Juhász Gyula Emléknap

Szerkesztő A, szo, 04/06/2019 - 00:12

 

 

 

 

 

 

 

Juhász Gyula a Nyugat első nemzedékének nagy költője, csöndes, szerény művész volt, aki mindig önmagával küzdött. Pap akart lenni, végül költő lett, de vallásosságát, mély érzéseit, meghitt-bensőséges gondolatait mindvégig megőrizte. Babitscsal, Kosztolányival indult, velük és Adyval lett híres költő; a Nyugatnak kezdettől fogva munkatársa. Élete összefonódott Szegeddel, ott született, ott is halt meg. Közben persze több helyen is járt. Nagyváradon a szerelmet találta meg (Sárközi Anna személyében), ez a szerelem azonban reménytelen volt. Juhász Gyula boldogtalan volt, szinte egész életében. Költői sikerei ellenére is. „A magyar bánat és az emberi részvét költője vagyok” – vallotta magáról, s valóban, mintha mások szenvedését, népe szomorúságát is magára véve az örök bánatba helyezte volna lényét. Mégis, e mélabú volt költészetének ihletője-táplálója. „Andalító magyarsága” (Kosztolányi szavai) gyönyörű tájversekben, érzékletes hangulatlírában nyilvánult meg, kifejező, szívhez szóló, szépséges magyar nyelven. Orbán lelke című kisregényében egy vívódó tanáremberről ír, aki beletörődve a kisvárosi létbe, távol a „nagyvilág” kínálta lehetőségektől, csüggedten, lemondással végzi a munkáját. A főszereplő nem találja meg a kiutat, pedig az ott van előtte-benne. Tehetsége kibontakoztatásával, az alkotással a maga számára a kisvárosból is nagyvilágot teremthetne. Juhász Gyula is az alkotásból, a költészetből meríthetett volna erőt, s bár a művészet több válságon is átsegítette, végül nemet mondott az életre. Juhász Gyula lírája finom és megmunkált, nem oly sokszínű, mint kortársaié, hangulata egységes, a mélabú szelíden rátelepszik soraira, s egy csöndesen megszólító, mély tónusú költészetet teremt. A verseket a zsongó némaság uralja, de ebben az egyszerre folyó és várakozó-vágyakozó csöndben: „A legsötétebb ég alatt/A legmélyebb örvény felett/Uram, én Téged leltelek./A csillagtalan éjjelen/Egy láng lobog a lelkemen,/Mint reves fában gyönge fény,/De mégis élet és remény./Isten némán hozzám hajol,/S engem idéznek valahol.” – írja De profundis című versében. Ez láng azonban kialudt, a költő maga oltatta el. A Juhász Gyula-versek ugyanakkor nyelvileg gazdagok, színesek, szemléletes képekben, veretes formában közvetítik a mindig mély és mindig súlyos gondolatokat. Gyönyörű példája ennek a Magyar táj, magyar ecsettel című, festményszerű költemény. Szerelmi lírája egy eszményivé avatott nőhöz, az örök Annához szól. Csak így, a művészetben tudta átélni a teljes szerelmet, életében csak a viszonzatlan szerelem jutott neki. Magány, bánat, csönd – ezek Juhász Gyula visszatérő motívumai-érzései. Vallásos költő volt. Vidor Miklós mondja róla: „az elesett, sorsvert lelkek alázata és szeretetéhsége hajtja kiúttalanságában az egyetlen bizonyosság felé, melyben sohasem kételkedett. Hányattatások, megaláztatások, megújuló gyötrelmek között tartott Istenhez, hogy végső menedékét elérje.” Juhász Gyula versei a művészet szépségének, a nyelv erejének bizonyságtevői, megállásra-elgondolkodásra késztető segítői – s ezért – a bennük megírt-megvallott minden fájdalom, bánat és csöndes szenvedés ellenére is örömöt és reményt kínálnak. Ez az igazi költészet adománya.

 

 

Nyiri Péter

igazgató

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap