Karácsonyi ajándék

Bodor Miklós László, h, 12/24/2018 - 00:07

A falvakban betlehemesek jártak házról házra, a városok terein karácsonyfát árultak. Engem elleptek az emlékek régi, elmúlt, fehér karácsonyokról.

 

Akkoriban a betlehemesek hozzánk is bekopogtattak. Több volt így az izgalmas titok, lázasabb a várakozás, emlékezetesebbek az ajándékok: az első légpuska, egy villanyvonat, fémépítő szekrény – ez ma is megvan – és a barátom kis játékautója.

Semmi különös nem volt rajta. Több tucat volt nekem is, talán szebb is, jobb is, de nekem az övé tetszett. Kértem apámat, vegyen egyet. Hozott, de az másforma volt. Amikor megkaptam, barátom épp nálunk volt. Sírtam, hogy ez nem olyan, és nekem pont olyan kell! Apám kiment, mondván: olyan nem volt az üzletben, hisztériás kölyökkel meg nem foglalkozik. Ha lecsillapodtam, szóljak!

Pajtásom elment, és én magamra maradtam. Sokáig sírtam. Reggel ki kellett hívni az orvost. Tüdőgyulladásom volt, magas lázzal.

 

Nem! – Persze, hogy nem lehet attól tüdőgyulladást kapni, ha egy játékautó nem elég áramvonalas. Inkább a lappangó kór okozhatta a nyűgösségemet. Abban az évben az ágyból néztem a karácsonyfát. – Ritkán, mert tőlem jobbra esett, és több deci kristályos Penicillint döfött a jobb felembe az egyesített orvosi és szülői túlerő.

Karácsony másnapján megjelent a barátom egy újságpapírból hevenyészett csomaggal.

- Neked hoztam – mondta egyszerűen, majd a mákos kivételével mind megette az ágyam mellé rakott bejglit. Ha jól emlékszem, még a kanalas orvosságot is megkóstolta.

A csomagban az autója volt. – Szerette ő is. Talán annak is örült, hogy csak neki van olyan, mégis nekem adta.

 

Most itt ülök mellette. Van két gyereke. – Nekem is. – Szidja a jeges utat, az autó előtt átrohanó kutyákat, a türelmetlen embereket és engem, mert összebüdösítem a kocsiját a cigarettámmal.

- Ha sokat morogsz, alhatsz az illatos kocsidban! A házba ugyanis nem engednek be. Hajnalban aztán a fővadász hízóját lövetem meg veled. Le is fényképezlek, meg is írom, és terjeszteni fogom.

- Nem érsz te oda reggelig se’! Megállunk egy bisztrónál kávézni, én egy pillanatra távozom, és elfelejtek visszamenni érted. – Érted?

 

Csipkelődő kedvünket az eltelt évek nem vették el. Gyerekkori barátok vagyunk. Annyira igazi barátok, hogy valamikor én voltam a postása első szerelmének "levelező-tagozatú" kapcsolata idején. Erősen felvágott nyelvű barátom ugyanis szíve hölgye jelenlétében meg sem merészelt mukkanni. Én hordtam a leveleit. Csak azt nem értettem, miért épp azt a szeplős, cingár csajt imádja?

Sajnos, ezt meg is kérdeztem.

A verekedés végén, amikor én a daganatot borogattam a szemem alatt, ő pedig orra vérét próbálta kimosni az ingéből, elmagyarázta, hogy Ildikó nem csaj, és télen alig szeplős. Továbbá nem cingár, hanem karcsú, és ha nem születtem volna gyengeelméjűnek, akkor ezt nem kellene nekem megmagyaráznia.

 

Bealkonyult, mire megérkeztünk. – Csodálatosan sikerült a vacsora, vígan pipált a kémény.

- Akkor én megyek is – kelt fel vendéglátónk, a fővadász, Tóni bácsi, miután megtörülte a száját. – Reggel jókor menjenek ki! Holnap másfelé lesz dolgom. Este a kiskapui szóróhoz megyek a kocsival.

Elköszönt, mi lefeküdtünk, és reggel olyan hidegre ébredtünk, amilyenre ezen a vidéken nem emlékszem, holott előző nap már csöpögött az eresz.

Vastagon öltöztünk.

 

Lusta köd terpeszkedett az erdőn. Lépteink alatt ropogott a "mélyhűtött” sár. Régi romokhoz értünk. Hajdan kolostor volt, a pálosok egyik rendháza. A barátok elmentek, elhagyott kertjükben ősszel mókusok szüretelik a mogyorót, és néha én ülök a vén kövek között perceknek tűnő órákat.

A völgyből meredek kaptató vezet fel a gerincre. Kellemesen átmelegedtünk, mire fölértünk. Odafenn enyhén mozgott a levegő, és bár változatlanul hideg volt, reménykedtünk, hogy elviszi a ködöt másfelé.

Így is lett.

Nyolc óra felé köd már csak a völgyekben volt. Kisütött a Nap is, a tegnapi enyheség visszatért.

Kék-ezüst-aranyló, szikrázó ragyogás volt az erdő. Teljes pompájában, drágaköveivel hencegve parádézott a tél. Vastag jégpáncél alatt fénylettek az ágak. Csak a beavatott szem látta, hogy kegyetlen szépség ez: az ágak torz módon görnyedtek, sok le is szakadt a jég terhe alatt, és a váltókon véresek voltak a csapák.

Szarvasok rohantak keresztül az úton. Leírhatatlan látvány volt, amint a futtukban félretaszított gallyakról lepattanó jég millió, szivárványszínű szikrát vetett.

Jó volt a szelünk. – Tudtam itt egy tisztásról, ahol sózó is van. Pár hete fényképeztem ott vaddisznókat. Most is ott lehetnek...

Letértünk az útról, a cserkészút persze jeges volt. Csak araszolva haladtunk felfele az emelkedőn. A hajnali ködnek már nyoma sem volt. A tisztás felől egy süldő visítását hozta felénk a szél. Kúszva-térdelve jutottunk a régen nem használt, düledező leshez.

A konda a tisztáson volt. Egy vadrózsabokor takarásából látcsöveztük őket. Volt köztük egy – szerintem – három éves „kancsi.”

Némelyik süldő széttúrta a jeges füvet, avart, és elfeküdt napfürdőzni. A kiszemelt disznó ezeket akarta elzavarni.

Intettem fejemmel, és barátom a vállamra támasztotta a fegyvert. Mikor elsült, azt hittem megsüketülök.

A vad nem szenvedett, a konda nagy zajjal világgá szaladt.

 

Ilyen töretet kevés vadász kapott eddig: jégpáncélba bújt csipkebogyó-ágacskát mártottam a sebvérbe.

A töret "szabálytalan" volt, de nagyon szép.

A disznó viszont holtában "megfiatalodott." Nem volt az három, csak kétéves, de "nagyot mutatott".

- Voltaképpen malac ez, csak túlsúlyos – ingereltem a barátomat.

Lehúztuk az útra. Jól betakargattuk tövises ágakkal, hogy ki ne kezdje valami, és visszamentünk a vadászházba.

 

Délután jól kipihenten mentünk ki újra.

Most a Tóni bácsival megbeszélt hely közelében próbáltunk szerencsét. Itt felültünk a magaslesre, mert egy bokros bozótba kellett belátni.

Alkonyattájt befelhősödött az égbolt, és feltámadt a szél is. Barátom úgy festett, mint - Guyon Richárd a Branyiszkói hágón. – A képet nagyapáméknál láttam a Tolnai Világlapja képes műmellékletén. – Vastag, prémes sapkáján, szemöldökén, fehéren pompázott a zúzmara.

Semmi nem mozdult. A süvöltők eltűntek az ágak végéről, és természetüket meghazudtoló módon a szajkók is csendben maradtak.

Fáztunk. Sőt! Nagyon fáztunk. Már kezdtem lemondani arról, hogy én is lövök valamit, amikor finom nesszel megjelent egy óriási kan.

Ekkora disznó nincs is – gondoltam, és amikor a messzelátó az orrom elé hozta az agyarait, egyszerűen leesett az állam.

Eddig nem igen hittem, hogy Zrínyi Miklóssal elbánhatott az a bizonyos vadkan. Ám, ha Csáktornyán tartózkodott ennek a kannak az ük- ük-öregapja, akkor lehetséges a dolog.

 

Barátom vadászterületén nincs disznó. Láttam az arcán, hogy nagyon "kívánja" ezt a kant.

Tavalyelőtt lőttem náluk egy nagy bakot. – Vendégként. – Ezért abban az évben neki, „úgymond,” nem jutott, de ami azt illeti, ekkora kant én se lőhetek egyhamar...

Néztem az öreg kant, néztem a barátomat, aki szinte remegett belül, de nem mutatta.

 

"Neked hoztam, teszi a kanalas orvosság mellé kedvenc kisautóját." – ködlött föl emlékezetemben az a régi jelenet.

 

- Lődd meg, kérlek! Befagyott a puskám, nem sül el.

Felragyogott az arca, célozott, aztán rám nézett.

- Tessék itt az enyém. Rajtad a sor – és nyújtotta felém a féltett fegyvert.

Csak a fejemet rázni volt erőm, szólni nem. Gombóc nőtt a torkomban. Ha eddig gyűlöltem volna is, most, ezért a mozdulatért, barátommá kéne fogadnom.

 

Célzott, a láng kicsapott a csőből. – A lövés kicsit mélyre csúszott.

A hatalmas test megrándult, óriásit ugrott. Zörögve szállt a még füstölgő hüvely, és vártam az ismétlést, de üresen csettent a puskája. – Barátom felnyögött.

Most már a vállamnál volt a fegyverem, és ahogy kirontott a sebzett agyaras egy alig szobányi tisztásra, meg is szólalt. Kétszer dörrent, mert elsőre csúnyán fölé lőttem. Másodszorra elzuhant.

Ezt a disznót nem húztuk sehová. – Barátom mellette maradt. Az övé.

Ha nem lövök rá, akkor is meglett volna. Valamennyire ugyan elviszi a lövést, de a vadőr kutyája biztosan rátalál.

Elindultam a kiskapui szóró felé, de félúton meghallottam vendéglátónk terepjárójának a hangját.

Beleizzadtunk, mire saroglyára tettük a kant, azután a délelőtti, „túlsúlyos malackát.”

 

A ház közel volt, gyalog mentünk. Mire megmosakodva, átöltözve előkerültünk a fürdőszobából, házigazdánk visszatért hozzánk.

- Kellemes karácsonyt!

Barátom öröme feledtette velem, hogy az agyarak nem az én szobám falát díszítik majd.

- Ahhoz képest, hogy befagyott a puskád, elég nagyot szólt. – mondta. – Ilyen puskát én is veszek – tette hozzá gyanúsan csillogó szemmel.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap