József Attila lelki összeomlása 2/2

Kiss Dénes, v, 12/03/2017 - 00:08

 

 

 

 

 

Tanácstalanul állunk annál a megállapításnál is, hogy költőnk érzelmi világa önközpontú volt. Mi tesszük hozzá, a gyerekkorból eredeztethető szeretethiánya sajátos lelki űrt hozott létre benne. (Olyasmi lehet ez, mint a fizikában a vákuum!) Több évtizede a boldogság megmaradásának törvényéről írtunk-tűnődtünk, de akkor nem fogalmaztuk meg azt az egyszerű fizikai tényt, hogy a lelki hiány a szenvedés maga. Hogy, amit nem kaptunk meg, ami nem lett lényünk része, noha az egészséges emberi létnek szüksége van rá, az szegényítő, gyöngítő hiányként rogyaszt bennünk. Ám ez egyúttal a lélekkel való látás képességét is létrehozza? Udvardi professzor is pontosan fogalmaz, amikor ezt jegyzi meg: „Megadatott néki, hogy néha a ‘mennybe’ lásson”. Ezzel együtt az is, hogy a pokolba lásson! A felismerés és a félelem együttese embertelen terhet jelent. Tehát minden költői hajlam e valójában később pótolható hiány, a lélek plazma- vagy kristályállapota? Amelyen megtörik a való világ minden fénye és színe? S az emberi tehetség maga is ékszer jelenség? Kétségtelen, ez önmagában nem betegség, noha emberi állapot tünete. Ha ez megközelítőleg is így van, akkor nagyon feszengünk az ilyen tudományos megfogalmazásokon, mint például „a neurotikus érzelmi zavarok” vagy a „fóbia”, „a jellemneurózis”. Mielőtt a saját, rég sejtett véleményünket fölmutatnánk, hadd kérdezzünk rá a következő két mondatra: „Az előzőekben már említettük a skizoid lélek rendkívüli érzékenységét. Az ilyen beállítottságú személy olyan körülményeken is fennakad, amelyeket a normális ember érdektelennek tart, figyelemre se méltat.” Milyen tehát a „normális” ember? Tehetségtelen? A rendkívüli érzékenység jórészt nem észbeli képességek kérdése? Mint ahogy az alkotás folyamata is a sokféleképpen összetett munkálkodás, még a csodálatunkkal sem befejezhető műben megjelenő eredménye? Mindezek és még sok minden más ezerfajta összefonódás, hatás, kapcsolat együttható erő, különlegesen finom és rejtőzködő együttélés. Azaz csak úgy szakítható szét, miként az élő ember teste. Nem valami ilyesmi történt József Attilával? Illyés Gyuláné írta, hogy a költőt „szétanalizálták”. Tegyük hozzá, olykor az az érzésünk, hogy cafatokra. Nem Udvardi professzor‑e, aki maga is rákérdez: „A lélektani vizsgálat elemző értékelése befejeztével nem lehet elkerülni, hogy meg ne kérdezzük: József Attila tragédiába torkolló – Morócz Zsolt a szárszói bakter szavait így idézi: József Attila alálődörgött egy lassan guruló, üres vagonnak – ” (Akkoriban még nem volt Balatonszárszón külön gurító, elágazó sínpár.) Persze maga a professzor is tudja a választ, le is írja, amely tömörítve így hangzik: „mindkettőt”.

Mielőtt nem kis keservvel befejeznénk e kis eszmefuttatást, a tisztesség azt kívánja, szóljunk a költő rendkívüli, nyugodtam mondhatjuk páratlan eszmeképző és gondolattársító képességéről. De nevezhetnénk a magunk egyszerűségével filozofáló adottságnak is. Nem is kevés versből idézhetnénk mondanivalónk igazolására, de úgy véljük néhány példa is elég arra, hogy fölvillantsuk József Attila költői – filozófusi – különlegességét, nagyságát. Talán az Eszmélet című remeklése az, amely egymagában is a legjobban foglalja össze, mutatja meg az összpontosítás nagyszabású képességét. Mert végső soron nem akárkit, hanem költőt vizsgáltak, elemeztek. Tehát nem lehet különválasztani az embert, aki például beteg és a költőt,aki beteg. „Betegségének” van valamilyen hatása a költészetére vagy költészetének egész emberi mivoltára? Minden bizonnyal. Nem mehetünk el tehát a verseiben található nagyszabású felfedezések, gondolatok mellett. József Attila filozófusként is jelentős. Ne tagadjuk meg ezt tőle csak azért, mert a költészet tömörségét, az elemző gondolat képpé sűrített módját választotta a közlésre. Mert mi más az alábbi négy sor, mint filozófia? Egyszerre kérdés, értekezés és válasz. Amiről például Cicero nemrég – magyarul először – megjelent, Tusculanumi eszmecsere című munkájában oldalakon át folytat párbeszédet, azt itt, az alábbi idézetben egy-egy pontos szó is kifejezi.

 

S aki él, mind-mind gyermek

és anyaölbe vágy.

Ölnek ha nem ölelnek –

A harctér mind nászi ágy.

 

Szinte szétfejthetetlenül tömör gondolatok rendszere, többszörös „neuron”-kapcsolattal oda-vissza az agyban, úgy nyomja-húzza, akár a nehézkedés törvénye. Súly ez bizony, roppant súly törékeny embernek, pillangó léleknek. S ráadásul ez az ember nemcsak tudja, de minden ízében viseli, átéli az egyetemes világ törvényerejű igazát! „Ami égi ne hozd a földre le!”

Az atombomba látomása, mint kemény fényacél vág, süvít át a versen. Majd lássuk a lassú sodrással induló roppant gondolatot az Eszmélet című versből, amely szinte a vakulásba torkollik.

 

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ.

 

Majd következzen a csillagászati, atomfizikai, ha úgy tetszik Bolyai János-i, Einstein-i látomás:

 

Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra.

 

Elgondolkodhatunk, hogy miről is ír a költő? Csupán jelképes fogalmak e szavak s ezekből áll össze a mondat, vagy ennél pontosabban meg lehet határozni e három sor jelentését? Minden bizonnyal az utóbbi az igaz. De hát akkor mit jelent ez a három sor? Magam feltételezése szerint ez a három sor fizikai, egészen pontosan csillagászati jelenséget ír le. De egyúttal idő és tér összefüggést is jelöl. Tudjuk ugyanis, hogy az irdatlan távolokban fellobbant s a valóságban felrobbanó ún. szupernovák akkor már nem léteznek, amikor mi a fényüket látjuk, hiszen sok-sok fényévnyi távolból észleljük őket. Tehát e térben, „csak ami nincs, annak van bokra”. Maguk e csillagok, persze, köztük a mi közepes csillagunk, a Nap is, e majdani robbanás-lobbanás fénygubója, ami valamikor roppant nagyságúra nőve magába izzítja és elnyeli bolygórendszerét, eléri a szupernova állapotot, majd sötét ponttá zsugorodik. Tehát, „csak ami lesz, az a virág” – üzeni a messzi jövőbe látó költő! Ő csak tolmácsa az egyetemességnek. Noha ezt sokszorosan megszenvedi! S ugyancsak ebből következik az az egyetemes változást jelentő törvény, ami mindenütt jelen van és folyamatosan uralkodik: „ami van, széthull darabokra”. Mindezek és hasonló fajsúlyú gondolatok, látomások sokasága embertelenül terhelik az emberi agyat. Ezzel kellett élnie József Attilának a hétköznapokban is. Agyában kivetültek a törvények megjelenési formái, a jelen és nagyon távoli jövő látomásai. Természetesen vitatható, hogy ő mire gondolt e sorok írásakor, gondolt-e valamire. Várható‑e, hogy középiskolai tanárok fölismerjék valamiféle „Bolyai-aggyal”, hogy a nagy költészet maglényege olyan, mint a nagy számtani, fizikai stb. felfedezéseké? Nem véletlen tehát, hogy alig száz évvel korábban, másik nagy költőnk ezt írta:

 

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,

S minden mive tűnő szárnya körül lebeg!

Bizony Berzsenyi Dániel merészkedett Bolyai-féle és einsteini tájakra. Mindezek meghatározó erejű tényezők, amelyekről nem szabad elfeledkeznünk. Különösen akkor, ha magyar költőkről van szó, akik közül a legnagyobbak egyúttal a legnagyobb filozófusaink is!

Magam nagyobb teljesítményt vagy találmányt e világban nem ismerek, mint az eszmeképző magyar nyelv! S ezen belül a magyar költészet. Legnagyobb költőink szellemi teljesítményei fölérnek a világ legnagyobb filozófusainak, fizikusainak és matematikusainak teljesítményeivel. Magam József Attilának és Bolyai Jánosnak köszönhetem azt a szellemi irányultságot, ami a gondolatelemzések elmélyítésére ösztönzött és ösztönöz. Gondolhatok olyant is, hogy a mindenségben húzhatok akár végtelen hosszúságú egyenest, az mégis lehet végtelen nagyságú, kiterjedésű körív része. S gondolhatom, hogy agyunk alakjából is következhet korlátolt gömbkényszerű gondolkodásunk is.

A magyar nyelv egyik jellemzője a képbe való tömörítés lehetősége. Akárcsak a mai számítógépek, parányi elektromos kódba vastag kötetnyi anyagot tömöríthetünk. Költőnk nemcsak művelője, hanem sajátos áldozata is lett páratlan tehetségének, képességének, mondjunk ki, zsenialitásának. József Attiláról szólva különösen nem lehet erről hallgatni. S erre nézve tőle számtalan, de más költőnktől is sok tucatnyi példát ismerhetünk. Gondoljunk még az örök, szent kérdést is ilyen egyszerűen megfogalmazó Babits Mihályra:

 

miért nő a fű, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nő?

 

S mintha Babits a József Attila-kérdést is belefoglalta volna ebbe a két sorba. Mert ezekhez képest részletkérdés, noha kutatandó, hogy mennyire nyomorog a költő. Nagy átokkal megverten „lődörgött” e világban s gondolatban minden lehetetlennel érintkezett. Számára sem volt megváltó istenség, csak keserű remény. „Pontosan, szépen” érezte, tudta ő, hogy miért a „Szépség koldusa”! Botorkált erre arra, nyaralt a tengerparton, kapott támogatást, nem is keveset, csak megértést nem kaphatott igazán senkitől. Kivéve talán az útra indító Juhász Gyulát, aki maga is nagy lélekvilági, magányos és védtelen csavargója volt a magyar nyelv mindenségének s megsejtett valamit a mindenség árva fiának lehető sorsáról.

De az is igaz, amit Udvardi professzor remél: a költő életét, műveit közelebbinek, rokonibbnak érezzük e könyv elolvasása után. Azaz, összekötő fajdalmunk mélyül el és szeretetünk, ahogy az utólevélben Gyurkovics Tibor írja: „Mi inkább szeretünk. Megsimogatjuk összetört fejedet, dédelgetnénk pietás csontjaidat, s nemhogy palackba zárnánk, de kiárasztanánk ellenőrizhetetlen szellemedet. Mert szeretünk. S csak azért és úgy foglalkozunk veled, mint élő emberrel és költővel és testvérrel, akinek egy könnycseppje súlyosabb a lét poharában, mint a pszichológia naiv érvrendszerének ánizslikőrje.”

Már sejthetjük, miféle angyal-sárkánnyal kellett gyürkőznie, vívnia a mosónőnek, szegény Pőcze Borbálának, a szennyes ruhák felhőnyi tömegében, mosásában és teregetésében. Milyen istentelen felelősség szakadt rá, amiről igencsak halvány sejtelme volt, ha egyáltalán lehetett, s akit talán nem is egészen ok nélkül hagyott ott József Áron sem. Aligha sejthette szegény az ő maga küszködésében, nyomorúságában és tehetetlenségében, hogy miféle nagyságos és gyönyörűséges szörny „növesztette körmét és fogát” ölében s tapadt emlőire, és minden porcikájával, miközben csillagrendező szellemével, a mindenséggel kívánta mérni magát. S ami embertől telhetett, azt meg is tette! Mi azonban fejet hajtunk az anya-mosónő és a világhercege költő előtt, nem tehetünk mást! József Attilát örök szentjévé avatta a csodálatos magyar nyelv. Rá gondolva azonban belőlünk is gátolhatatlanul szakad ki még mindig a sóhaj, az örök anya hiányának sajgásából: nagyon fáj! És tudnunk kell minden vizsgálódás mellett azt a nem elrettentő természetes igazságot, hogy önmagából rontott rá a gázoló vonat.. S mindehhez nincs szükség megnevezhető vasútállomásra, sínek végtelenben „találkozó” párhuzamosára. Az eleve elrendelés nemcsak az embert formálja, gyúrja meg, hanem annak sorsát is. Mindaz, amivel a sors érintkezik, törvényszerűen legendává válik, hogy megtestesítse a szenvedést, és az „arany öntudat” tündöklő értékét.

 

Lyukas Óra, Agy-Magyarország 2005

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap