Kántás Balázs: Nosztalgikus novellahármasság

Szerkesztő C, szo, 12/30/2017 - 00:02

 

 

 

 

 

 

Zsávolya Zol-tán Égi Rozi ideje című elbeszéléskötetéről

 

Zsávolya Zoltán rövid elbeszéléskötete három, szorosan összekapcsolódó nézőpontból – a látszólag mindentudó narrátor mellett egy szereplő-elbeszélő is megjelenik – meséli el ugyanazt a történetet. A történet – bár erősen fragmentált, nevezzük így – első olvasásra annyira nem is hat érdekesnek, sokkal érdekesebb és invenciózusabb az a technika, ahogyan Zsávolya elbeszélésfüzére a töredékekből szép fokozatosan összeáll egyetlen szerves egésszé.

A ’90-es évek Magyarországán járunk, valahol Nyugat-Magyarországon, nem sokkal a rendszerváltás után. Jamnitz Géza, a megözvegyült, ugyanakkor világéletében nagy nőfaló hírében álló, a nyugdíjazás előtti utolsó éveit taposó köztisztviselő látszólag megszokott, egyhangú életét éli baráti italozások, nőkergetés és a kisvárosi élet egyéb szokványos tevékenységei közepette. A főhős életébe legjobb barátja és ivócimborája, az elsődleges narrátori szólam mellett Géniusz Laci becenévre hallgató, immár ugyancsak meglett jogász kissé csapongó leírásain és visszaemlékezésein keresztül nyerünk betekintést. A történet fonala a három elbeszélésen belül meglehetősen lassan bontakozik ki, annyit azonban megtudunk, hogy a cím – Égi Rozi ideje – nem másra utal, mint hogy a kapuzárási pániktól szenvedő Jamnitz Géza – voltaképpen számára is megmagyarázhatatlan módon – szenvedélyes viszonyba kezd a szomszédságában lakó, még huszadik évét sem betöltött, ám kissé abszurd módon máris elvált Majnald Rozáliával.

Látszólag még abban sem lenne semmi különös, hogy egy ötvenes évei végén járó özvegyember második virágkorát éri és fiatal barátnője van – ez sem számít extremitásnak a megyeszékhely külvárosában található Góré-dűlő lakói között; habár Jamnitz Géza eme kései „becsajozása” kétségtelenül pletyka tárgyát képezi barátai és szomszédjai körében. Szerelmi históriája Rozival kétségtelen színfolt a kisváros unalmas, egyhangú, már-már kilátástalannak és hermetikusan zártnak mondható világában. Jóllehet a helyszín deklaráltan az ország nyugati része, azaz nem esik messze a „boldog nyugat”-tól, Ausztriától, s még nem olyan régen ment végbe a rendszerváltás, tehát az alapatmoszféra akár derűs, optimista is lehetne, mégis valamiféle fásultság és gépiesség hatja át a szerző által „novellahármasság”-nak titulált elbeszélésfüzér belső világát.

Olybá tűnik, a szereplők, köztük Jamnitz Géza és/vagy a szereplő-elbeszélő Géniusz Laci sem annyira hús-vér, jól kidolgozott és komplex eszközökkel körülírható figurák, sokkal inkább típusok, archetípusok. Olyan személyek, akik ifjúságukat, virágkorukat jóval a rendszerváltás előtt élték, s egész életüket áthatják a szocialista korszak beidegződései, valamiféle tökéletesen érthető és a kortárs magyar társadalom jelentős részében még mindig élő (hamis?) nosztalgia a Kádár-korszak iránt. Vitán felül beszűkült, kiégett figurák, akik már csak zárt mikrokörnyezetükben mozognak otthonosan – Géniusz Laci beceneve éppen a genius loci, a hely szelleme kifejezésből fabrikált frappáns alias, mely éppen arra utal, hogy nagyon ritkán hagyja el szűkebb pátriáját, a megyeszékhelyet, lévén ez az egyetlen hely, ahol otthon érzi magát, s ahol képes otthonosan mozogni. Nem volt ez másként egészen fiatal korában sem. Olyannyira nem, hogy miként az elbeszélésből kiderül, már a jogi egyetemet is a városban végezte. Jamnitz és Laci korántsem a rendszerváltás nyertesei, annak sokkal inkább vesztesei közé tartoznak. Bár egzisztenciális összeomlásukról nem beszélhetünk – még tartják magukat, sőt gondoskodnak gyermekeikről is (a munka mellett egyre gyakoribbá váló italozásaik közepette) –, valójában kiégett, boldogtalan emberek, akikben – nem csupán életkoruk okán – valamiféle visszafordíthatatlan belső törés játszódott le.

Rozi, a maga féktelenségével, érzékiségével és szemtelen fiatalságával éppen e két idősödő férfi ellentéte – lehet: direkt módon, afféle kötelező ellentpontként – ő (is) szimbolizálja az immár rendszerváltás után felnövő fiatal nemzedék gátlástalanságát és életszeretetét, ugyanakkor egyúttal az országra egyik percről a másikra rászakadó kapitalista társadalom farkastörvényeit, értékvesztettségét, anyagiasságát és nihilizmusát is. Bár az elbeszélésfüzér 1995 körül játszódik, a szerző azt jóval később, a 2010-es évek elején írta, akarva-akaratlanul rávilágítva arra, hogy hamis nosztalgiákat táplálunk a „boldog ’90-es évek” iránt. Talán már az elején voltak vészjósló jelek azt illetően, hogy az úgynevezett rendszerváltozás az egyik pillanatról a másikra ránk zúduló demokrácia ellenére nem sok jóval kecsegtet, hogy valami a kezdet kezdetén elromlott a folyamatban, s a lendület így hamarabb kifulladt, mint azt utólag hajlamosak vagyunk felételezni. Ugyanilyen – minden bizonnyal hamis, a korszakot leegyszerűsítő és idealizáló – nosztalgia élt a ’90-es évek emberének fejében a Kádár-korszak iránt, sőt, él sokunkban mind a mai napig.

Olvasatomban tehát – egyéb interpretációs lehetőségek mellett – a novellahármasság nem más, mint az első (vissza)pillantásra boldog és reményteli ’90-es évek, a rendszerváltás és az azt követő időszak erősen ironikus-szatirikus, helyenként abszurdba hajló, ugyanakkor végső soron a realitásokra rávilágító kritikája, pontosabban az ezen időszak iránt táplált tévhitek és hamis nosztalgiák utólagos bírálata a 2010-es évek elejéről. Zsávolya Zoltán mesterien játszik a korrajzzal, a kulturális és történelmi emlékezettel, azokkal a sztereotípiákkal, melyeket sokan hisznek vagy hinni akarnak mind a Kádár-korszak igencsak ellentmondásos és hazugságokra épülő politikai rendszerét, mind pedig a ’90-es évek meglehetősen zavaros átmeneti időszakát illetően még évtizedek távlatában is. Lényegében Jamnitz Géza maga is ezeknek a sztereotípiáknak, a hamis nosztalgiában való hitnek a megtestesítője, s miként a Kádár-korszakból itt maradt afféle élő kordokumentum, aki nem tud és nem is akar haladni a történelem sodrásával, esetleg kimondottan nemkívánatos személy. Erre utalhat először idő előtti kényszernyugdíjazása, majd egyszerre tragikus és ironikus halála is.

A főszereplő nem sokkal éli túl az úgynevezett rendszerváltást, s imádatának tárgya, Égi Rozi – aki egyúttal megtestesíti az idősödő férfi görcsös, ám úgy látszik, jogosulatlan és ezáltal beteljesíthetetlen vágyát a továbbélés, a második ifjúság, az elrontott élet újrakezdésének lehetősége iránt – ugyancsak eltűnik vele együtt, talán szerencsétlen baleset, talán egy féltékenységi dráma végpontjaként kibontakozó gyilkosság következményeként. Rozi látszólag megelőzi a fizikai halálban Jamnitz Gézát, ám a lány elvesztésével a férfi gyakorlatilag megszűnik emberként tovább létezni, gyors hanyatlásnak indul, s hamarosan követi is Égi Rozit odaátra. Égi Rozi ideje, a címben megjelölt másfél év nem más Jamnitz életében, mint egy kezdetben látszólag boldog és extatikus időszak, egy végéhez közeledő élet utolsó nagy szerelme, amely akár az újrakezdés lehetőségét is implikálhatná. Ám a kezdeti idillből végül féltékenységgel és irracionális, kóros szorongásokkal teli, sőt – amennyiben hihetünk a rossz nyelveknek, s persze nem utolsósorban magának az elbeszélőnek – szerelmi gyilkosságba torkolló hattyúdal lesz belőle. Nem csupán egy kisember személyes végjátéka, hanem egy történelmi korszak végérvényes lezárása is. Égi Rozi, a jóval fiatalabb nemzedék megtestesítőjének halála pedig egyúttal arra is utalhat, hogy hiába állt be „gyökeres” változás a történelemben (ha ugyan…!?), az új időszak, melyhez ő tartozik, valamilyen értelemben kezdettől halálra van ítélve – ha tehát a személyes sorsokon túl a magyar történelem alakulásának távlataiban gondolkodunk: bizony semmi okunk az optimizmusra. A szerző úgy jelöli meg elbeszélésfüzérét, mint novellahármasságot az Időről. Az Időről, nagy I-vel. Ez az Idő pedig, úgy tűnik, az igencsak véges egyéni emberi élet idején túl a történelem kollektív, senkit és semmit nem kímélő idejét is jelenti, mely gyökeres fordulatokat hoz magával, mely fordulatok nem föltétlenül pozitívak sem az egyén, sem a társadalom szintjén.

Bár az elbeszélésfüzér vége valóban tragikusnak hat, az elsődleges narrátor, majd a Géniusz Laci által felvetett alternatívák nyomán – ama szándékoltan ironikus körülményeskedés révén, mellyel ez utóbbi azt találgatja: voltaképpen véletlen baleset volt-e Rozi halála –, mindössze annyit tudunk meg, hogy kigyulladt a ház, a lány pedig bennégett; esetleg – miként azt a környéken híresztelni kezdik – Géza először szerelemféltésből brutálisan megölte, majd reágyújtotta a házat. A zárlat mindenesetre nem kevés humort kölcsönöz – mondhatni: komikus atmoszférát ad az egész befejezésnek. Az olvasó végül az elbeszélői eszmefuttatásból azt a korábban elhallgatott, s az események értelmezése szempontjából korántsem mellékes tényt is megtudhatja, hogy a lány első férje nem más volt, mint Jamnitz Géza idősebbik fia, aki húszéves kora ellenére oly súlyos alkoholista volt, hogy ifjú felesége kiadni kényszerült az útját, s kissé csélcsap módon rögvest az idősebb Jamnitz karjaiban keresett vigaszt. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy – ha és amennyiben hihetünk Géniusz Laci körmönfont eszmefuttatásainak – a végén állítólag Géza kisebbik fia is viszonyt kezdett a lánnyal, de legalábbis megkísérelte azt. Nyilván ez volt az utolsó csepp az addigra már nyugdíjazott, s szerény nyugdíja kiegészítése végett a zugkocsmárosságig züllött köztisztviselő poharában, aki – tovább árnyalandó a történet tragikus/tragikomikus/abszurd regiszterét – pár hónapon belül súlyos betegségben maga is jobblétre szenderült.

A tragédiát és annak abszurditását tovább fokozza még egy, Géniusz Laci által csak az utolsó oldalakon felfedett váratlan fordulat, az elbeszélés afféle pofonszerűen csattanó slusszpoénja. Tegyük hozzá: az egészen addig nyomon követhető ellentmondások tükrében megkérdőjeleződik az elbeszélő megbízhatósága is. Az anekdotázó hangnemben megszólaló szereplő-elbeszélő helyenként mintha nem lenne bizonyos abban, hogyan is zajlottak az események, helyenként pedig mintha szándékosan félrebeszélne. Úgy csűri-csavarja az események kronologikus rendjét s a látszólagos ok-okozati összefüggéseket, hogy végül maga sem biztos abban, mi hogyan is történt, mi miből következett. Ebből pedig akár ahhoz a következtetéshez is vezethet, hogy az egész könyv nem más, mint egy rafináltan kitervelt irodalmi játék. Zsávolya mesteri mindentudó, majd szereplő-elbeszélői alteregót kreált magának, s már-már Mikszáth Kálmán-i szinten űzi az anekdotázás nemes hagyományát – miként azt Soltész Márton a szöveghez teljesen más szempontok alapján közelítő, ám alapos elemzésében (Égi Zoli ideje, Vár, 2012/4.) megjegyzi –: kavargó elbeszélői nyelvezetével „a hosszú mondatok poétikáját” valósítva meg. S mindeközben, a túlzott információmennyiséggel (tudálékossággal?), az ellentmondásokkal, az anekdotázás közepette megteremtődő, már-már balladai homállyal kétségek között hagyja az olvasót, reábízva annak eldöntését, miként is történtek az események „valójában”...

Így nézve valódi posztmodern elbeszélés ez, melyben nem csupán a cselekménynek, de az írói stílusnak is alapvető jelentésképző szerep jut. Zsávolya – miként az a szerző korábbi regényeire is jellemző – iszonyúan szeret (a szó jó értelmében) játszani a nyelvvel. Váltogatja a regisztereket és hangulatokat, az alapvetően szecessziós hangütés mellett végig ott van a gyilkos irónia és az abszurditás, vagy még inkább valamiféle egészen szélsőséges cinizmus. A sokszor filozofikus-meditatív-szakrális regiszter (legjobb példa erre a Soltész által kiemelt, komplex jelentésű, bár a maga szakralitásával együtt egyszerre játékosan és már-már botrányosan erotikus konnotációkat hordozó, a Rozi nőiségére, szexuális étvágyára és nevére egyaránt utaló rózsaablak motívum) kéz a kézben jár, elegyet alkot a legalpáribb profanitással. A lélek választhatatlanul egy a maga már-már állati szinten esendő testével. Mondhatnánk – Nietzschével szólva –: túlságosan is emberi az egész világ, amely a maga egyszerűségében csakúgy, mint a maga komplexitásában elénk tárul az elbeszélésben.

Zsávolya Zoltán novellahármasságának egységei nem mentesek az önismétlésektől, a csapongó idősíkváltásoktól, oda- és visszautalásoktól sem, és bár mindhárom fejezetben (fejezetek-e ezek egyáltalán, vagy inkább egyetlen elbeszélés variációi egyazon tollból?) ugyanaz az eseménysor íródik újra, s a történetdarabok olykor szemtelenül töredékesnek hatnak, már-már túl sokat bízva a befogadóra, a maguk töredékességében mégis szép lassan kiegészítik egymást, „összeolvasódnak”, szerves egésszé állnak össze. Ugyan sok minden afféle balladai homályban marad az elbeszélő hatékony narratológiai csavarjainak köszönhetően, s nem lehetünk egészen bizonyosak abban, valóban úgy zajlottak-e az események, ahogyan azt a mindentudó és a szereplő-elbeszélő – akik talán (az újabb csavar kedvéért) maguk is bizonytalannak hatnak egyes állításaik valóságtartalmát illetően – tálalják nekünk, a narratíva lényeges elemeit azért (kellően érzékeny olvasás esetén) össze tudjuk illeszteni. Az Égi Rozi ideje szellemes, frappáns, értelmezési lehetőségekben és stílusbravúrokban gazdag prózamű, mely játszik ugyan az irodalmi hagyománnyal, nyelvvel, a szereplők sorsával és a történelmi emlékezet kérdésével a maga módján, e játék azonban a jelenlévő fanyar humor és gyilkos irónia ellenére nagyon is komoly, hiszen olyan kulcsproblémákra mutat rá, mint például a ma élő embernek a rendszerváltozás előtti és utáni időszakhoz fűződő ellentmondásos, feldolgozatlan viszonya. Úgy vélem, az elbeszélésfüzért olvasva, visszapillantva az egészen közeli múltba, nem csupán a ’90-es évek Magyarországának társadalmi-politikai-emberi sajátosságait érthetjük meg jobban, de e közelmúltba való visszapillantás által közelebb juthatunk mostani, 2010-es évekbeli önmagunkhoz is.

 

(Zsávolya Zoltán: Égi Rozi ideje. Novellahármasság az Időről. Pomáz, Kráter, 2012.)

 

 

Forrás: Polísz, 2014. 154. szám

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap