június 4. - Trianon

Rozványi Dávid, k, 06/05/2018 - 00:04

Siratunk valamit, amiről még a történelemkönyvekből sem lenne szabad tudnunk, mert arra ítéltettünk, hogy nem szabad megtanulnunk saját szánkban alvadó vérünk hánytató keserűségének ízét.

Arra ítéltettünk, nem tudni hol és mikor, hogy nekünk csak a más fájdalma fájhat, hogy a sajátunk sohasem.
Mégis fáj, s nem tudjuk miért.

Nekünk, ha azt mesélték: Felvidék, azt is mondhatták volna, az Üveghegyen túl, s amikor Erdélyt emlegették, akár az Óperenciás tenger mellett is lehetett volna, s Újvidékről azt is hihettük volna, hogy New York elővárosa.
Mégis siratunk valamit, akkor is, ha nem megyünk ki az utcára, ha nem is mondunk nagy szavakat, ezen a napon mégis csendesebbek vagyunk, s siratunk valamit, még ha titkoljuk is magunk elől.

Siratunk valamit, amit ezerszer megtagadtunk, kitéptünk és pusztítottunk magunkban, mégis él.
Siratunk valamit, amit a világ ezerszer elárult és pusztulásra ítélt, mégis él.

Mi az ellentétek és lehetetlenségek népe vagyunk.A határokat áttolták a fejünk felett és mi nem csináltunk semmit.

Maradtunk vagy elűztek, de nem tettünk semmit, mert hittünk abban, hogy a világnak van rendje, aminek kötelessége helyreállni.

Mi maradtunk: megtörtek, vagy megalázkodtunk, vagy elűztek és átjöttünk a maradékba, ahol vagonokba laktunk évtizedekig, de álmodtunk és vártunk, és nem csináltunk semmit, mert nem hittük, hogy lenne erőnk bármit is csinálni.

Mi húsz évig daloltunk a szabadkai udvaron nyíló liliomról és Krasznahorka büszke váráról, közben pedig térképek fölött és fapuskákkal gyakoroltuk, hogy hogyan szerezzük majd vissza.

Mi Rómán keresztül akartunk Erdélybe jutni, Berlinen keresztül pedig a Felvidékre.

Mi a Donnál akartuk megvédeni ha nem is a Nagy-Magyarországot, de legalább azt a majdnem Magyarországot, amit sikerült visszaszereznünk.
Mi nem cselekedtünk, csak tűrtünk és hagytuk, hogy sodorjanak az események.
Mi mindig vártunk valamit, ami nem jött el.
Mi nagyok voltunk abban, hogy ne vegyünk tudomást a valóságról.

Mi dalolva mentünk ki Oroszországba, és Karádit hallgatva fagytunk halálra.

Már mindenki tudta, hogy minden elveszett,de mi németesítettük a neveinket és arról szónokoltunk, hogy a Duna-Tisza közén álljuk útját a judeo-plutokrata-bolseviki világ-összeesküvésnek.

Már bezárult Budapest körül az ostromgyűrű, amikor mi még karácsonyi ajándékokat vettünk, színházba és moziba mentünk.

Mi még akkor is harcoltunk, amikor már egy talpalatnyi magyar föld sem maradt.
Mi kincseinket nyugatra vittük és Szent Koronánkat elástuk egy olajoshordóban.

Bennünket felszabadítottak és megszálltak.

Battonyától Nemesmedvesig, tanították az iskolákban, s nem illett arról beszélni, hogy előtte volt Erdélyünk és volt Kárpátaljánk, hogy az Árpád vonalban a bekerítésig tartották magukat honvédeink (katonáink? fasiszta árulók? pszeudo-nácik? – jó évjárata van most a szavaknak).

Valamit végleg elvesztettünk azon a napon, amit később Felszabadulásnak kellett neveznünk, amikor piros papírzászlócskákkal kellett köszönetet mondanunk az „ideiglenesen hazánkban állomásozóknak”.
Nem Erdély, Felvidéket, Kárpátalját és Délvidéket vesztettük el, hanem a reményt, hogy egyszer nekünk is sikerülhet valami, amikor végre önönmagunk lehetünk és nem valami ránk kényszerített, felvett szerep – azóta már nem élünk, csak létezünk, s tudjuk, hogy már meghalni sem tudunk, legfeljebb elmúlhatunk.
És eljött a főállású optimisták korszaka:
sírni nem volt szabad, csak éljenezni, s bárgyú mosollyal nézni a jövőbe.

Nálunk a felszabadítók hétszázezer magyart hurcoltak el, - többet, mint a náci megszállók! - de rájuk nem volt szabad emlékezni.

Több tízezer magyart gyilkoltak le, hogy soha ne merjünk a régi Magyarországról álmodni, még ma sincs se sírjuk, se emlékük – vagy ha van, naponta halljuk a hírekben, hogy a sírkereszteket ledöntik és lekaparják a neveket az emléktáblákról.
Még ma sem tudjuk hány százezren haltak meg a náci haláltáborokban vagy a gulágokon, hányan féltek hazatérni, s maradtak nyugaton.

Mi egyszerre voltunk bűnösök és áldozatok: „a magyarkérdés vagonkérdés” mondták és űztek el minket szülőföldünkről, de közben mi is elüldöztük a svábokat (mit számít a kiterített térképeken néhány százezer ide vagy oda!) – mentség van, nálunk Európában ezekhez már diszkont áron is hozzá lehet jutni, de felmentés nem lehet kapni sehol.

Mi megtagadtuk ezeréves múltunkat és a királyok székébe bohócokat ültettünk, nem gondolva, vagy akarattal kizárva tudatunkból, hogy a bohócokat vagy elűzik, vagy kivégzik, amint megérkeznek az új hatalmasok.
Mi tudtuk hogy valami nagy sötét és gonosz közeledik felénk.
Talán a történelemben még sohasem, még Trianon napjaiban sem imádkoztunk annyit, mint ezekben az években.
Talán meg volt az egymillió imádkozó magyar, de úgy tűnt, mintha Isten is magára hagyna bennünket.
Az egyetlen ima, amit tiszta szívből mondhattunk az „Éli, Éli, lamma sabaktani” volt, de nem hallotta meg senki sem, talán még saját füleinkbe sem jutott el a kétségbeesett suttogás.
És mélyebb sötétség borított el, mint bármikor történelmünk során.

A trianoni félsz bekövetkezett: még az a kis maradék is, amiről azt hittünk miénk, elveszett.
Megadtuk magunkat a sorsunknak.

Az egyik oldalon: börtön, akasztófa, beletörődés, öngyilkosság.
A másik oldalon: hagytuk, hogy elszakítsanak régi életformánktól, talán még néha örültünk is, mert olyan szép és fényes volt a (soha el nem érkező) aranykor amit a szónokok festettek elénk nulla fajsúlyú szavakkal, nem tűnt érte nagy árnak a becsület, a kötelesség, Isten és haza, csupa kiüresedett szó és fogalom.

Örültünk annak, hogy már nincs Endlösung és nem indítanak szerelvényeket Szibériába sem, és nem vettünk tudomást Recskről és Tiszalökről, s Újvidékről csak a „hideg napokat” emlegettük. Igen, ezekben az években új szavakkal gyarapodtunk és erőszakoltak új értelmet a régiekre: kulák, padláslesöprés, osztályellenség, beszolgáltatás, kitelepítés.

És a karámokból átalakított gyűjtőtáborokban, a Hortobágyon gondolkoztunk csak el azon, hogy hová tűnt régi világunk.
Nem harcoltunk. Ukrajnában, Észtországban még évekkel azután is fegyverrel küzdöttek, hogy mi csendben tudomásul vettük, hogy mostantól, az új vörös istent kell imádni.

Szervezkedtünk, terveztünk, közösségeket építettünk, de már az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy reménytelen, s amikor ránk záródott a cella ajtaja, megnyugodtunk, hogy a világ új rendje szerint kell meghalnunk.
Tudtuk, hogy minket valaki vagy valakik már halálra ítéltek, s évtizedek óta csak a siralomházban vergődünk.

A megváltás elmaradt.

De volt tíz napunk, amíg szabadon álmodhattunk. Amikor még egyszer utoljára, azt tudtuk mondani: elég volt!
Az első, soha vissza nem térő szerelem ízét ízleltük tíz napon át.
Amikor elhittük egy pillanatra, hogy kezünkbe vehetjük a sorsunkat. Amikor egy pillanatra nem csak iskolai memoriter volt „hí a haza, itt az idő, most vagy soha!”
És megtanultuk, hogy soha.

Álmaink felett lánctalpak dübögése volt a Requiem.

Mi többszázezren szóródtunk szét a világba.
Mi sokezren mentünk börtönbe és álltunk bitófa alá.
Mi sokmillóan tanultunk meg hallgatni és a nagy reménytelenség között élni, ahogy lehet.
Ahogy lehet, mert ugye élni kell, és mi csak kisemberek vagyunk, akik amúgy sem tehetnek semmit sem. Életnek hazudtuk a létezést.
Mi voltunk az átlag, s gyávaságunkat a kompromisszumok művészetének neveztük.

Mi márciusban újra akartuk kezdeni. Mi május elsején megtöltöttük a hősök terét és lett az osztályharcból sör és virsli.
Mi szervezkedtünk és pufajkásnak álltunk.

56-ban a magyar szabadságharcos lett az év embere a Time-ban.
57-ben Hruscsov, aki eltiportatta a magyar forradalmat.
Hogy számítunk valakinek, csak illúzió volt, gyilkos ábrándkép.

Mi visszakacsintottunk Kádárnak,miközben ezrek voltak börtönökben és a Bíboros élő múmiaként figyelt szobája ablakából.
Mi örültünk a Trabantnak, a hétvégi teleknek, hogy néha kijuthatunk nyugatra.
Mi megtanultuk az iskolában, hogy nagy F a Felszabadulás és kis i az isten, s csodálkoztunk, hogy Kölcsey ezt nem tudta jól.

Mi Kádárt atyánknak neveztük és rendszerellenes vicceket meséltünk.
Mi a Népszabadságot olvastuk és a Szabad Európát hallgattuk.

Mi délelőtt vörös nyakkendőt kötöttünk és este hittanra jártunk.
Mi az iskolában nem tanultunk Trianonról és csodálkozva néztük a térképet, hogy a nagy magyar írók miért nem Magyarországon születtek.

Mi 68-ban nem rock-koncertre mentünk, hanem Csehszlovákiába, de nem azért hogy újra szabad legyen, hanem azért hogy ne legyen szabad.
Mi nyugatról harisnyát hoztunk, és borotvapengét, gyerekként hazahoztuk a jégkrém papírját, mert az színesebb volt, mint az egész világ, amiben éltünk.
Mi már nem tanultunk arról, hogy mi az a Trianon, de az iskolában nem tanultunk franciául.
Mi már nem a Felvidékre mentünk nyaralni és cipőt venni, és nem Szlovákiába, hanem Cseszkoba, és csodálkoztunk, hogy ott magyarul is beszélnek.

Tőlünk elvették a múltat a jövő nevében. Mi nem hittünk a jövőben, csak a jelenben. Mi megtanultunk együtt élni a kötelező jelennel, de rettegtünk attól, hogy tényleg az lesz a jövő, amit tanítanak nekünk.
Mi félrefordítottuk a fejünket, ha élőhalottainkkal találkoztunk. A paraszttal, akitől elvették a földjét. A magányos anyával, akinek nyugatra menekült fia nem látogathatott haza. Az 56-ossal, már nem tudott egyenesen állni, mert ferdére verték a gerincét. Az osztályidegennel, a vallásossal, akit nem engedtek továbbtanulni. A finomvonású hölgyekkel, akik bár kastélyban születtek, arra ítéltettek, hogy emlékeikkel egy pajtában várják a halált. Akik megmentett csorba csészéikbe pótkávét töltöttek, de a szertartásrendet, amit szüleiktől tanultak, megtartották.
Félrefordítottuk a fejünket, mert nem lehetett egyszerre a szemükbe nézni és visszakacsintani Kádár „atyánknak”.
Mi kisdobosok voltunk, úttörők, KISZ-tagok és beléptünk a pártba, mert élni kell, s mert azt hittük, hogy a lét és az élet ugyanaz.
Mi az atombombák árnyékában éltünk, féltünk a tűzözöntől, mert nem tudtuk, hogy a lelkünk szerint mi már régen halottak vagyunk.

Mi nem váltottunk rendszert, velünk csak úgy megtörtént a rendszerváltozás. Mi már nem csak a jobbléti államokba, hanem Erdélybe kezdtünk nyaralni járni,

de 2004-ben érdektelenségünkkel magunk hagytuk jóvá Trianont.
Két év múlva már csak a dacos, mégis reményvesztett jelszó maradt: „Egyek vagyunk, egyek leszünk a mennyben is” – mintha újra fapuskákkal és papírtankokkal készülnénk Erdély visszafoglalására.
Mi vártuk a csodát. Mi akár listát is vezethettünk volna a félve várt csodákról, hogy mi valósul vajon meg közülük.

A ruszkik kivonultak – igen.
Demokráciában élünk – igen.
Megsegített a nyugat – nem.

Újra lett Szentkoronás címerünk – igen.
Bejött a McDonald’s – igen.
Épültek bevásárlóközpontok – igen.
Szólhatunk, ha senki nem is hallja – igen
Ünnepelhetünk-e végre szabadon, az utcán, hordozhatjuk-e zászlainkat, még ha csontunk, fogunk és szemünk is bánja – igen
EU és NATO, kinek aranyból, kinek vasból karperec – igen
A suttogó és kiáltó mocsok hitünkre, gyengült-e – nem
Megmaradtunk-e, napról napra fogyva – igen
S az ősök sírjain, lett-e még földünkből szakadt virág - nem
S ha nem is ország, csak szabdalt maradék, de lett-e legalább hazánk -

Mi a visszavárás népe vagyunk, úgy viselkedünk, mint a gyerek, majd ifjú, majd férfi, aki egyfolytában csak régi kedvesére bír gondolni.

Visszavártuk legendáinkban a régi szent házból származó királyokat, meséltük, talán még hittük is, hogy egy barlangban várják visszatértük napját.

Visszavártuk Thökölit, de nem jött, meghalt a száműzetésben. Nagy parádéval fogadtuk hamvait, de a lélek és remény amit hordozott, akkor már rég halott volt.

Rákóczi története ugyanez: harcolt, elment, visszavártuk, búsulós dalaink róla szóltak, sírja ma már szinte jeltelen, lassan már csak szlovákosítva olvasható rajta neve.

Visszavártuk Kossuthot, ha új vasút épült arról énekeltünk, hogy majd azzal fog érkezni, de valahogy zavaró volt, hogy a távolban még mindig él, miközben mi itthon meglovagoltuk a ferencjózsefi konjunktúrát.

Csodát vártunk, hogy visszatérjenek elszakított részeink, és vártuk, hogy visszatérjen a régi magyar világ - de ez az álmunk legalább négy évig valósággá vált, - utána keserű volt az ébredés.

Vártuk, hogy visszatérjen Horthy, és hozza magával az ezeréves múltat, de ő is csak holtában tért haza.

Jövőnk sehol, legalábbis minden ésszerűség ezt mondja nekünk.

Siratunk valamit amit nem ismerünk, ami miatt mindannyiunk szájában ott a keserűség, mint ökölcsapás után a szivárgó s alvadó vér íze, s mégis nem tudunk és nem is akarunk lemondani erről a fájdalomról, mert tudjuk, hogy valahol körülöttünk, hogy valahol bennünk, vagy ott az erdők és hegyek között, a mesélő ódon házak között van egy hely, ahol jó, ahol érdemes szenvedni.

Tudjuk, hogy fenn a Hargitán még mindig magyar zászló lobog, s kövekből kirakva a szó: „jönnek”.

Szeretnénk dúdolni, de nincs dallam, ami képes lenne éreztetni ezt, csak végig nem gördített gondolatok és félbemaradt mondatok őrzik a lángot.
Bár balgák vagyunk, de talán mégis elég lesz olajunk, hogy várjunk, bár jól tudjuk, nincs mire.
De várni kell, az élet nem lényeges, mert azon túl van valami, amit vámosok és politikusok nem tudnak elvenni, amit nem lehet megkapni a bevásárlóközpontokban, az ezredéves mese, amit a szél zúg, ami megvolt, s bár elveszett, de tudjuk, mert akarjuk hinni, hogy még megvan valahol.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap