Karácsony

Bodor Miklós László, h, 12/24/2018 - 00:24

Karácsony

 

 

A nyiladékon egy karvaly suhant végig, de a cinkék időben rebbentek a bokorba. A karvaly elpályázott a vadföld felé, ahol a cseresznyefa ágán kövér verebek üléseztek időtlen idők óta. Az értekezlet közben születtek, nőttek fel és az értekezlet közben haltak meg, mert a nagy csiripelés közben nem vették észre az ellenséget. Elkésve igyekeztek a szederbokor felé

Az éhes karvaly odavágódott közéjük és elragadta az elnököt. A többiek ezért néhány pillanatra "elhagyták az üléstermet", hogy visszatérve fokozott hevességgel vitassák meg az esetet.

A kerítésnél szarvasok ették a csicsókát.

A csendre - ami talán percig se tartott - felkapták fejüket. A csapat magasba emelt orral, felajzott érzékekkel figyelt.

Orrukból nem lövelltek ki gőz felhőcskék, mert hosszan, igen lassan szívták be a levegőt. Minden molekulát kivallattak, de szimat nem volt. Semmi!

- Az a hegyes szárnyú madár járt Csuriéknál, amelyik nevetni tud, mint az Ember. Láttam, amint elvitt egyet - mondta egy idei borjú

- Az már régen nincs itt. Elment! Még a lakodalmak előtt oda utazott, ahol mindig meleg van. Valami nagy vízen, meg rengeteg homokon túl

- Ha egyáltalán igaz, amit összelocsog… - felelte anyja

Ez csak hasonlít rá - mondta még.  Aztán lehajolt ismét, de szemét a fa környékén tartotta.

- Lesz valami a gyerekből - gondolkodott.

- Nyitva tartja a szemét, és szépen is fejlődik.

*

Az erdő kopár volt, de szép enyhe idő járt. December, a Tél kegyetlen tábornoka megtörten, keseregve járt a néptelen utakon. Hideggel, hóval, jéggel megrakott zsákjait nem nyithatta ki. Katonái foglyok voltak. Erős déli legények álltak őrt felettük. Fegyvereiket elvették.

Úgy esett, hogy December orvul rátört bátyjára egy este. November közepe volt. A vad északi legények lőttek mindenre, ami meleg volt. A bombázók üvöltve zuhantak a célra.  Jeges szelet kavartak.  A köhögős, szipogó November csak nehezen menekült meg. Órák alatt fehér lepel terült a világra, és fennhéjázó fegyveresek ágáltak mindenütt.

-  Elment? - sziszegett December, és korbácsával a jelentő katona arcába csapott

-  Megszökött?

- Mit parancsoltam én?

- Azt - válaszolta meg magának - hogy Novembert idehozod elém! Jégbilincsben! Most majd lohol az Időhöz panaszra! Mit tegyek veled te.. te szerencsétlen?

A katona feszes tartásban állta a szitkokat és az ütlegeket. Arcán vörös csíkot hagyott a korbács, és égett irtózatosan Állta. Katona volt.

Az Idő, mindenek teremtője, és fejedelme pedig meghallgatta, megölelte az agg, reszkető kezű Novembert. Összeszűkült a szeme. Riadót fúvatott.

December nem tudta, hogy csapatai körül irtózatos erejű gyűrű zárult be. Tündökölt a Nap. Minden fehéren szikrázott. Kijárási tilalmat rendelt el és statáriumot.

Egy vénséges-vén varjú szólította meg a mezőn:

- Kár! Kár megfojtani az életet.        - Úgysem sikerül. Kár tengelyt akasztani a Nagyúrral. Nem ezért küldött ide.

- Erős vagy, de minek fitogtatni: tudjuk. Mi lesz, ha eljön, aki nálad is erősebb?

A varjat ott helyben agyonlövette és rá se nézve ment tovább.- Húzzatok rá egy kis havat! - szólt vissza félvállról Negyedik napra azt hitte: a kehes November nem jutott az Idő elé panaszával.

Nagy mulatságot csapott. Hajnal felé már csak egyetlen józan katonája volt.  Maga is teljesen elázott. Egy katona támogatta- kötés volt az arcán.

- Minden az enyém! - ordította rekedten és kezével széleset lendített.

- Nekem nem parancsol senki! Igaz? - és a heves mozdulattól a bemocskolt hóra zuhan, ha a katona nem tartja elég szilárdan

Te vagy a leghűségesebb katonám - csuklott a jégszemű December És ki foglak tüntetni. Mivel tüntesselek ki?

- Tábornok úr. Önnek le kell feküdnie. - tért ki a kérdés elől a katona

- Mit? Lefeküdni? Dehogy kell lefeküdni!

- Inni kell! Győztünk, és most inni kell rá! Neked is!

- Én nem ihatok. Szolgálatban vagyok!

- Feloldalak a szolgálat alól. Igen. - bólintott rá saját ötletére, csuklott egyet,  és újra mondta.

- E perctől nem vagy szolgálatban, és igyál velem! Parancsolom!

- De nem lehet. Én vagyok egyedül józan a táborban - ellenkezett.

- Vitatkozni mersz velem? - üvöltött, nekibőszülten. - Méghogy nincs, aki szolgálatba álljon?

- Na és?

- Nincs ellenség!

- Hát ki lehet nekem ellenségem, mi?          

- Mindjárt agyonlövetlek! Vedd tudomásul, hogy nekem nem mondhat ellent még a még.

Nem fejezhette be

Ezer és ezer ágyú torka villant vörösen, és rakéták süvöltöttek a fejük felett.  Tankok dübörögtek elő a rejtő horhosokból Mindenfelől robbanások hallatszottak és meleg áramlott mindenünnen.

A vad északi legények ki se józanodhattak, oly gyorsan zajlott le minden.

Erős déli katonák állták el a nyiladékokat, és északi martalóc fegyveresen nem léphetett ki rájuk. Szögesdrót karámokba került az egész öklendező, dülöngélő társaság.

*

A falvakban az emberek feltűrt gallérral jártak, ha egyáltalán kimerészkedtek.

- Randa egy idő ez! Egyik nap megreped a körtefa a hidegtől, aztán zuhog az eső! Jó hogy nem villámlik. – mondta egy ember szomszédjának.

- Szentigaz! Bár az is, hogy kevesebb fa fogy a kályhában. Az etetőt is ráérek feltölteni!- mondta a szomszéd, és puskáját megigazította vállán.

 

Az Időt undor járta át, amikor a csapzott, alkoholbűzös Decembert elé vezették. Még mindig bekötött arcú katonája támogatta, igaz, fegyvertelenül. Mindenki más viszolygott hozzáérni.

A Nagyúr - részeg Tábornokát kivéve - mindenkit kiküldött sátrából.

Amikor December kijött, józan volt. Sápadt. Csendes. Vállán az arany váll-lap helye üresen tátongott. December hónapja alatt az öreg November lett a kormányzó. Egy fiatal tiszt volt a segédje, akinek homlokán halvány forradás piroslott.

Az utakat egy rongyos csavargó rótta magányosan. Ruháján látszott, hogy valamikor egyenruha volt. Kalapját – talán a madárijesztőtől vette kölcsön - szemébe húzta. Az öreg tölgy alatt szokott aludni, amelyik mellett az Idő sátra állt akkor.

Csupán a tölgy hallotta a Nagyúr kemény szavait, de nem beszélt róla, csak nekem.

Sokan kérdezték az öreget, mit hallott, de ilyenkor ráncos arca megkövült. Dolgavégezetlen lebbent tova az erdő fizetett távírásza a pirossapkás harkály, de nem járt másként a pletykás szajkó sem.

Az akácosban muflonok álltak, figyelőn.

Már előbb észrevettek páratlan jó szemükkel. Nem futottak el, mert a Szél azt mondta nekik, hogy ma nem szólhat a puska.

- És mi az ott a vállán? - nézett meg jobban a legidősebb.

- Egy gépe van. Belenéz, csettint egyet véle és hazavisz.- felelt a Szél

- Mit? - feszült meg minden izma, mint az acélhúr

- Azt mondtad, ma nem vadászik!

- Becsaptál? Összejátszol az Emberrel?

- Nehéz dolog ez. – felet a Szél.

- Én se értem. Elvisz haza, de mégis itt maradsz. Egy papiroson lesz rajta a képed, ami az övé lesz. Különben ma nem vadászik, és nem játszom össze vele. A szagát is én küldtem előre neked, mielőtt megláthattad volna. Pedig vigyázott, hogy szembe jöjjön velem mindig, de gyorsan megkerültem.

- Most meg ez a hála! És ahogy mondtam, ma nem vadászik.

- Ma a Szeretet Ünnepe van.

Az egyik fa mögött állt a kitaszított csavargó, akinek senki nem mondta ki a nevét.

A faluban már égtek a lámpák. Az utcán csak néhányan jártak, azok is siettek haza.

Kis fenyők álltak a szobák sarkaiban. Feldíszítve pislogó gyertyákkal, csillogó üvegdíszekkel.

Énekszó szűrődött ki az ablakokon. Egyik szobában, a fa alatt egy kislány bronzhajú babát talált. Ha lefektette, behunyta szemét, előre döntve vékony hangon azt mondta: - Mama

Pontosan olyan volt, amilyent a kirakatban látott és nagyon megkívánt.

- De gyönyörű! - suttogta

Én úgy szeretem a Decembert! - kiáltott fel szívből fakadó örömmel.

 

A kiáltás nem enyészett el. Kiáradt, végiggördült a havas szenvedő erdőn, és az egész világon.

A templomok harangjai éjféli misére hívták az embereket. A templom kapujánál két ember találkozott. Testvérek, évek óta haragosok valami oktalanság miatt. A harag okára voltaképpen már egyikük se emlékezett. Haboztak, mindkettő a másik mozdulatára várt. Az idősebb keze a másik felé nyúlt. Kezet fogtak, és mindkettő szeme párába burkolózott. A templomba már együtt mentek be.

Amikor a pap a mise során azt mondta:

- Engesztelődjetek ki szívből egymással! – a két ember szeméből könny szivárgott.

Kézszorításuk egy életre szólt.

 

***

 

Az öreg tölgy alatt egy rongyos csavargó szeméből könny hullott az avarra. A hold fénye megcsillant rajta. A lelket tisztító könnycsepp életre kelt. Kis szárnyaival alig csalintva felkúszott a vékony sugáron az égig. Új, ragyogó csillag lett belőle.

Megindultak a gyémántként csillanó, megtisztult lelkű lény felé a három napkeleti királyok. Tömjént vittek és mirrhát a kisdednek, aki eljött, hogy elhozza az embereknek a szeretet ajándékát.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap