Jókai Mórról

Nyiri Péter - A..., szo, 05/05/2018 - 00:04

185 éve, 1825. február 18-án született Jókai Mór, prózairodalmunk egyik legnagyobb, külföldön is – már életében – elismert alakja. Művészetéről megoszlanak a vélemények, vannak, akik ifjúsági regényekként értelmezik műveit, mások a Gyulai- és Péterffy-féle korabeli kritika továbbéltetéseként a realizmust, a hiteles lélekábrázolást kérik számon rajta, s e „hiányosságai” miatt elmarasztalják. De vannak, akik különböző értelmezési kulcsokkal egyre több – eddig nem ismert – rejtekét nyitják meg a Jókai-birodalomnak; s e megnyitások-feltárások révén egy igen koncepciózus, hiteles és helyenként modern regénytípus körvonalazódik előttünk. E kutatások nyomán kapunk hírt a Jókai-regények románchoz való hasonlatosságáról vagy vele való azonosságáról (ld. Szilasi László, Nyilasy Balázs írásait), a Jókai-szövegek meglepően érett pszichológiai rétegeiről (ld. Bényei Péter tanulmányait) vagy a legújabb Jókai-monográfia által a Jókai-életmű érdekes médiatörténeti vonatkozásairól (ld. Szajbély Mihály művét). Megemlíthetjük a Jókai-regény keresztény-vallásos utalásrendszerét is, mely különösen a ’70-es években nagyon is koherens, hangsúlyos és alapvető narratívának látszik. 

Jókai nyelve nehéz, halljuk gyakran, s ez persze részben és helyenként igaz, ugyanakkor van megoldás. Egyrészt érdemes (szükséges) a szómagyarázatokkal ellátott kiadásokat forgatni (egyébiránt Jókai műveiből jól lehet tanulgatni latinul), másrészt a Jókai-szöveggel alaposabban, értő-elemző módon talán valóban inkább a középiskolások tudnak megismerkedni. Jókai nyelve azonban a magyar regényirodalom egyik legérettebb nyelvezete, Jókai az egyik legnagyobb, legtehetségesebb elbeszélőnk, kinek gördülékeny, tökéletes prózaritmusú és magyaros stílusához nagyon kevés hasonló van. Jókai világa magával ragadó, és ha meghalljuk üzenetét, örömmel-lelkesedéssel vesszük tudomásul, hogy történelmünk hőstettek és hősök története, s hogy a mítoszok és legendák újra és újra megtörténhetnek. Idézzünk fel néhány emlékezetes Jókai-adományt!

A török világba vitt, idegen földön szőtt sorsban kínált vigaszt a szabadságharc után a Janicsárok végnapjai; Szent Ritaként szelídítette meg Fanni a vad Kárpáthy Jánost, majd fia, Zoltán emelkedett magasra a dicső reformkori nemzetépítő léleklobogásban. Emlékezzünk, hogyan írták át a végzettel fenyegető sorskönyvüket az Áldorffy testvérek, Dezső boldogan, Áron szenvedve; s hogyan játszották el fájdalmas szerepüket a szerelem bolondjai, miként tért jó útra, a szerelem és hazaszeretet útjára a csapongó, léha Harter Elemér. Boldogító olvasmányunk a szabadságharc eposza, a haza hű gyermekeinek története, A kőszívű ember fiai. Látjuk magunk előtt, hogyan zabolázta meg a tüzet a becsületes, szorgalmas flóriáni hős, Berend Iván, a szerelmes tudós, aki végül elnyerte a bűnös nagyvilágban is tisztán maradó Evilát, a természet szépséges-szilaj leányát. Jókai fantáziájában formálódott Jenőy Kálmán és a bontakozó magyar kultúra élete, fennszóval hirdetve: És mégis mozog a föld!;  e világban evezett a Senki szigete felé, vissza az édenbe a pénztől megcsömörlött, önmagával meghasonlott Timár Mihály, aki úgy lett boldog ember, hogy senkivé tette magát; és itt szállt az égbe Tatrangi Dávid a béke és a szeretet nevében, oldalán Rozáliával, a nők e jókais, elevenen angyali eszményével. De emlékezhetünk a komédiás Zárkány Napóleonra, aki eltűnt a világ szeme elől, hogy a földi paradicsomban vagy az égben folytassa életét. Olvastuk, hogyan ismerte meg Zboróy Blanka Adorján Manasséval az igaz Krisztust, a béke és a szeretet urát, s az idilli Torockóban együtt kezdték el írni azt a boldog életregényt, amely nem ér véget soha. Olvastuk, hogyan küzdött a szabadságért a nagy orosz télben Puskin Sándor, miközben a minden oroszok cárja búskomoran bolyongott országában, leánya életéért aggódva; olvastuk, hogy miképpen harcolt a kuruc és a labanc oldalán is A lőcsei fehér asszony, és láttuk, hogyan számolta a fel a betyárvilágot Lándory Bertalan, A lélekidomár. Nem folytatom…

Jókai megannyi feledhetetlen alakja: hősök, szentek, lovagok és tündérek, gyarlók, ördögi alakok és egész emberek. „Ki ez a gazdag úr, ki annyi örököst hagyott maga után? Egy árva költő az, akitől milliók kincset örököltek: kincset, melly annál nagyobb lesz, mentül többfelé elosztják: a haza szerelmét… Mert nincs ollyan balzsam, melly ugy ellenállna rombolás kezének, mint a nép szerelme, mert nincs ollyan emlék, melly ugy megharcolna az idők dühével, mint a szózat, melly a költő ajkáról jött…” Vörösmarty halálakor mondotta e szavakat Jókai, melyek reá szintúgy illenek. Mint ahogy illenek mindenkire, aki igazi, hiteles, nemzetgazdagító művész. S Jókai testestül-lelkestül művész volt. Kérdezték és kérdezik sokan: miként lehet, hogy sohasem apadt el költői forrása? Úgy, hogy szeretetet adott. S az sohasem fogy el. Sőt: mentül többet adnak belőle, annál több lesz belőle annak is, aki adja. Ez Jókai művészetének, termékenységének titka. És persze – ő ebben hitt, ebben élt – a vasakarat és a csüggedetlen szorgalom.

Jókai írásait áthatja a szeretet: az ember, a természet, a haza és Isten szeretete. A regénybeli cselekvések és jellemek mértéke az erkölcs és a szeretet: a cselekvő szeretet. Jókai művei kalandosak, tele küzdelmekkel, szerelmekkel, vívódásokkal; szövegei hasznosak, tanulságosak és élvezhetők ma is.

S végül szóljunk Jókai kitűnő humoráról: a nagy író többek között az Üstökösben, az első magyar karikatúrákkal illusztrált humorisztikus lapban nevettette az olvasókat. S nem mellesleg: Jókai A magyar néphumorról címmel tartotta meg akadémiai székfoglalóját. „A magyar néphumor tanulmánya elég fontos és elég mély arra, hogy a vele foglalkozás bármely hivatását komolyan vevő írónak szégyenére ne váljék.” – mondotta.

Búcsúzóul idézzük fel, milyen stílusa volt Kakas Mártonnak! Olvassuk csak, hogyan magyarázta az opera lényegét!

„Opera az, keresztyén atyámfiai, mikor az ember ezt a rövid mondást: »hozz nekem egy ital bort!« ilyenformán ereszti ki a torkából: »hó-ha-hi-ha-hozz né-e-e-ke-e-em e-e-egy ihahu-taha-hul bololololololort!« Továbbá, mikor a hős szerelmet vall: „Szívem elraboltatott” először ő mondja egyedül, azután mondják ketten, hárman, végre valamennyi inas, közkatona, paraszt és a silbakon álló strázsa is mind egyszerre énekli ugyanazt az érzékeny mondást; s ez igy tart mintegy öt percig. S mikor vége van, megint ujra kezdik: »Szívem elraboltatott«.”

Olvassuk hát Jókait, és tanuljunk tőle!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap