Jókai hírlapjai 1/4

Nyiri Péter - A..., p, 05/18/2012 - 00:02

 

          „Elaludt…” mondta csendesen Stricker Mór, a háziorvos, s mi, a folyosón várakozó újságírók tudtuk, hogy ez mit jelent.
         
Jókai meghalt!
         
Április 25-én lett rosszul, ágynak esett, s napok múltán tüdőhurut tört reá. Május ötödikén, a mai napon mintha jobban lett volna, A lőcsei fehér asszonyt kérte, drámát akart írni belőle; aztán estefelé állapota hanyatlani kezdett, s este 9 óra 20 perckor a nagy mesemondó, nemzetünk lelkének tükre, az égi szózat evilági tolmácsolója, a hazaszeretet és az emberszeretet magyar apostola meghalt.
         
Utolsó szavai – állítják szerettei – ezek voltak:
         
„És most aludni fogok!”
         
S álmában átköltözött abba a másik, szebb világba, amelyhez ő mindig is tartozott, amelytől lelkében sohasem szakadt el.
         
Én a külső szobában voltam, a többiekkel együtt. Minden szerkesztőségből jött valaki, még vidékről is érkeztek.
         
Hallgatagon vártuk az éjszakát, egy köpcös alak a karosszékben helyezkedett el, egyikünk törökülésben a földön, más a szoba közepén állt. Én a falnak támaszkodtam, s gondolataimba merülve bámultam a szőnyeg rojtjait.
         
Miután az orvos bejelentette a halálhírt, nem zavartam tovább jelenlétemmel a gyászoló családot és a barátokat, hanem csendesen elhagytam a házat, és elindultam a szerkesztőség felé.
         
Munkatársaim egybegyűltek, s a hír után egy darabig némán álltak körülöttem, azután szétszéledtek, ki-ki a dolga után néztek, többen nekifogtak a nekrológnak.
        
Tollnoki, a főszerkesztő hozzám lépett.
         
„Reményi barátom. Maga nagy rajongója volt Jókainak, vagy még annál is több. Maga őszintén, szívből szerette Jókait. Tisztelte az írót, és szerette, becsülte az embert. S ugyanakkor – kérem, még véletlenül se vegye ezt hízelgésnek, én tárgyilagos ember vagyok, s mindig az igazat, természetesen a saját vélt igazamat mondom – maga az egyik legtehetségesebb újságírónk.
         
Maga tehát a legalkalmasabb e feladatra. Kedves Reményi, kapcsolja össze két szenvedélyét, rajongása tárgyait, s írja meg a hírlapíró Jókai történetét. Jókai hírlapjai címmel jelentetjük majd meg. S kérem, nem fogja vissza a tollát… Írjon, amennyit csak akar. Ha hosszú lesz, majd részletekben közöljük.
         
Most menjen, és írjon, írjon! Holnapután várom a munkát. Ne késsen vele! Minden jót, kedves Reményi!”
         
Írjak, írjak… Ezt teszem hát. Nem mondom, igazán kedvemre való a feladat. S azt is megszoktam már, hogy Tollnoki mindig másnapra kéri a cikkeket. Ehhez képest a holnapután tengernyi idő. De azért ezt még át kell gondolnom. Mármint azt, hogy mit írjak. Mert hogy írok, az nyilvánvaló, az erkölcsi és munkaköri kötelességem.
         
Valóban szerettem Jókait, de most nem áraszthatom el az olvasókat személyes érzéseim megvallásával. Persze, olvasóink is tudják, hogy kedveltem őt. Ezt érezhették a róla írt cikkeimből. Mindig szeretettel, tisztelettel szóltam róla, s méltattam regényeit. Érthetően és szépen, hozzá méltón, ahogy tőlem tellett. A tengerszemű hölgy-kritikámat ő maga, a mester, Jókai is megdicsérte.
         
De most mégis – miként Tollnoki mondaná – tárgyilagosnak kell lennem. Azaz tárgyilagosnak is. Hiszen egy emlékezés nem nélkülözheti a személyes szólamokat. A feladat tehát szép, de nem könnyű.
         
Így töprengtem magamban, miközben eldöntöttem, sétálok még egyet a pesti éjszakában, hogy rendezzem gondolataimat. Nem tudatosan választottam irányt, szinte ösztönösen vittek vissza lábaim Jókai halottas háza, az Erzsébet körút 44. számú lakása elé.
         
Majd’ mindegyik ablakban égtek a fények, az ajtón emberek jártak ki s be, voltak köztük újságírók is, nekik köszöntem, másokat csak látásból vagy egyáltalán nem is ismertem. Igen, számítani kell rá, hogy a tisztelgők még napokig látni akarják a holt öreget…
         
Én nem megyek föl hozzá többé, inkább az írásommal emlékezem reá…
         
Itt ülök most íróasztalom előtt, kis szobámban, halvány fényű lámpám alatt, s azon gondolkozom, mi is írjak, hogyan is kezdjem.
         
Bevallom, Jókai eszközeit hívom segítségül. Régebben, zöldfülű íróként az volt a babonám, hogy ha olyan szerszámokkal dolgozom, mint ő, írásaim színvonala (nem stílusa, arra sosem törekedtem, csak minősége) is hasonlatos lesz az övéhez.
         
Akkor szereztem be a miniszterpapirost és a lila tintát.
         
Remélem, segítenek.
         
S reménykedem, hogy ha majd Jókai odafentről, égi íróasztala mellől mosolygó szemeivel elolvassa soraimat, elégedett lesz, és magára ismer bennük…

 

Jókai hírlapjai

 

          A hírlapíró Jókai Mór

         Jókai Mór élete, sorsa összefonódott a hírlapokkal. Első írása, egy vers a komáromi bolondról a Társalkodóban jelent meg kilencéves korában, 1834-ben, s ugyanekkor egy másik költemény is a Regélőben. Tíz esztendő múlva, lelkes és szépreményű ifjúként már a híres Életképek közölte írásait, melynek utóbb szerkesztője is lett, s ezután fél évszázadnál is tovább folyamatosan dolgozott a hírlapokba. Olykor egyedül írta a lapszámot. Jókai maga mesélte, hogy néha az egész lapot, az utolsó betűig egyedül írta meg, mert munkatársai megbetegedtek, vagy egyéb okok miatt nem küldtek cikkeket. Írt hát Jókai esztétikai értekezést, novellát, verset és humoreszket. Vagy amit éppen kellett…
          Őt magát idézem: „Egyik vezércikk-íróm megbetegedett, pedig esztétikai értekezést kezdett meg az észről és szívről, s vége volt ígérve a jövő számban. Nekiültem hétfőn és megírtam a végét az észnek és szívnek, pedig most sem tudom, melyik az egyik, melyik a másik? Keddre P…-nak kellett volna novellát adni, nem adott. Ülj le, fiam, írj magad; ez is elkészült. Verseket kellett volna küldeni Petőfinek, Aranynak és Tompának; egyik sem küldött, semmim sem volt a vadverseken kívül; azt is magamnak kellett írni. szerdán a humoreszket kellett volna megkezdeni Laukától, az pedig szállást változtatott s nem mondta meg, hová? Ez a rovat is rám éhezett. Csütörtökön a Nemzeti Színház – irodalom és – és újdonságokra érett az idő, ezeket a jó Sükeinek kellett volna betölteni; ő pedig tökéletesen elfelejtkezett róla, pedig a csütörtök utolsó nap a szerkesztés heti rendében. Mit volt tenni? Az utolsó betűig magamnak kellett megírni az egész lapot, minden cikk és vers alá soha nem hallott álneveket nyomtatva. »Hol lőtted ezt a sok abszurdus poétát?« – kérdezé tőlem Petőfi, mikor hazakerült és meglátta a lapot. – Hol ám?”
          Ez volt a szabadságharc előtti lapok élete! S milyen szépen felfénylik e sorokban Jókai humora, derűs világszemlélete!
         Jól ismerem Jókai regényeit és novelláit, elolvastam mindet, némelyiket többször is, s hiszem, hogy megértettem a lelkét. És rendszeresen olvastam cikkeit is, nemcsak újságírói kötelességből, hanem mert valóban kíváncsi voltam a regényes lélek más műfajú munkáira. Csak így lehetett teljes a bennem formálódó, új meg új színekkel gazdagodó Jókai-portré. Nem is szándékozom hát elválasztani a szépíró Jókait a hírlapíró Jókaitól. Egyek ők, miként egy a lélek és a szív is egyazon emberben; másként szól az egyik, olykor másfelé húz a másik, de mégis együtt adják ki az embert. Hírlapírás és regényköltés két műfaj, lélekteljesebb az egyik, inkább az ész a forrása a másiknak. A lélek hangja szól Baradlay Jenő fájdalmas önfeláldozásából, Timár Mihály tépelődéséből nagyváros és szigetlét között vagy Zboróy Blanka Adorjának Manassénak kínált életpecsét-csókjából; s inkább az ész nyilatkozik meg a politikusi hitvallásokban, a humoros színi bírálatokban vagy Kakas Márton leleményes élceiben. Úgy szólok hát Jókai hírlapjairól, hogy soraimból felfénylik a regényíró Jókai lelke is.
          Van egy festmény a nagy mesélőről, íróasztala mellett áll, jobb kezét könyveken nyugtatja. Szeretettel nyúl hozzájuk, értőn, határozottan, szinte simogatja őket, teste melegével érleli. Előre néz, kék szemében messzeség van, távolbalátó, eget-földet fürkésző bölcsesség, és szeretet az élet iránt. Büszkeség is csillan e szemekben, a jól elvégzett munka becsületes örömfénye, és hála: Köszönöm, Uram, hogy adhattam! S ez adomány költői gyémántjai között ott ragyognak az újságcikk-drágakövek, a szerkesztői aranyak is.
          Az egyik rajzon pedig növényei között áll az író, kalapban, jobbjával szőlőlevelet érint. Mintha tenger közepén állna, s e tenger az életműve volna, melyben, ha szőlőfürtök a regények, az újságcikkek finoman erezett levelek: együtt adják a szőlőt.

 
          A kezdetek

          Két ifjú élt Pesten az 1840-es évek második felében, két küldetéses, lánglelkű fiatal, akik néhány év múltán elindították a nemzetet a szabadságharc útján. Petőfi, a költőzseni Vahot Imre Pesti Divatlapok című lapjának segédszerkesztőjeként ajánlotta Jókai Hétköznapok-ját. Meg is jelent a regény egy részlete, mutatványa, és kisebb elbeszéléseit is e folyóirat közölte, egészen az Életképek szerkesztéséig.
          Petőfi és Jókai sorsa ez időben még együtt haladt, ikercsillag voltak ők; Petőfi örök-lobogású lelke vonta magához és vitte, röpítette magával a szelíd, de küldetéstudatos Jókait.
          A komáromi fiú írói pályája a hírlapokban indult, ezek voltak tehetsége érlelői, aztán később nemcsak szépirodalmi, hanem politikai, társadalmi gondolatainak színterei is. A Hétköznapok részletével, Az ingovány oázával és a Nepean-szigettel egy tehetséges, sajátos világlátású prózaíró lépett be a magyar irodalomba. Petőfi tudta ezt, s Egy fiatal íróhoz című versében köszöntötte barátját, a rokonszellemű pályatársat, fergetegnek nevezve őt, ki „lelkének lángjaival fölgyújtja a világot”. S figyelmeztette, haladjon bátran, hittel saját útján, ne hallgasson a rosszindulatú bírálatokra. Jókai író akart lenni, szívével és lelkével, minden akaratával. Ügyvédi oklevelét sem használta, egy pere volt csupán; nem prókátornak született ő, hanem elbeszélőnek. A tehetségnek nem szabad útját állni, tudta ezt Kazinczy apja is, aki hiába festette le fiát tábornoki ruhában, azt remélvén, hogy a gyermekből katona lesz, a kis Ferenc inkább írogatott, s a bölcs apa elfogadta ezt. S tudta, elfogadta magáról a tényt Jókai is, és írt, írt…
          Nem csoda hát, hogy a hírlapoknál is felfigyelnek rá. Pest három szépirodalmi lapja (Pesti Divatlapok, Életképek, Honderű) közül a középosztályhoz szóló, kifinomult ízlésű Életképeknél kezdett dolgozni. Először színi bírálatokat írt, de mivel mindenkit „agyba-főbe” dicsért, Frankenburg Adolf elcsapta. Aztán a Jelenkornál dolgozott, 35 forint havidíjért.
          A Petőfi szervezte Tízek Társasága – írjuk le nevüket, méltók reá mindannyian: Bérczy Károly, Degré Alajos, Jókay Mór (akkor még ipszilonnal!), Kerényi Frigyes, Lisznyay Károly, Pákh Albert, Petőfi Sándor, Obernyik Károly, Pálffy Albert, Tompa Mihály – szeretett volna egy önálló, ízléseiknek-törekvéseiknek megfelelő irodalmi lapot indítani Pesti Füzetek címmel. Megelégelték a Pesti Divatlapok szerkesztőjének, Vahot Imrének fukarságát, és arra szerződtek egymással, hogy saját orgánumot indítanak, és más divatlapba nem is írnak. Nem sikerült, mert nem kaptak helytartótanácsi lapengedélyt. Vahot Imre pedig a nevetségessé tevés bosszúját alkalmazta: a fiatal írók korábbról nála maradt műveiből több írást is közölt a Pesti Divatlapokban. Ekkor sietett az ifjak segítségére Frankenburg Adolf, az Életképek szerkesztője. Arra kérte Petőfiéket, hogy „kezdjék meg újra a hatást, mire erkölcsi és honfiúi tekintetben önlelkök sugallásától fel vannak hivatva”. A fiatalok – mivel önálló lapot indítani nem tudtak, és különben pedig rokonszenveztek az Életképek irodalmi irányával és programjával – elfogadták Frankenburg ajánlatát. Elsőként Jókai jelentkezett a lapban a Sonkolyi Gergellyel, aztán szépen lassan a többiek is csatlakoztak hozzá.

 

Folytatjuk

M

agyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap