Július

Bodor Miklós László, cs, 07/03/2014 - 00:09

 

 

 

A kunyhó ajtaja szelíden nyikkant, amikor betettem magam mögött. A körtefáról elrúgta magát egy mátyás, és csak a vadföld felett tette hírré a felháborító tényt:

-Ember. Emberr! Vigyázzatok!

Megszokásból utána küldtem egy-két jókívánságot, inkább derűsen, mintsem haragból.

Róttam az utat a Kuruc-vágás felé. A puska békésen lógott a szíjon, és tele voltam reménnyel a vén bakot illetően.

Ezt a bakot én tettem "öreggé". Már tavalyelőtt nekem juttatta volna a vadászmesteri kegy, ha nem verődik a fényképezőgéphez a messzelátó, amikor a puskát elhamarkodottan vállhoz akartam kapni.

- Harangszóval nem lehet a bakot lenyűgözni! - mondta ki a szentenciát Oszkár, nekem vadászügyekben tanítómesterem.

Rágyújtott, felállt teljes, majd' két méteres magasságában, és egész lényén elömlött az ügyetlenkedésem feletti megvetés.

Jó ideje élcelődött rajtam a társaság, és névnapomra küldtek egy szájharmonikát, hogy teljesebb legyen a felszerelésem. Csalsípnak!

Tavaly felkapaszkodtunk a magaslesre.

- Inkább a sarkon kéne elülni, hátha a horhoson jön át! - próbálkoztam. Éreztem, hogy igazam van. Reggel nagy zápor volt, és ilyenkor a vad áthúzódik a falu feletti sűrűkbe.

- Gyere csak utánam! Szólt a parancs, és mit tehettem: mentem.

 

Érdemes volt! Onnan fentről igazán szép látvány volt a bak, amint pontosan ott jött ki, ahol mondtam.

A saroknál. A lestől bő fél kilométerre. Ágyúval szép lőtávolban. Békésen vakargatta a nyakát, biztosan kínozták a kullancsok.

 

Néma, "nyolc napon túl gyógyuló" pillantást küldtem társam felé. Odacserkelésről szó sem eshetett, mert az újulat sűrű, mint a drótkefe, cserkészút nincs benne.

A szálason át mehetnék, de arra rossz a szél!

A vadföld alatt lopakodva pedig lő irányba esne a turistaút...

Ha ott ülnénk..., de mi itt ülünk!

Nem szaporítom a szót. Meglőttünk egy másik, gyenge bakot, de ez nem "az" a bak volt. Az "én" bakom.

Az idén pedig egyedül megyek ki rá.

A hónapnak lassan vége. Augusztusban itt már csendnek kell lenni, mert szarvasaink világgá mennek.

Nekem pedig ma kell meglőnöm, mert kora reggel megyek haza, visszajönni már nem lesz módom.

Korai volt még az idő, amikor felértem. Meg is izzadtam a melegben. Elkészítettem alkalmi leshelyem egy sűrű mogyoróbokor mellett, és vártam. Balkézre esett a turistaút, ahol mozgott néha egy-egy magányos vándor, vagy kisebb csapat.

Most nem vadász voltam, hanem kuruc őrszem. A század ott bújik meg az út melletti domb oldalán. Itt kell lecsapni a labancra, ma viszik -  ezen az úton poroszkálva - Losoncra a zsoldot!

Csak csendes turisták jöttek, akik nem zavartak senkit, és nem is látszottak labancnak... Távcsövön néztem őket.

Talán a sereghajtó csinos fiatal lányt jó lett volna foglyul ejteni.

Az idő múltával a kirándulók is elmaradtak, előttem benépesült a vadföld. Nyulak jöttek az erdőszélre, hegyezték kanálfülüket - kölcsönösen ijedeztek a fácánoktól.

 

Feltűnt egy róka is, ez némi riadalmat okozott fácán- és nyúlkörökben. A komának szép élénk bundája volt, fehér folttal a torkán. Optimista krakélerképe szinte mosolygott a világra.

Néztem a messzelátón, arra gondoltam, hogy télen, mikor szép tömött, értékes a bundája, bezzeg a szomszéd puskás előtt tűnik fel a hajtásban... .

Egyszer csak megpördült és szédületes tempóban hagyta el a terepet. Nyomában hatalmas kuvasz vágtatott.

Vívódtam magammal, meglőjem-e.

Győzött a vadgazda bennem, és utána küldtem a golyót,

A kutya feldőlt. Mire odaértem: nem élt.

Beteg lehetett, oldalát csupaszra marta a rühök miatt: Nyakán még látszott a póráz helye.

Az ebadó rendelet előtt megbecsült házőrző volt nyilván. Aztán: fel is út - le is út. Az erdőn meglőjük mi, mert pusztítják a vadat, a mezőn a mezőőr; mert ki tudja, nem veszett-e?

A kutya iránt nem volt harag bennem, de a hajdani gazdát illetően kellemetlen kívánságok tolongtak bennem.

- Ide ma már nem jön semmi! - szűrtem le a végkövetkeztetést.

- Talán a nyiladéknál szerencsém lesz - gondoltam. Kedveszegetten átköltöztem egy alkalmasnak tűnő, távolibb magaslesre. Innen rég nem esett lövés. Nyekergett a korhadásnak indult létra. Az öreg tölgy ágai között szinte elveszett a les. A lombokat aranylóvá festette az aláhajló Nap. A szellős magasságban moccanatlanul ülve hatalmas szarvasbogarak tekintettek meg, függélyesen tartott testű, méltóságteljes röptükkel az estébe hajló pirosas fényben.

A nap mind alább csúszott az ég alján. Szarvasok jöttek ki a nyiladékra.

Átváltott egy konda disznó is. Őz egy sem!

 

Az alkony ellopta a színeket, felfénylett egy-két túlbuzgó csillag.

 

Fogyott a fény, kiürítettem a fegyvert, de nem indultam még.

Úgy éreztem, az erdő lát engem, befogad, nem ró meg, amiért faggatom. Látja az öreg bakot, de még nem adja nekem.

A rókát is látja, aki már elfelejtette a kutya-üldözéses, égzengéses délutánt.

És elmondta nekem, hogy régen, vékony suháng korában rongyos ruhájú fringiás embereket látott.

A lovaikat megtanították nesztelenül lépni, hogy senki ne hallja.

Mindig űzött, kisemmizett emberek voltak, akiket nem szántak a hatalmasok.

Ők sem ismertek könyörületet, ha váratlanul lecsaptak az úton gyanútlanul vonuló fehér köpenyes, idegen szavú katonákra.

Testükön a sebhelyek törökkel-némettel vívott csatákról mesélhettek.

Sorsuk is, ők maguk is hasonlatosakká váltak lassan a farkasokhoz.

Honnan jöttek, rajtuk kívül nem tudta senki; hányan vannak, merre  bujdosnak holnap, maguk sem tudták.

             Majd visszatér Thököly. A késmárki sólyom! - biztatgatták egymást rejtve rakott tüzek körül, és kifényesedett    a szemük.

Fel-felsikoltott a töröksíp - egy egész nép jajgatott hangján, dünnyögve szóltak a keserű nóták. A bor elérhető közelségbe hozta a mérhetetlen-távoli, elérhetetlen SZABADSÁGOT. Megújult az alig parázsló remény.

Tudta-e Thököly? Messze élt a törökök kegyelemkenyerén. Ő is az emlékeiből élt már. Tudta, hogy nem sólyom ő már, hanem köszvényes, elnehezült öregember. Tán épp' holnap kénytelen ismét alázatoskodni egy alig jelentős muzulmán helytartó előtt: pénzért, maga és maroknyi kísérete számára.

A portán már nem nyíltak számára ajtók, nem akart ott emlékezni már arra senki, hogy Magyarország Fejedelme megszólítás járna neki.

 

Rég volt!

De ez a fa még látta a tüzeket, a bujdosókat, a hazaszeretettől lángoló szemeket.

Az én kis rőzsetüzem legfényesebb szikrái, az ő szemük csillanásának visszfénye!

 

 Ez a föld takarja sírjukat. Az a lila harangvirág, tán egyikük szívének porából kapja  az életet.

 Róluk kapta nevét a Kuruc-vágás, a Vértes-halál oldal...

Az öreg fák pedig mesélnek róluk. Annak, aki: mint most én is, ül még kicsit a sötétben, ha nem jön meg a bak. Szélszavú, beszédes lombok alatt. Ma nem találkoztunk.

Az idén már nem lőhetem meg!

Nem baj! Talán majd jövőre!

Ha akkor sem, az se baj!

Fő dolog, hogy magyarul susogjanak a lombok szenvedélyünket öröklő unokáink fülébe. Akkor már ez a föld takar majd, és mirólunk is szólnak majd a lombok.

Megkérdezhetem: megtesztek érte mindent, ami tőletek telik?

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap