Kabos Gyula Napok

Szerkesztő A, h, 03/19/2018 - 00:12

 

 

 

 

 

 

 

 

AKINEK ÉLETMŰVE A NEVETTETÉS

 

Hyppolit, a lakáj (az eredeti, 1931-es), Meseautó (eredeti, 1934-es), Nászút féláron, Emmy, Ez a villa eladó és még számtalan filmcím. A két világháború közötti klasszikus és nemzetközi hírű magyar filmtermésből nagyon sokat mondhatunk, és bennük hiába is játszottak nagyszerű színészek, mégis majdnem mindenkinek Kabos – vagy ahogyan nagyapám nevezte: „a Kabos” – jut eszébe. Ez a, valljuk be, alacsony, csúnyácska, zavart beszédű, hebegő-habogó – még a nézőnek is feltűnik, hogy szerepét elfeledő –, rögtönző férfi a belénk égett kedvenc lett.

Ha nevét a korabeli közönség nem látta a szereposztásban, akkor sokan már meg sem vették a mozijegyet. Vagy sokan később meg sem nézték a tévében a régi magyar filmet, ha abban nem szerepelt „a Kabos”.

Kabos sztár volt, akkor is, és most is az. Hogy miért? Egyszerű egy sematikus, mégis valós választ adnunk. Egyik kor sem volt csupa-csupa boldogság és derű az embernek, még a gazdagok számára sem, nehogy azt higgyük. Ezért minden korban szeretett az ember nevetni, szórakozni, gondjairól-bajairól elfeledkezni. Ezért népszerűek minden korban a komédiák, vígjátékok. Kabos Gyula a magyar filmen maga a vidámság, maga a kacaj, maga a mindenről megfeledkeztető volt. Aki ezért lehetett annyira népszerű. Bár a kritika már akkor is – olvassuk, vagy inkább ne is olvassuk, vagy olvassuk, de nevessünk rajta – fanyalgott. A nevettetést, az önfeledt szórakoztatást, a szerintük „tinglitangli, limonádé-műveket” nem értékelték nem hogy sokra, semmire sem. Még az olyan kritika is, amely elismerte a műfaj létjogosultságát, a nevettetésben valamiféle hátsó, sőt aljas szándékot keresett-kutatott. A könnyed filmek gyártóit meggyanúsították könnyű pénzszerzéssel, hiszen azon kritikusok, akik csak kritizálnak, de művet (se drámát, se komédiát) le nem írtak, úgy gondolják, hogy szórakoztató műfajt sokkal könnyebb írni, mint drámát. Tragédiát. Meg szórakoztató műben a színésznek sokkalta könnyebb játszania, mint egy tragédia szerepében. Aztán van, aki a filmgyártó és a színészek után magukat a nézőket kezdi el kritizálni. Véleményük szerint az az ember nevet a komédián, aki semmit érő, kevés, és örül, hogy lát, még ha filmen is, nála butábbat, tehetetlenebbet. Vagy egyszerűen csak kiszolgáltatottabbat.

Távoli következtetések helyett csak tényként közöljük, hogy volt olyan kritikus, aki az alkotók, színészek, így például Kabos Gyula vallását kezdték el „kritizálni”. Amikor más fegyver a kezükben nem volt, ezzel éltek.

Ezért csodáljuk Kabos Gyulát, aki megélve a támadásokat, tudott és akart nevettetni.

Élete volt a nevettetés, ez volt az ő művészete!

Kabos Gyula Kann Gyula néven látta meg a napvilágot Budapesten, 1887. március 19-én.

Szülei, Kann Zsigmond ügynök és Meister Róza szinte karnyújtásnyira az Andrássy úttól, a Körönd sarkán laktak akkor. Nem sokkal később a család három fiú és három leány gyermekével együtt átköltözött a Király u. 76. szám alatti bérházba. Fontos, a későbbi színművész Gyula számára egészen bizonyosan létmeghatározó helyszín, hiszen itt, a Király utcában, méghozzá nem is sokkal arrébb nyílott meg - 1903. november 6-án – a Király Színház, Beöthy László színháza. Gyula, Solymosi Elek nyilvános joggal felruházott színiiskolájában ebben az időben kezdett el színészi mesterséget tanulni. (A hivatalos iratokban 1904 nyarán már a másodéves növendékek között szerepel.) Tehát nem kevés túlzással állíthatjuk, hogy 1903-ban két nevezetes, korszak-meghatározó magyar színjátszás-történeti esemény is indult innen: a nevezetes, 1936-ig működő színház, és a szinte majdnem ugyaneddig, 1939-ig hazánkban alkotó Kabos Gyula.

Kabos Gyula – akkor még Kann – a szülői ellenállást legyőzve, amely „tisztes, megbecsült polgári szakmát” kívánt neki, a családjában szinte kötelező kereskedelmi iskolát elvégezve indult a színészi pályán. Már előtte is nevettető volt, hiszen a saját szavaival élve: „Borzasztó komolyan tudtam vicceket csinálni.” A kereskedelmi iskolában a könyveléstan számoszlopai között egy-egy vicc felrázta a tanulókat, de a tanárok nem voltak tőle elragadtatva. Sok panasz érte Gyulát, aki nem kereskedő, hanem színész akart lenni. „Ugyanakkor az én akaratomról sem feledkeztem meg, és szintoly hűségesen látogattam a Szidi néni iskoláját, a szüleim tudta és belegyezése nélkül. De sikerrel. A sikertől nem voltam meglepve. Már az iskolában is oly sikerem volt, hogy csak komikusnak lehettem jó. Sokat röhögtek a gyerekek az ugratásaimon.”

Tehát Kabos Gyula, saját bevallása szerint, már akkor is, Rákosi Szidi iskolájában (amelynek hogy tanulója volt, nincs írásos bizonyíték) komikus szerepre készült, s a nevettetést gyakorolta. Ami jól ment neki.

A művészet és a színművészet nem állt messze családjától. Nagybátyja, Leopold Meister a leghíresebb amerikai színészek közé tartozott, édesapja, Kann Zsigmond pedig fiatal korában az újságíró mesterséget gyakorolta Amerikában.

Az idősebb Kann egyébként bokszolt is, amelyet nem csak az USA-ban, hanem itthon is gyakorolt, ezért nem annyira meglepő, hogy Gyula fia nem is kettős, hanem hármas életet élt. Délelőtt a kereskedelmi iskolát nevettette meg, délután Solymosinál tanult színészetet, az estéket meg boksszal töltötte, edzésekkel és versenyekkel is. Tömpe, néhányszor talán betört orrát is ennek köszönhette. Meg jellegzetes, „kabosos” mozgását is, a lehajtott fejet, az előre tolt vállakat, az olyan tartást, amellyel a bokszoló áll be, várva a támadást. Az ütéseket.

Gyula egyszer gondolt nagyot, és elszökött Pestről. Egyenesen Kunszentmártonba ment, méghozzá Gáspár Jenő színtársulatához. Színészi pályája nyitányára Kabos úgy emlékezett később, hogy a boksztudására lett volna inkább szüksége, már ha jól nevelt ifjú verekedhetne apjával. A zord atya ugyanis leutazott Kunszentmártonba, hogy az ifjú fejéből szó szerint kiverje színészálmait.

Gyula azonban – már akkor is – konok volt. Apjának visszafeleselt, ragaszkodva álmaihoz, s mivel az atyai elképzelés is maradt, tűrte az ütéseket. Három héten át. Gyula szerint az apja csak azért váltott bérletet a vonatra, hogy minden második nap menetrendszerűen elverje a fiát.

Gyula engedett. Nem az atyai szigornak, hanem mert nem kívánta a Magyar Államvasutakat tovább gazdagítani atyja újabb bérletével.

Bár Gyula a Wesselényi utcai kereskedelmi iskola három osztályát elvégezte, az első adandó alkalommal még messzebb szökött Pestről színészetet művelni: meg sem állt Szabadkáig. Ott operettben lépett föl, mert arra volt igény. Táncoskomikus lett.

Egyébként Gyula az operettől babonásan tartott kissé, hiszen első fellépése – és egyben lelépése – egy operettben érte. Szerepe tisztán statisztai volt: egy lámpát kellett volna átvinnie a színpadon, de ő a színrelépés izgalmában – vagy a színrelépés izgalmát enyhítendőn bekapott felestől – a zenekari árokban kötött ki. Tragikus baleset nem lett. Vele. Az előadás viszont Gyula ballépése miatt mégis elmaradt, mivel szó szerint ballábas színészünk a brácsára esett, amelyet összetört, így a zenekar már nem játszhatott tovább. Kabos erre a jelenetre hozzá méltón emlékezik: „Szóval mindjárt a pályakezdeten azt csináltam, ami később is megmaradt szerepkörömnek: tragikus figurát alakítottam. Komikus volt, mert nevettek az emberek – tragikus volt, mert úgy megütöttem magam, hogy utána két hétig nyomtam az ágyat.”

Lehet, hogy ebben igazuk van a kritikusoknak? Az ember szívesen nevet a nála is szerencsétlenebben? Akár kacagunk a tragédián is, mert az nem velünk történt? Vagy kacagunk, ha az, akivel történt az eset, komédiának éli meg a történteket? Tragédia és komédia, ahogyan Kabos is mondta, mégiscsak karöltve jár.

Szabadkán Kabos Gyula egyébként a Polgár Károly színtársulat mindenese volt. Tett mindent, ami színészi meg statisztai munka. Hadnagy, káplár, cigány, matróz, közlegény, udvarmester, munkás, városi írnok – mellék- és még főszereplő is, minden. Igazi színészként minden szerepben, minden helyzetben kipróbálta magát. Ki a tehetségét. És korántsem csak és kizárólag nevettetett. Hiszen tudott ő szó szerint is tragikus lenni, akivel együtt kell éreznünk.

Egyébként ő már pályája kezdetén is inkább, vagy elsősorban komikus. Ahogyan játékát és elsősorban mimikáját látva egy kritikusa fogalmazott: „a közönség nem tudta abbahagyni a nevetést”.

Szabadka után újabb vidéki színjátszási helyszín jött: Lugos. Majd megint Szabadka. Kereste a helyét, kereste a társulatát, mert színpadi szerepét, úgy tűnik, megtalálta. Ráadásnak későbbi védjegyeként már akkor rögtönzött, méghozzá jól.

És még ott, Szabadkán történt egy meghatározó esemény. Gózon Gyula. Ugye ismerős? Ők ketten jó barátságot kötöttek, közös hónapos szobát vettek ki, és persze játszottak mint komikus duett. Majd aztán Gózon és nem sokkal utána Kabos is Nagyváradra került, hogy ott folytassák karrierjük. Őket már nem csupán a helyi színházi közönség ismerte, hanem ha még országosan nem is, de regionálisan egyre ismertebb lett nevük.

Aztán mégis elválasztották a két barátot egymástól: Gózont a fővárosba hívták, Kabos meg maradt Nagyváradon. Álma, hogy pesti színész legyen, 1913-ban valósult meg. A Király utcába ment, kétszeres, vagy ha úgy tetszik, háromszoros okból. Lakni a 87. számba, játszani a Király színházba, a 71. alatt, s hazatérni szüleihez a 76. alá.

Miközben Kabos szokott komikus szerepében játszott, tragikus események történtek a világban, az országban és családjában is. Kitört az első világháború! A Habsburg Birodalom területén, Bosznia-Hercegovinában egy szerb terrorista megölte Ferenc Ferdinánd trónörököst. Ausztria-Magyarországnak az antant szerint nem volt joga vizsgálatot követelni, ezért nagyon hamar kitört a háború. Sok magyar fiatal is önkéntesként vonult be, másokat meg behívtak. Kabos ekkor 27 éves volt, tehát nem tartozott a legfiatalabb, katonának legalkalmasabb és legengedelmesebb korosztályhoz, ezért őt nem hívták be. Az öccsét viszont igen. Családi tragédia: nem jön haza többé. Holtteste sem került haza, csak az ismeretlen katona sírja előtt tudta ezután leróni a család a tiszteletét, ahogyan nagyon sok magyar család akkor. 

Gyulát természetesen megrázta öccse halála, ennek a lelkiállapotának tudható be, hogy a nagy komikus nem találta helyét. Egyik színháztól a másikig vándorolt. A Király Színházban csupán 1914 második feléig maradt, majd a Royal Sörkabaré, aztán a Kristálypalota következett, ahol bár 1918-ig maradt, mégis közben ki-kiment játszani a Fővárosi Orfeumba, a Télikert nevű színjátszóhelyre, aztán következett a Magyar Színház és az Intim Kabaré. 1918-ban Nagyváradon színházalapítással próbálkozott, hogy onnan az érdektelenség, a zűrzavaros helyzet meg a benyomuló román csapatok miatt visszatérjen Budapestre.

1919-ben a Dunaparti Színházban láthatták őt, majd mivel nyugtalan vére nem hagyta nyugodni, nagyon sok fővárosi színházat végigjárt. Nem volt összeférhetetlen, nem volt nehéz jellem, hanem az életben, a mindennapokban is a nagy nevettető, aki szerette, ha mosolyognak az emberek. Meg akarta nevettetni a kisembereket, ami a hatalmasoknak, vagy a magukat annak gondolóknak nem tetszett. Ez lehetett az igazi ok, amely miatt színházi igazgatókkal, rendezőkkel összekülönbözött. Ez, és nem az, hogy néha ivott, s néha kissé túl sokat, meg hogy többször is elkésett, s majdnem rendszert csinált, vagy inkább művészetet abból, hogy nem tudja a szerepét, ezért ad hoc rögtönöz. Hiszen ilyet más színész is elkövetett. Kabos viszont nem kívánt militáns lenni, amikor mindenki a háborút éltette, nem akart köztársaságpárti lenni, amikor azt kiabálták mások, se kommunista, amikor azok jöttek, a bevonuló románokat se becsülte, ahogyan a „fehér lovast” sem tudta éltetni. Kabos kinek a pártján volt? Az egyszerű, a mindenki-minden hatalom által bántott, elnyomott kis emberek pártján, a nép pártján. Akiknek játszott, akiknek az alakjait formázta meg szerepeiben. Formázta máig érvényes erővel.

Kabos Gyula fővárosi vagy vidéki színházak vezetői által ideig-óráig megtűrt, de a nézők által szeretett színész lett volna, bizonyos nézői körökben és a szakma által ismert, de nem lett volna azzá a Kabos Gyulává, mindenki Kabosává a film nélkül.

A magyar film a nyugat-európai kezdetekkel szinte egyszerre indult. Auguste és Louis Lumière, azaz a Lumière fivérek, akiknek sikeres felléptétől lehet számolnunk a filmezést, 1895-ben tartották meg első, nyilvános vetítésüket. A következő évben, 1896-ban, a fővárosi Royal Szálló kávéházában már vetítettek hazánkban filmet, hogy még ugyanabban az évben Sziklai Arnold és Zsigmond – tehát nálunk is két testvér! – megnyissa az Andrássy út 41. szám alatt az első magyar filmszínházat. Európában az elsők között nálunk! Nagyon hamar kezdődött a filmgyártás is. Az első magyarországi filmfelvételek a millenniumi ünnepségeken készültek, amely ünnepségsorozat itthon és külföldön nagy érdeklődést keltett. Igaz ugyan, hogy Lumière-féle felvevőgéppel, de az első magyar operatőr az előbb már említett Sziklai Zsigmond volt. Néhány évnyi dokumentálás jellegű filmezés után következtek az első magyar játékfilmek. Magyar emberekről magyar témák magyaroknak, majd a piacbővítési szándék szerint magyar és nemzetközi témák a magyar mellett a nemzetközi piacnak. Az  első fénykor 1912-től 1918-ig tartott, amely időben a magyar film nemzetközi porondra lépve rangot vívott ki magának. (Ezért is csábítottak annyi magyar filmest Németországba, majd még messzebb, az USA-ba.) Ezután a második, még az elsőt is túlcsillogó aranykor 1929-től következett. Politikai elhatározás indította a fejlődést be, mivel gróf Bethlen István miniszterelnök elrendelte, hogy pótadót kell fizetni a Magyarországon játszott külföldi filmek után, amely összeget a Magyar Filmipari Alap kapja. Az első hangos – és ráadásnak nem utólagosan szinkronizált – magyar filmek egyike a Kovács Emil és Társa által gyártott Hyppolit, a lakáj volt. Ebben a filmben indult három, korszak-meghatározón emblematikus színész karrierje, hiszen Csortos Gyula, Kabos Gyula és Jávor Pál az 1931-ben bemutatott filmben tűntek fel.

Ebben a második hangos magyar filmben a színészek mellett együtt volt minden a sikerre. A gyártó Németországból csábította haza Székely István rendezőt, aki odakint nemcsak a híres Ludwig Wolf író társszerzője volt, hanem több filmet is rendezett. A zeneszerző Eisemann Mihály, az operatőr Eiben István, a forgatókönyvíró Nóti Károly volt.

A sikerfilm története egyébként nem annyira együgyű, mint azt jó néhány kritikus szereti feltüntetni, hiszen az uborkafára felkapaszkodott, meggazdagodott ember története örök. Itt a csavar abban áll, hogy a meggazdagodott a régi életét akarja élni. Schneider Mátyás vállalkozó szól is az inasnak, akit az urizáló asszony hívott a házhoz. És ez az odaszólás szállóigévé lett: „Mindennap végig fogja nézni, hogy én nem szmokingban eszem a vacsorát, hanem ingujjban. És a libasülthöz hagymát eszek. Mindenhez. A hagymához is hagymát eszek. A halat pedig késsel fogom enni. Két késsel.”

Na, ehhez még adjuk hozzá, hogy Hyppolit, a lakáj Csortos Gyula volt, a vállalkozó pedig Kabos Gyula.

Ez a nyolcvan perces film bekerült az Új Budapesti Tizenkettőbe, 2012-ben pedig a Magyar Művészeti Akadémia tagjai által kiválasztott legjobb 53 magyar alkotás közé.

Már saját korában is szenzáció volt: tódult a nép a moziba – ez is magyar szóalkotás, Heltai Jenő egy dalszövegében szerepelt először –, a ráköltött pénz többszörösét hozta be, s a magyar filmnek itthon és külföldön is sikert.

Kabos Gyula – szinte évente szerepelve legalább egy, de volt, amikor több filmben – a magyar film, legalábbis a vígjáték meghatározó alakja lett.

Meseautó 1934-ben: a másik nagy siker! Itt is a kissé banális, sőt meseszerű történetet a filmalkotók teszik nem csak szenzációssá, hanem klasszikussá. Itt, bár Kabos „csupáncsak” osztályvezető a bankban, de jellegzetes hebegős-habogós beszédmódja a magas posztra jutott, de a felsőbb vezetőkkel nehezen beszélő kisember reakció-gyűjteménye.

Lehetne még sorolni a nagy magyar filmeket – amelyek nagyságát bizonyítja múltjuk, az akkori sikerük, hogy még a hazánkat nagyon nem kedvelő „kisantant” államokban is vetítették ezeket; mondja jelenük, hogy még mindig százezrek ülnek le nézni őket a tévé elé –, amely filmekben, különösen a vígjátékban ott szerepelt Kabos. Több tucat, talán ötven filmben – hangosfilmben – 1938-ig. Ekkor Kabos Gyulát „legyőzték” a mindenkit, csak önmagukat soha nem kritizálók. Nem kritikusok a szó szakmai értelmében, hanem szájjáratók, kiabálók, sárdobálók, akik élvezték, ha valakit tönkre tehetnek.

Hiába volt országosan ismert és elismert művész Kabos, hiába ott már a magyar film hajnalán, még 1912-ben Nagyváradon az első filmeknél, majd 1931-től kategóriájában nélküle kevés magyar film volt elképzelhető, mégis, mert zsidó vallású, ezért üldözni kezdték. Előbb periféria-lapok írtak róla mindenfélét, majd szélsőjobboldali tüntetést szerveztek ellene, akár egy politikus ellen, akár egy országok-népek sorsát eldöntő hatalmasság ellen. Ellene, a kisember ellen. Mert Kabos, talán jó szíve, talán felelőtlensége, talán „ma élünk, mulassunk” életvitele miatt, de sosem volt, még sikerei csúcsán sem gazdag ember. Filmszerepeiért akkor nagy pénzt – 1000-2000 pengőt – kapott, de mi volt ez ahhoz a vagyonhoz képest, amelyet a gyártók zsebeltek be! Kabosnak filléres gondjai voltak. Mindenkinek szívesen kölcsönadott, bárkin segített, de szinte természetesnek vette, hogy a kölcsönt nem adják vissza, rajta viszont nagyon kevesen segítenek. Viszont ő többeknek tartozott. Felesége valamennyire próbálta visszafogni, de hát egy Kabos Gyulát vissza lehet fogni?

Kabos tehát hirtelen ellenség lett. Ráadásnak olyan fajta, akitől egyre hangosabban követelték, hogy vegyék el kenyerét, azaz kenyérkereső tevékenységét, a színpadot és a filmet. Tüntetést szerveztek ellene. Aztán követelés, és végül tény: Kabosnak, a zsidónak filmjeit nem játszhatták a mozik!

Kabos Gyula így itthon nem maradhatott. Muszáj volt, ment, de fájó szívvel. Ízig-vérig magyar volt, aki történetesen zsidó vallású.

Az ő számára, mint annyi hazájából elmenni kényszerülő számára nagy lehetőség, vagy nagy álom volt az Egyesült Államok. Majdnem azt írtam, egyesült álmok. Mert az volt. Van, akinek megvalósuló, de valljuk be, a többség számára álomtemető.

Kabos Gyula, a magyar filmkomédia nagy alakja előbb alkalmi fellépésekkel szórakoztatta a magyarul tudó közönséget, miközben egyre keserűbben, egyre reményvesztettebben és szegényebben kereste a lehetőséget annak folytatásához, amihez ért. A színpadhoz és a filmhez.

Itthon idegennek kiáltották ki, Amerikában mindig is az volt. Maradt. Nem deklarálták, egyszerűen nem vettek róla tudomást.

Megkeseredetten halálozott el 1941. október 6-án New York városában. Mindenkitől – és ez mennyire „kabosi” –, önmagától is elfedetten, hiszen Kobas néven temették el.

Ne nézz vissza! – mondta neki felesége, amikor elindultak a Keletiből, Kabos arca meg hamuszürke volt, mint egy máris halotté. Sírt. Ha nem is külső, de belső könnyeket. Ő tudta, ide sohasem térhet vissza, pedig ez a föld a hazája. Amely haza népét ő nevettette meg. Amiért alkotott, amiért élt, véget ért.

Kabos azért mégis – ahogyan katona a csatában – színészként a színpadon halt meg. Egy nyúlfarknyi szerepet szerzett neki Lengyel Menyhért magyar író, akit ismert s kedvelt a Broadway, sőt az amerikai film is. Kabos izgult, s készült zavart hebegésére, hiszen a szerepet angolul kellett előadnia. Az angol egyébként egészen jól ment már akkorra neki. Izgalomra ok nem volt, mégis a szívéhez kapott és…

Kórházi ápolás, tüdőgyulladás, halál. Október 6-án – az aradi vértanúk napján. Hogy a Kobas név hogyan került a New Jersey állambeli Emerson város Cedar Park-i temetőjének egy sajnos nagyon hamar elgazosodó sírjára, rejtélyes történet. Lehet, hogy Kabos az utolsó pillanatban önmagát is megtagadta, vagy csak el kívánt rejtőzni, szégyellve magát. Lehet, hogy felesége volt a hibás, aki nagyon rosszul beszélt angolul, viszont a temetést ő intézte. A leghibásabb az amerikai tisztségviselő volt, aki felírt egy nevet, mert ennyire érdekelte őt egy ember. Aki történetesen máig tartóan az egyik leghíresebb magyar komikus volt.

Mert Kabos Gyula ez volt, a nevettetés mestere. Amikor megkérdezték tőle, „Milyennek tartja a komikus mesterséget?”, így felelt: „Ne vegyék szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy fennkölt hivatás. Nincs szebb feladat annál, mint a csüggedt, szomorú, gondterhelt embereket felderíteni. Mindenesetre nagyobb embernek tartom a komikust, aki elfeledteti a napi gondokat, mint azokat, akik a bajokat okozzák”.

Igen. Ez Kabos. Nem is kell mondanunk a Gyula nevet, úgy is tudjuk, kiről beszélünk! Ő nekünk „a Kabos”, mindig is az lesz. Komikus, akinek életműve volt a nevettetés. A magyar hazában, a magyar színjátszásért született, magyarok és nem magyarok százezreit nevettette és filmjei révén nevetteti ma is meg. Mert ha gond, baj, bánat mindig volt, mindig van, mindig lesz, akkor kell lennie ezt enyhítő vidámságnak is. 

 

Petrusák János

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap