjuk – de mindent törvényes keretek között. Mintha nem is hallotta volna…

Egyszer csak megszólalt a telefon, feleségem szólt, hogy egy ijedt női hang engem keres.

Sírós hangon mondta, ő a telefonközpontból beszél, most értesítették Balázsfalváról, hogy terroristák jönnek a vonaton, és Szentgyörgy a céljuk. Fel akarják robbantani a hőerőművet. „Egyedül vagyok a központban, nagyon félek, tessék segíteni!” - könyörgött.

- Na, itt az alkalom - mondom a „barátomnak” –, milyen bátor vagy. Jönnek a terroristák, menjünk elébük az állomásra.

Azonnal felugrott, és indultunk. Úgy ahogy voltam: házikabátban, papucsban. Feleségem utánam, meg még egy, két szomszéd, a számtantanár. Útközben nőtt a csapat. Gyermekeim az ablakból kiabáltak, „gyertek vissza, lelőnek!” De mi mentünk, fegyvertelenül, nagy lelkesedéssel, tenni akarással.

A postafőnököt odaküldtük a telefonközponthoz, vigyázzon rá, meg a telefon kezelőre. Többiek mentünk az állomásra. Megjött a vonat. Este tíz óra volt. Láttuk fekete ruhás idegenek, szállnak le. Kik ezek?

A másnapi temetésre érkezett gyászoló munkatársak. Jó, hogy az állomásfőnök felismerte egyiküket.

A terroristákat lekapcsolták Dicsőszentmártonban.

Valóban a hőerőmű ellen indultak. A térképen tudni illik, úgy szerepel, hogy erdőszentgyörgyi hőerőmű. A valóságban ez Gyulakután van, mert amikor felépítették, a szentgyörgyi nagy gazdák, a mérnököket „meggyőzték”, hogy ne az ő földjükre építsék, hanem a szomszéd falu határába.

Nem tudom mi puszta kézzel, mit tehettünk volna, ha megérkeznek a terroristák? Mivel nem jöttek, hazamentünk. Közben le is csillapodtunk, lehűltünk. Elmúlt a „tenni akarás pszichózisa”.

Jöttek a „dolgos hétköznapok”, és megkopott a lendület, megjelentek az ügyeskedők, a zavarosban halászók. A nép bölcs ítélőképességét elmosta az egyéni érdek, a kicsinyes sérelmek megtorlásának vágya, a hatalom megszerzésének óhaja.

Az ideiglenes nemzeti tanács ideje lejárt, és ki kellett nevezni a polgármestert és a jegyzőt. Sokat gondolkoztunk, ki legyen a polgármester. A régi struktúrából nem akartunk senkit. Napokig beszélgettem a szomszédokkal, barátokkal, ismerősökkel, kollegákkal, bárkivel, aki hajlandó volt a kérdésben állást foglalni. Így esett a választás a hőerőmű egyik technikusára, akiről mindenki csak jót mondott. Tehát már a gyűlés előtt megtaláltam a megfelelő választottat.

Eljött a gyűlés napja. Azt javasoltam, először döntsünk a jegyző személyéről, mert az végez minden érdemi munkát. Legyen az, aki eddig is ezt végezte, gyakorlott tisztviselőnő, hozzáértő, és román. Nagy tetszéssel fogadták a javaslatot. Jegyzőnk már volt, és akkor javasoltam a község által is kedvelt, javasolt személyt, aki magyar nemzetiségű. Semmi kifogás nem merült fel lévén, hogy a jegyző román.

Telefonon értesítettük, jöjjön sürgősen be a hivatalba, mert miről van szó.

Nagyon meglepődött, nem is álmodott róla, hogy ilyen megtiszteltetésben lesz része. Órányi gondolkozási időt kért, és elfogadta.

Becsületes, jó polgármestere volt a községnek több cikluson keresztül - haláláig.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap