A kapitális

Lukáts János, p, 09/08/2017 - 00:02

 

 

 

- Nézze, Lőrinc, én magára nem bízok semmit, nem kérek semmit, és nem is adok semmit. Maga egy megbízhatatlan, kapitális marha. Soha nem azt csinálja, amit kell, és soha nem úgy, mint egy épeszű ember. De hiszen ismeri saját magát, tudja, hogy igazam van. Én most indítani akarok egy sorozatot a Lángcsóvában, minden számban megjelenik egy novella, értelemmel bíró, jó írások, évi tizenkettő. De ehhez magának semmi köze nem lesz. Maga csak válogatott baromságokat hajlandó írni. Maga már megírta az összes háziállata történetét, az elveszett bicskája és az ingzsebében kimosott ezerforintosa esetét, három tantija és hét unokaöccse kalandjait. Írt egy mozdonyról, írt egy platánfáról, egy galagonyabokorról, de még egy tő parlagfűről is. Ha megjelentetem a maga rémszövegeit, engem kizárnak az Írószövetségből, a Megyebarátok Társaságából, a jóérzésű emberek sokadalmából, helyette pedig bezárnak a bolondok sárga házába. Kapitális, kapitális marha maga…

Így dőlt a szó Lepcsánkai főszerkesztő szájából, miközben a kezében tartott kéziratokat kétszer beleejtette a kávéjába, háromszor bedobta a szemétkosárba, végül egyszer az iratmegsemmisítőbe, amelyik szerencsére ezúttal sem működött. E ki- és bedobálások közepette öles léptekkel rótta föl és alá a bagóbűzös és lepusztult szerkesztőségi szobát. – Csak tudnám, miért ilyen förtelmes ostobaságokra pazarolja áldott tehetségét. Megverte magát az Isten azzal a tehetséggel, engemet pedig magával… - ez volt az a közismert zárómondat, amely után Lepcsánkai a székre szokott roskadni, Lőrinc pedig el szokta rúgni magát az ajtófélfától, amelynek támaszkodott. Most sem történt másképp.

- Szóval? – kérdezte Lőrinc, válaszként a szónoklatra.

- Szóval maga egy kapitális marha, bivaly, jak, de mindenképen olyan élőlény, amely szarvakat visel azon az ostoba homlokán, és nem tudja, mire kell használnia a fejét. Havi egy novella kell nekem mindössze, nem csillagképekről, véglényekről, bányalégről vagy csontvázakról. De maga ezt úgysem érti. Menjen a szemem elől, a maga látványától is hidegrázást kapok.

Lőrinc ilyen módon átvette a megbízatást, némán kisomfordált a szerkből, köszönésével sem akarva zavarni a főszerket.

- No, Lorenzo, indulhatsz utadra, megnyirbálták túlburjánzott önérzetedet, megtapasztaltad, hogy nélküled egy lépést sem képes tenni tomboló vulkánra hasonlító főnököd. A világrend tehát éppen helyrezökkenőben van. Vagyis inkább helyrezökkenőben volna, ha most előkapnál a tarsolyodból (az íróasztalfiókból, az aktatáskából, ha volna íróasztalod, aktatáskád) egy-két, vagy akár három-négy-öt vadonatúj novellát, amely mind a hétköznapi emberek édes-bús csetlés-botlásáról szól. Hiteles történetek tucatját, amelyek a boltban, a villamoson, a munkapad mellett ellesett motívumokból épülnek biztató jövőképpé és eközben… - Lőrinc itt elvesztette a fonalat, és nem is törekedett, hogy megtalálja.

Órákig járta a várost és környékét, fölvonszolódott templomtornyokba és le borkóstolókba, félórára megragadt a várrom egykori pincebörtönében, aztán a szupermarket háztartási kisgéposztályán betűzte ki az áruhalmaz-dobozok oldalára írott norvég, albán és portugál nyelvű használati utasításokat (a magyar nyelvűeken átugrott), majd megnyugodva, hogy a világ az ő számára teljesen érthetetlen és érdektelen, hazament, hanyatt vetette magát heverőjén, és olvasni kezdte harminchatodszor is A dzsungel könyvét.

Másnap reggel munkához látott, sportcipőt húzott, magára öltötte mágikus erejű zöld pólóját és elindult a világba. A világ Lőrinc számára a Gödörtorony menedékházat jelentette, amelyet a Szívszakasztó kaptatón lehetett elérni, jó kétórás szívszakasztó kaptatással. Lőrinc imádott kaptatni, az egyetlen emberhez méltó tevékenységnek a gyaloglást tartotta, lehetőleg fölfelé és mindenképen toronyiránt. Soha jobb alkalom, hogy számot vessen eddigi életével, ami novellái végigrágcsálását jelentette, - és természetesen Lepcsánkai sanda tévedését volt hivatva bizonyítani.

Hamvas ifjúkora novellái közül legkedvesebb volt Lőrinc szívének az, amelyikben az ifjú főhős egy barlangban a szerelmese kedvéért letöri a tízmillió éves cseppkő-kövirózsát, de közben a mélybe zuhan és szörnyethal. A másik kedvencében a magányos sofőrt vidéki útján agyba-főbe verik, autóját pedig a Dunába dobják. De szerette azt a szűkszavú próbálkozást is, amelyikben egy üres és zárt tánctermet írt le addig a pillanatig, amíg valaki (persze ő maga, Lőrinc) belép a terembe, de ekkor tűz üt ki, és az emelet leszakad.

Harmatos szívvel gondolt oroszlánkörme későbbi bizonyítékaira is, például, amikor a behavazott turistaházban két rivális szerelmest kér meg az erdész, hogy a farkasveszély elhárításában működjenek közre, hát persze, hogy az ifjak egymásra fogják a puskát! De az se volt rossz, amikor Noé bárkájában (a Biblia mindig csodás fantáziamozdító erővel volt Lőrincre!) az oroszlánok fellázadnak a negyvennapos vegetáriánus táplálék ellen és önkiszolgálják magukat az útitársak közül. Lőrinc belátta, igaz-igaz, némelykor elvetette a sulykot, de érezte azt is, az utókor föltétlenül őt fogja igazolni és nem Lepcsánkait.

Hátán biztatóan csorgott a verejték, mire fölkaptatott Gödörtoronyra. A végletekig lepusztult vályogépületben tízágyas szobák voltak, a szobákban egy lélek sem, leszámítva néhány hőscincért, a rájuk vadászó egereket és az egerekre vadászó macskát. Gödörtorony a legalkalmasabb hely volt, hogy Lőrinc ihletet kapjon figyelemnél figyelemreméltóbb írásai kiagyalására és szövegbe öntésére.

Most nem jutott eszébe semmi. Se történet, se ötlet, se magvas gondolat, de még egy hangulatos úti barangolás sem. Ácsorgott – ezúttal is az ajtófélfánál -, himbálózott sarkán-lábujján, megszámlálta a szobaszögleteket, megköpdöste a falakat (a mennyezettel hiába próbálkozott). Vagyis minden novellaébresztő helyzetet megteremtett, belefészkelte magát, aztán csalódottan hátat fordított a lomposan kardos csaposnőnek, aki jól ismerte már Lőrinc bolondériáit és rá se hederített.

Az asztal peremét körberakatta nagyfröccsökkel, szám szerint harminckettővel, egyrészt ennyi pohár fért el szögletes-katonás rendben, miközben még Lőrincnek is maradt éppen egy füzetlapnyi hely, másrészt éppen harminckét éves volt abban az évben Lőrinc, aki e két ténykörülmény matematikai egybeesését jó jelnek tekintette. A novellaírói felkészülés pedig a következőképen esett: Lőrinc higgadt meggondoltsággal magához emelt egy-egy nagyfröccsöt, miközben végiggondolta egy-egy írását, amelyet az elmúlt húsz évben vetett papírra. Ha valamelyikben olyan ötletre lelt, amelyet még nem aknázott ki kellőképpen, fölkörmölte magának.

Az első írás az öregnéniről szólt, aki a nemzetközi elektronikai kiállításon kiskutyát akart vásárolni, - ezt Lőrinc mindannyiszor megkönnyezte. A második nagyfröccs, vagyis a második novella Ikarosz elfogatásáról és szárnyai lenyirbálásáról szólt, ezen Lőrinc mindannyiszor nemes haragra gerjedt. A harmadik arról a szivárványos szépségű tanító néniről áradozott, akibe Lőrinc első elemista korában beleszeretett, akivel azonban legközelebb csak tizenkét évvel később találkozott, a szivárványos ekkor érettségi vizsgabiztos volt és Lőrincet megbuktatta. És így tovább idézte föl szerkesztőnk a maga életének, a Bibliának, a mitológiának, a magyar (de még inkább az albán, norvég és portugál) történelemnek a nagyjait és kicsinyeit, kínálta meg őket egy-egy nagyfröccsel, el is szörpölte helyettük, de mindezek ma délután-este-éjjel semmiféle ihletet nem adtak Lőrincnek a Gödörtorony lepusztult ivójában.

A poharakat (valójában az ötletet rejtő történeteket) Lőrinc meggondolt rendszerességgel kiürítette, használat után az asztal alá helyezte, a lompos-kardos félóránként összeszedte, miközben Lőrincre vasvilla szemeket meresztett.

Hogy a reggelt hogy érte meg, erről Lőrincnek nem sok fogalma volt, égető szomjúságot érzett, mindkét fülét elfeküdte a szalmazsákon, és a világot a fejére húzott visszhangos vödörnek érezte. Reggelire üres teát kapott, de amint Lőrinc szörpölni kezdte a keserű-forró kotyvalékot, a lompos-kardos két lánykája szerényen az asztalhoz settenkedett és Lőrinc elé tolt egy fehérlő, kerek kecskesajtot: - A mama küldi.

Lőrinc törögetett a sajtgömbből, darabkáit a fogai közé dugdosta, és a sós kecskesajt mintha megédesítette volna a lelkivilágát. De a két lányka – nyolc és kilenc évesek, egyikük ugyanolyan lompos, másikuk ugyanolyan kardos, mint csaposnő-anyjuk – megállt Lőrinc mellett, szemét a kecskesajtra meresztette, a száját pedig egy picit nyelésre nyitotta. Lőrinc tört egy-egy darabot, és az elnyílt szájaknak adogatta, miközben már szerkesztette megindító írásművét a gyermekeit saját vérével tápláló pelikánmadárról. Éppen az utolsó elnyelni való falatnál tartott a reggeliző trió, amikor az ivóba csörtetett a zord anya, és meglátta a falánk szájakban a féltve őrzött erdélyi ajándéksajtot, rá is röffent lányaira a maga kardos hanghordozásával: - Ezzel az emberrel etetitek föl? – és elkapta Lőrinc elől a sajtmorzsás tányért. Aznap nem volt több reggeli.

Hogy sajttolvaj hallgatóságra tett szert, Lőrinc beleéléssel mesélni kezdett nekik „a vén bolondról”, aki a betonhordalék tetejére virágzó rózsakertet varázsolt (valójában dögnehéz munkával, földet talicskázott és gereblyézett), amikor pedig elkészült, a házmester kihúzogatta a rózsatöveket, a kertet bevetette krumplival, és a vén bolondot kitiltotta a kertből. – A szemét! – sziszegte a lét lány egybehangzóan. Lőrinc szürcsölte az üledékes, undorító teát, elküldte tekintetét a mennyezet felé és máris a gesztenyesütő máminál tartott, aki hideg télen egy marék forró gesztenyét csapott a prémbundás ficsúr markába. A gesztenye összeégette prémbundás markát, erre ő bosszúhadjáratot kezdett a gesztenyés mámi ellen, de végül pórul járt. – Úgy kell a pimasznak! – kacagott egyetértően a hallgatóság. De Lőrinc már a habókos öreg tanárról mesélt, aki váratlanul megsüketült, aztán beleszimatolt a lisztporba, hatalmasat tüsszentett és újra hallott mindent. A lányok vihogni kezdtek, mire azonban Lőrinc a történet végére ért volna, a csapos mama (aki percek óta az ajtó mögött hallgatózott) lompos csípőjére vágta kardos két kezét, és Lőrinc megnevelésébe kezdett: - Maga ostoba firkász! – ez volt a megszólítás. – Nem elég, hogy lopni tanítja az én kisdrágáimat, aztán megeteti velük a bűnjeleket, most még a tanárokból is gúnyt űz?! Miféle istenverte fecsegő, iszákos erdőkerülő maga?! Hogy várjam el, hogy tisztelje ez a két szörnyeteg az iskolát (az előbb még kisdrágák voltak!), ha maga direkt kigúnyolja a tanárokat, és vén tüsszögőnek nevezi őket?! – azzal elkapta a teával még félig telt bögrét a vendég elől, gyermekei varkocsát megrángatta, Lőrincet pedig rövid úton a Gödörtoronyból kiebrudalta. Lőrinc ugyan sose nevezte novellája tanárhősét vén tüsszögőnek, de ez az elnevezés megtetszett neki, föl is jegyezte noteszába, persze már csak az erdei úton, bandukoltában.

- Ez az út lefelé vezet! – sóhajtotta, majd megismételte, előbb rebegve, majd drámai hangon, miközben persze a saját életútjára és írói karrierjére gondolt. Meg-megállt, csóválta a fejét, a napba nézett, a homályt vizslatta tekintetével, de egyetlen árva gondolat se jött elő búnak eresztett fejéből. - Te, kapitális marha… - ez a főnöki ledorongolás motozott a fejében, és kiszorított minden mást. Mintha bizonyítva érezte volna Lepcsánkai szavait. A völgy aljára ért (a kaptató lefelé még hosszabb volt, mint fölfelé, akár ha az egész hegyet és a Gödörtornyot Lőrincnek kellett volna a vállára vennie, mint egy kárvallott Atlasznak), a fönti porhoz lenti sár társult, mindez még ágrólszakadtabbá tette Lőrincet, aki igencsak kezdte sajnálni magát.

A két hegy között gátat emeltek a pataknak, ahol korábban csak éppen szivárgott egy erecske, most komoly tó fodrozódott. Még pedig halastó, a környékbeli horgásznép, a vidrák és a kárókatonák nagy örömére. Amint Lőrinc észrevette a völgy megváltozott képét, maga is személyiséget váltott: kezét a nadrágzsebébe süllyesztette és dudorászásba kezdett (a fütyörészést a horgásznép nem szenvedheti).

A völgyzáró gáton faház nyugtatta meg az arra tévelygőket, hogy nem kell a horgászás idejére sem szomjan halniuk. A faházban horgászjegyet és sört árultak, függetlenül egymástól. A faház falán plakát díszelgett, volt rajta rajz is, primitív. A szöveg pedig így szólt:

A KAPITÁLIS!

Májusban 14 kiló volt

Aki kifogja, 1000 forint jutalmat kap

Aki megöli, büntetést kap

A KAPITÁLIS mindenki hala, a TÓ hala

Védjük és óvjuk a KAPITÁLIST

Legutóbb kifogták: június 27-én

TÓGAZDASÁG

Lőrinc szája tátva maradt: a kapitális a nagy hal! Akit vissza kell dobni, akinek nem eshet baja.

A faház előtt pult, a pultnál egy szomjas meggondoltan forgatta a sörösüveget, időnként kortyolt belőle. Felsóhajtott: - Kifogják minden héten.

- Szegény.

- De visszadobják.

- Maga szeretne kapitális lenni? – a kérdés ostoba volt. A szomjas az üveget nézte, úgy válaszolt Lőrincnek: - Én ugyan nem, de ő sem. Főként, ha valami pancser fogja ki. Aki nem tudja, hogy vissza kell dobni. Akkor jön Csomi bácsi és visszadobatja vele. – Csomi bácsi rezzenetlenül ült a faházban, akár egy hatalmas pók, és a horgászokat fürkészte. – Volt már, hogy összeverekedtek a halon.

Lőrinc már tudta, hogy ez a hal az ő hala, az ő kapitális témája. Az ő legújabb kapitális ökörsége. Kapkodva nyakalta be a sörét, az üveget odacsapta a pultra, és szinte rákiáltott Csomi bácsira: - Csomi úr! El ne szalassza a kapitálist! – és rohant, el a faháztól, el a tótól, el a halaktól. Csomi bácsi Lőrinc után vetette magát, azt gondolta, a hallopó titokban kifogta a kapitálist, és most odébbáll vele. De a szomjas közbe szólt: - Hagyja, Csomi bácsi, nem vitt el ez semmit. Ismerem, nem tolvaj ez, csak egy bolond firkász!

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap