Kánonok között

Lang Ádám, v, 02/26/2012 - 00:19

 

 

 

(Szabó Dezső Elsodort faluja)

 

Mert mindenekelőtt le kell szögezni:
művészetben, irodalomban csak egy
hazafiság van, a tehetség, az igazi szép.

Szabó Dezső, Levél Tormay Szészilnek, 1923

 

    Szabó Dezső Elsodort falu című, 1919-es regénye kora egyik, ha nem a legolvasottabb könyvévé lett, a szerzője pedig a szellemi élet egyik központi alakjává vált a könyv megjelenése után, a közönségsikert azonban nem kísérte kritikai elismerés. A regény megjelenése idején íródott és azóta kanonizálódott kritikák – például Fülep Lajosé, Kosztolányi Dezsőé vagy Juhász Gyuláé – közös momentuma, hogy egyik sem tartotta igazán regénynek az Elsodort falut.1 A fiatalabb nemzedék azonban már elfogadta regénynyelvnek a Nyugat első nemzedéke által még vezércikkhangnak vagy lírainak tartott megszólalást, valamint a könyv „iránymutató” jellegét. A húszas évek közepén és végén írt értekezéseikben Kassák Lajos, Németh László és Szerb Antal már felfedezték Szabó Dezső regényének újszerűségét és rokonságát az avantgárddal, azon belül az expresszionizmussal. A felismerés ideje azonban már az expresszionizmus hanyatlásával esett egybe. Németh és Szerb a regény nyelvi erejére hivatkozva elismeri az Elsodort falut mint fontos irodalmi alkotást,2 igaz, Németh hiányolja a realista regényekre jellemző pszichológiai mélységet.3 Kassák azonban a regény sikerességének okát kizárólag annak politikai tény mivoltában látja.4 A hirtelen jött sikerek után viszonylag hamar, a harmincas évek elejére már perifériára kerül Szabó Dezső, és a regény korábbi méltatói is biztonságos távolságtartást tanúsítanak a regénnyel és írójával szemben. Pedig ha a következő évtizedekben nem vált volna szinte kizárólagossá az ideológiai megközelítés a regénnyel kapcsolatban, könnyen lehet, sok minden másként alakult volna irodalmunkban. Ha Szabó Dezső Adyt nemcsak „önmagában” kanonizálta volna, hanem expresszionizmusán keresztül sikerült volna a későbbi korokkal folytonosságot teremtenie saját maga és Ady számára is, akkor könnyen lehet, hogy az Ady-recepció sem merevedett volna meg a kilencvenes évek végére.
    Lehet, éppen a szerző halála utáni időszakban adódott volna a legjobb alkalom az életmű felmérésére. Azonban az 1948 környékén berendezkedő hatalmi rendszer ideológiai képviselői az életmű integrálhatatlan elemei miatt Szabó Dezső munkáit alig engedték megjelenni, regényeit pedig semennyire. Nem zárható ki, hogy a regénynek mint médiumnak tulajdonított hatóerő lehetett ennek az oka. A hatvanas években megjelenő, Gombos Gyula és Nagy Péter nevéhez köthető monográfiák legjobban az elszigeteltség fogalmával írhatóak le: különböző módon elszigetelt szerzők írnak egy elzárt szerzőről. A korszak legizgalmasabb Szabó Dezső-tanulmánya Bori Imrétől származik. A Szerb Antallal egy értelmezői csoportba helyezhető irodalomtudós talán legfontosabb észrevétele szerint Szabó Dezső expresszionizmusát a magyar szecessziós prózából fejlesztette ki spontán módon.5 Ezzel elveti az expresszionizmushoz elsősorban köthető német vagy francia irodalom hatását, valamint látni engedi is, hogy a XIX. és XX. századi regényparadigmák közt csak látszólag olyan erős a cezúra. 1987-ben Király István az „antiimperializmus” fogalmát emeli a Szabó Dezső-életmű központi elemévé, és elítéli Szerb Antalt és Bori Imrét azért, amiért Szabó Dezsőt az expresszionizmus felől próbálták megközelíteni, mivel szerinte „a pusztán belső irodalmi látás szűk voltát tükrözte csak vissza az értelmezésük”.6
    Szabó Dezső kritikusainak nagy része a regény Jánosát mint romantikus figurát utasította el, és az életszerűtlenség vádjával illette.7 Néhányuk viszont, köztük Király István is, az expresszionista hősideálokkal állította rokonságba János alakját.8 A korabeli kritika ezt az expresszionista vonást – valószínűleg jobb híján – egyfajta romantikus vonásként azonosította, nem pedig a realizmus meghaladásaként. Horváth Csaba, amikor Alfred Döblin Berlin, Alexanderplatzára (1929!) és Dos Passos Manhattan Transzferére (1925) hivatkozva távolítja el az expresszionizmustól az Elsodort falut (1919!), nem számol azzal, hogy az említett Döblin-regény a szerző késő expresszionista műve (amelyre a Manhattan Transfer is hatott), és azzal, hogy a szerző korábbi regényeiben (Wung-Lun három ugrása (1915), Wallenstein (1920), Hegyek, tengerek és óriások) még megtalálhatóak voltak az expresszionista emberideálok.
    A demokratikus fordulattal újra megnyílt a regények előtt a közönség felé vezető út. Az újrakiadás tetemes részét magára vállaló Püski és egyéb hasonló szellemiségű kis kiadók mintha a mcLuhani „a médium maga az üzenet” elvet szemléltették volna, meghatározták a Szabó Dezső-életmű értelmezését a következő két évtizedben. A kortárs Szabó Dezső-olvasótábor tulajdonképpen két szignifikáns csoportra osztható. Míg az egyik értelmezőközönség egy (talán tudat alatt) nosztalgikus olvasatot próbál a regénnyel szemben fenntartani, addig a másik oldal pont ezen az olvasaton keresztül utasítja el a regényt. Ez a sikertelen dialógus, ez a tulajdonképpeni csend az, ami a lehető legrosszabb egy szövegnek. Ez a fajta monologikus olvasás egy transzcendens értelmet feltételez, ami találkozik a regény „irányzatosságával”. A politikus aspektus végigkísérte a recepciót, és mivel nem nagyon próbált senki dialogikus olvasattal e mögé nézni, ezért lett lehetséges, hogy az Elsodort falu mint irodalmi szöveg befagyjon, és csupán mint kordokumentum funkcionáljon.
    Iser szakrális kánonok elemzéséből kiinduló kánonfelfogása szerint a mai irodalmi kánon a kereslet-kínálat ökonómiájára épül, ezáltal „kulturális tőkeként értelmeződik: A kánonhoz való tartozás alakítja azt, amit a kánon megkövetel vagy kínál.”9 Az, hogy Szabó Dezső nem tett eleget a kortársi kanonikus magyar prózakonvenciók által támasztott követelményeknek, eredményezhette azt, hogy pusztán politikumként és nem irodalmi alkotásként értelmezték első kritikusai az Elsodort falut. Iser gondolata szerint a kánon újraszerveződése átalakíthatja a bekerülés feltételrendszerét, de az általa említett követelésnek a puszta teljesítése nem a kánonba kerülés előlege, hanem adomány a tekintélyt parancsoló műveknek és/vagy szerzőknek, akár a szó derridai értelmében.10 Ezt támaszthatja alá Mészáros Márton tanulmánya is,11 aki Barabási Albert-László hálózatelméletét vizsgálva arra jut, hogy az irodalmi kánon is hasonló módon szerveződik, mint a skálafüggetlen hálózatok. Barabási szerint ezekben a hálózatokban „a pontok folytonos hierarchiáját figyelhetjük meg, amely a kevés középponttól a sok pici pontig terjed. A legnagyobb középpontot két vagy három valamivel kisebb középpont követi szorosan, majd egy tucat még kisebb következik és így tovább, végül elérkezünk a sok kis pontig.”12 A kisebb művek intertextusaikkal a nagyobb műveket támogatják, maguk pedig elvesznek az irodalmi szövegek sokaságában. Erről az oldalról nézve Szabó Dezső az intertextuális támogatottság hiánya miatt szorult ki a magyar irodalmi kánonból, hiszen nincsenek olyan művek, amelyek az Elsodort faluhoz mint centrumhoz viszonyulnának. Emellett olyan centrális mű is kevés van, aminek a Szabó Dezső-regény intertextusa lenne. Egyedül Ady költészete említhető pretextusként, de mivel az olvasók nem nagyon ismerik az Elsodort falut, ezért ez a kapcsolat nem igazán tudatosul bennük. Iser ökonomikus kánonfelfogásával szemben Harold Bloom szerint „a hagyományon belül való munkálkodás nem lehet ideologikus és nem állhat semmilyen társadalmi cél szolgálatában, bármilyen tiszteletet parancsoló legyen is az morálisan”. Szerinte a nyugat legnagyobb írói minden értéket felforgatnak az egymás elleni, az esztétikai értékért folyó küzdelemben, és inkább „az ügyet azonosítják a költeménnyel, mint a költeményt az üggyel”.13 Úgy véli, az esztétikai értéket nem megegyezés szüli, hanem a szövegek közti emlékezet és fájdalom táplálta harc folyamatosan változó eredményeként jön létre. Ha ezt az „emlékezést” az intertextualitással azonosítjuk, akkor Bloom elképzelése a hálózatelméletivel megegyező konzekvenciát mutat Szabó Dezsővel kapcsolatban.
    Horváth Csaba Elsodort falu-tanulmányának érdekessége, hogy az eddigi befogadástörténettel szembefordulva, az irányregény kategóriája helyére a metaregény kategóriáját helyezi.14 Tehát az eddigi átpolitizált nézőpontok helyett pusztán irodalmi szemszögből vizsgálja a regényt. Horváth célja az Elsodort falu irodalmi hagyományhoz való viszonyainak feltárása. Meglátása szerint ez a viszony három részre osztható, mint ahogy a tanulmány címe is mutatja: A vállalt, az elutasított és a teremtett hagyomány. Horváth szerint a vállalt hagyomány felhasználása, az elutasított hagyomány hiteltelenítése sikerült, a „megteremteni vágyott hagyomány annyira a fogalmi szintet preferálja, hogy a nyelv nem kap igazi mozgásteret. Az új nyelv nem magában foglal lehetséges új világokat, hanem illusztrálja azokat.”15 Úgy véli, az Elsodort falu a modernség küszöbét nem tudta átlépni, „ugyanis abban is az elutasított irodalmi hagyományhoz kapcsolódik, hogy a fősodor mentén nem ad teret az iróniának, és kizárólagossá teszi a patetikus beszédmódot.” (…) „A tradíció megteremtésének a vágya azt eredményezi, hogy az ironikus szál a fogalmi szintet ugyanúgy a nyelv szabadsága elé helyezi, mint a kigúnyolt nyelvhasználatok.”16 Horváth itt arra utal, hogy az irónia átterjedhet a patetikusnak szánt alakokra is. Azonban, mint Bahtyin rámutatott, „a népi nevetésben kell keresni a regény valódi népköltészeti gyökereit. A jelen, a jelenkor mint olyan, az én saját kortársi időm eredetileg ambivalens – egyszerre vidám és megsemmisítő – nevetés tárgyai voltak. Pontosan itt alakul ki a nyelvhez, a szóhoz való lényegileg új viszony.”17 Szerinte a regény esetében „a szerző ábrázolás tárgyához való viszonya a tiszteletteli átvételtől a parodisztikus kifigurázásig terjed (Horváth fogalmaival: az elutasítástól a vállalásig!), és eközben igen sokszor csak nehezen lehet megállapítani, hol kezdődik a tisztelet és hol a csúfolódás.” Ezenkívül a posztmodern írás tiszteletlensége is elkerülhetetlenül átszivárog a posztmodern vagy kortárs olvasásba (ha úgy tetszik, újraírásba). Véleményem szerint, éppen a regénynek, azaz a regényként való olvasásnak ez a kritikus szemlélete az, ami visszaterelhetné az Elsodort falut az irodalmi diskurzusba.
    Jauss és Tinyanov az irodalmiság mibenlétét kutató munkáira támaszkodva elmondhatjuk, hogy a mindenkori szövegekben az informális és poétikai réteg potenciálisan egyszerre van jelen. Amennyiben irodalmi szövegként, most egész pontosan regényként olvasunk egy szöveget, annak – jelen esetben – „irányzatossága” eloldódik a szerző intenciójától és a beszédszituáció korlátozásaitól, ezáltal szemantikai autonómiához jut – ami később is szolgálhat válasszal a befogadónak.18 Ezek szerint, a mai olvasóközönség elvileg rendelkezik egy olyan olvasási stratégiával, amely alkalmas az Elsodort faluval történő párbeszéd elindítására.
    Szabó Dezső az Irodalom mint társadalmi funkció című tanulmányában önjellemzésként a l’art pour l’art művészetfelfogással szemben határozta meg magát. Luhmann szerint az irodalom mint autopoietikus rendszer képes a környezetében lévő – jelen esetben társadalmi, szociális, esetleg pszichológiai – rendszerek megfigyelésére és leírására.19 Ez a schleiermacheri hermeneutika felől induló elmélet tulajdonképpen összebékíthetné az oppozícióként elgondolt irányzatos és nem irányzatos irodalmat, hiszen mint önálló rendszerek (pontosabban egy önálló rendszer talán önkényesen elkülönített két oldala), mindkettő képes megfigyelésre és leírásra, valamint önmaga megértésére. Szabó Dezső úgy vélte, a világirodalom legnagyobb alkotásai a maguk módján egytől egyig tartalmaznak irányzatosságot. Ha Luhmann felől értelmezzük Szabó Dezsőnek ezt a gondolatát, akkor az azt jelenti, hogy azok a művek, amelyek esztétikai erejük révén kiemelkednek a többi mű közül, legyenek azok bármilyen „ártatlanok”, képesek irodalmon kívül, egy másik önálló rendszer környezeteként is hatást kifejteni (lásd: Goethe Wertherje).
    Luhmann elméleténél maradva, a mű „irányzatossága” csak úgy érhet célba, ha a másik – szociális, társadalmi, pszichológiai rendszer – megfigyeli azt, tehát olvassa. Ezért érdemes lenne megnézni, hogy maga az Elsodort falu mit mond az olvasásról. Először az előszó végére térjünk ki: „Ezt a bevezetést azoknak írtam, akik szeretik az esztétikai vitákat s az emberi logika kisded játékait. De akik elég diadalmasan gyermekek tudtak maradni, hogy ujjongó testtel hallgassák a világ meséit, a nagy nevetések és zokogások erősei lapozzák át ezeket a sorokat s adják át magukat rögtön a regénynek. Mert érdekes olvasni az életről írt szabályokat, de érdekesebb élni az életet.”20 Az idézetben a szerző a regény olvasását az élet élésével azonosítja metaforikusan. Paul de Man híres Proust-elemzésében hasonló dologra hívja fel a figyelmet: Marcel az olvasást Szabó Dezső előszavához hasonlóan alkalmasnak tartja az élet közvetítésére, sőt tökéletesebbnek tartja, mint a közvetlen empirikus érzékelést.21 A századelő irányzatosság-fogalmával nehezen összefüggésbe hozható Proust elbeszélőjének bűntudata feloldása miatt kellett az olvasást, a képzeletet az érzékelésnél teljesebb potenciállal felruháznia. Szabó Dezsőnek ez a felcserélés adhatott alkalmat arra, hogy az élethez hozzáköltse a maga mítoszát.
    Másutt egy felolvasás eseményét írja le, és mindenképpen érdekes, hogy a szerzői alakzattal kapcsolatba hozható Miklós elbeszélése milyen közvetlen hatást kelt hallgatóiban: „Miklós nagyon jó volt, egy kissé szomorú, élvezte az örök banalitás mély refrénjét. (…) A fiatalok összebújtak, s Miklós kissé halk hangon mesélni kezdett, de a hangja nagyon bemenő volt. Elmesélte az egyszerű lelkeknek Trisztán és Izolda történetét, melyről itt még nem is hallottak. (…) Mindenki hallgatott és mindenik lány Izolda volt és mindenik fiatalember Trisztán. Kapálatlan, ősi lelkükből a halhatatlan virág belenyílt a zuhanó időbe. Felszálló ének volt a fiatalságuk és kibontott szárny. Judit nagy szemével nézte Miklóst, s bal kezével kibontotta hajának holdját.” (97).22 Az első mondat, ha ragaszkodunk a cselekmény logikájához, kivonatos elbeszélés. A felolvasás leírása csak ezután következik. Ez azért fontos, mert a fiatalok befogadói pozíciója a mese kezdetének pillanatában a hallgatás metaforikájának szánt összebújás, tehát egy szellemi aktus helyett egy cselekvő tett, amelynek az ok-okozati rend szerint Miklós meséje után kellene következnie. Tehát az „olvasni”, az előszóban tapasztaltakhoz hasonlóan felcserélődik az „élnivel”. Az átvitel metaforikája érdekes Miklós hangjában: halksága ellenére nagyon bemenő volt. Itt éppen az átmenet ragadható meg, hogy hogyan játssza át az elbeszélő az olvasást (itt mesehallgatást) gyakorlati felhívássá. A mese végére a kezdeti összebújás visszafordul hallgatássá, viszont a közönség mint megannyi Trisztán és Izolda ül Miklós körül. Judit pedig már a Miklóssal töltendő éjszakára bontja a haját – tehát a mese üzenete sikeresen célba ért.
    Ez a fajta megértés más érzékterületekre is kiterjed. „(János) Kiparancsolta a látást szemeiből, hogy majd a templomdombon egy ölelésben lássa meg a falut. Nem kívülről fog az bemenni a szemeibe. Élete mélyéről fog felmerülni s kivetődni a téres világba vére szerinti, álma szerinti egyetlen valósággá.” (26). Az elbeszélő itt szintén ok és okozat felcserélésével él. Nem a látáson keresztül jut el János az „élményhez”, hanem az élményen keresztül a látáshoz. Az élmény pedig valami „mélyből” jön, mint Miklós felolvasásánál az „örök banalitások mély refrénje”. Valószínűleg ebben a mélységben ragadható meg az a többlet, amelyet a szerző a metaforizáláson keresztül ad hozzá a szöveghez. A befogadást ebben az esetben a metaforikus ölelés írja le, Miklós meséjénél pedig, mint láttuk, az összebújást használja metaforának az elbeszélő. Ezek szerint se a madárcsicsergéshez hasonlított önmagának való irodalom, sem az empirikus érzékelés nem képes a világot a maga valóságában bemutatni, csak a magas művészet és a magas művészettel költőiségében találkozó mítosz képes.
    Miklós és János alakjában több esetben mintha a szerző szócsövét és az implicit olvasót látnánk. Miklós ír, János olvas. Ez a szituáció figyelhető meg a következő részletben is, amelyben Miklós olvassa fel regényét Jánosnak: „János, mindjárt a második oldalnál, egész élete odahajlásával figyelt. Miklós hangja eleinte hideg és rekedt volt, azután átizzott, nagyszerű ércek csengtek ki belőle és távoli zokogás. (…) János hozzá ugrott, átölelte, s viharos csókokban csókolta rá a felébresztett testvér szívét. A faj két nagyszerű virága halhatatlan ölelésben hajlott egymáshoz.” Ezt követően János hagyja, hogy Swartzot, a zsidó pénzembert agyonnyomja egy kődarab (264–265). Az előző idézetekhez hasonlóan a felolvasás kezdetekor már odahajlással figyel János, majd utána egy halhatatlan ölelésben egymáshoz hajlanak Miklóssal. Ezek szerint az elbeszélő egy olyan olvasást vár el, amely már magában foglalja az olvasás hatását is egyben. Így mintegy egyenlőségjelet téve a olvasás és az olvasás metaforájaként használt cselekvő igék közé. János közvetett gyilkosságakor mintha az elbeszélő is megrettenne, hiszen János a gyilkosságot nem tettel, hanem „nem tettel” követi el. A szerző a gyilkosságot puszta érzékeléssel kapcsolja Jánoshoz, mintha János nem megtenné, csak látná vagy olvasná azt. Vagy máshogy: ahogy a puszta, át nem élt olvasás egyfajta nem olvasásként értelmeződik, úgy ennek a közvetett gyilkosságnak a megtétele is értelmeződhet nem tettként. A fenti elemzés úgy érzem, rávilágít arra, hogy az Elsodort falu korabeli sikere nemcsak a negatív alakok hiteltelenítésének köszönhető, hanem a sikerületlennek bélyegzett János-figura megtévesztő egyszerűsége mögött is ravasz retorizáltság bontakozik ki az olvasás során, amely szintén alkalmas a figurához köthető szemlélet elfogadtatására. Az ideologikusság teljes kizárásával, vagy inkább figyelmen kívül hagyásával – ami nekem célom volt – nem lehet vizsgálni a regényt. Úgy érzem, az iménti elemzés pontosan ezt mutatja: az esztétikus és az ideologikus összejátékát, ahogy egymást használják médiumként.
    Végül érdemes felidéznünk Gombos Gyulának egy mondatát: „Amikor [Szabó Dezső] elkezdte írni regényeit, Proust első kötetei már kinn voltak (…). Ő azonban a regény terén tudott legkevésbé szabadulni a tizenkilencedik századtól.”23 Victor Žmegač szerint azonban Proust sem tudott egészen elszakadni a XIX. századtól, úgy véli, Proust elbeszélőjének „a múltba tett asszociatív kirándulásai mentális ellenőrzés alatt állnak irodalmi tett formáját öltve. Inkább az emlékirattal rokon, mint a modern narrációval.”24 Ez a megállapítás, valamint Proust és Szabó könyvének hasonlósága akár legitimálhatná nyelvi alapon az Elsodort falut mint a modern magyar regény kezdetének egy lehetőségét, az állítólagos zolai naturalizmusa és Jókai-féle romantikája ellenére is.
    Az elsodort falu 1919. május 23-án jelent meg, de többek közt az 1917-es Nincs menekvés előszava is arra enged következtetni, hogy már előbb is készen volt a jelentős része. Ebből az következik, hogy a Proust, Kafka, Joyce alkotta reprezentáns hármasból mindössze az elsőnek a regényét ismerhette Szabó Dezső az ominózus periódusban. A Recherche, igaz, 1913-ban jelent meg, de a szélesebb körben való ismertséget csak a második kötet hozta meg Proust számára a világháború után, nagyjából egy időben Joyce-szal. Csak Szabó Dezső legendásan naprakész műveltségére hivatkozva lehet feltételezni, hogy olvasta volna a Recherche-t az Elsodort falu befejezése előtt. Žmegač elmélete és ez az egyidejűség erősen felértékel minden olyan kapcsolódási pontot, amelyet az Elsodort falu mutat a kor jelentős regényeivel. Ha már a múltba tett kirándulások jöttek szóba, a következő részlet például erősen emlékeztet Proust híres madeleine-epizódjára: „Villany nem volt a házban, meggyújtotta a petróleumlámpát (…) A lámpa fénye, mint egy régi hívás szólt szívébe. A félénk sugarakból, a meghúnyó bútorokból kibomlott a család. Lassanként ott ültek mind az asztal körül. Az apja arca szomorú volt…” Végezetül egy még jobb példa, amelyen jól követhető, hogy Szabó Dezső miként használja azt az alakzatot, amelyet Gerald Genette egyik Proust-tanulmányában diegetikus, azaz metonímiára épülő metaforának nevezett: „A távoli nagy hegyek, ahol lobogó hajú erdők daloltak, a növekvő kalászok fejei, az elterült zöld vetemények (…) sírták vágyukat az erős, a munkás szép férfi után. Olyanok voltak a nagy üres mezők, mint egy egyetemes tetemre hívás, mint egy kiürült ház, ahol meggyilkoltak valakit. (…) Felbukkant a falu, mint nyomasztó ólom a nagy csend lepedőn. Tornya úgy állott, mint egy üres kalász, a háború kicsépelte belőle a harangot. A harangot, mely a falu minden szívéből volt s minden lelkiismeretnek megvolt benne az emlékeztetője. És ha a munkásemberben felriadt az ős bestia, ha a szántó kéz ököllé vadult, odatáncoltak a kis hangok, mint rövidszoknyás édes szőke lánykák és visszacirógatták emberré a meglódult állatot…” Kísértetiesen emlékeztet ez a torony Proust combray-i búzakalász-tornyára. A különbség poétikailag mindössze annyi, hogy Proust hanyagul használta az elbeszélésből metonimikusan nyert metaforákat a tökéletes megfelelés igénye nélkül, Szabó Dezső pedig sokkal következetesebben ragaszkodott a megfelelésekhez. Mindezek nem jogosítanak fel arra, hogy Szabó Dezsőt a magyar Marcel Proustnak tekintsük, ám mindenesetre a századforduló francia irodalmára terelik a figyelmet. Szabó Dezső franciás műveltségére gondolva, valószínűleg Ady költészete és az avantgárd mellett a francia irodalomban találhatóak az Elsodort falu pretextusai. Szabó Dezső a magyar és a francia irodalmi kánonhoz valamint a nemzetközi avantgárd kánonjához is olyan erősen kötődik, hogy csak ezek szintéziséből érthető meg irodalmi értéke.
 

 

 

 

Megjelent: Napút,  2010. máj.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap