Karácsonyi ének

Szerkesztő A, p, 12/28/2018 - 00:06

 

 

 

 

Alig harmincegy éves Charles Dickens, amikor 1834 őszén meglátogatja a londoni nyomornegyed iskoláját, a Ragged Schoolt. Elvadult, testben-lélekben lepusztult fiatalokat lát maga körül, „a holnap tolvajait és koldusait”, valójában gazdagság és szegénység riasztó következményét, a korai angol kapitalizmus egyik kiáltó ellentétét. A gazdaságinál is borzasztóbb mentális lezüllés előidézőit és elszenvedőit. Tenni akar ellene – a maga módján, rövid, hatásos regényt ír, amelyik az év karácsonyára már meg is jelenik. A címe: Karácsonyi ének, Dickens legismertebb műve. Mese – modern társadalmi köntösben, régi, egyházi zenemű (korál) – keserű, kemény, ám szépséges prózában (A Christmas Carol in Prose).

A karácsony az érzelmek, a szeretet ideje, amikor leginkább megközelíthető az emberi szív és lélek, és amikor leginkább veszélybe kerül az emberi pénztárca. Amikor a „zsebében szegény” is „lelkében gazdagnak” érzi – akarja érezni – magát.

Karácsony reggelén a nagyváros minden lakója az ünnepre készül, a családi béke megteremtésére, a lélek gondjainak rendbetételére, a hit megélesztésére – belső és külső jelekkel. Akiket a szegénység szorongat, ők is áhítatot és harmóniát remélnek. A kivétel Scrooge, az uzsorás, akitől Dickens nem sajnálja jelzőit: „zaklató, szipolyozó, zsugori, markoló, kaparintó, kapzsi vén bűnös”. Scrooge az ünneplést naplopásnak tartja, a szegénységet erkölcsi hibának. Ilyen szellemben bánik és beszél egyetlen alkalmazottjával, Bobbal, az írnokkal, távoli családtagjaival, egész környezetével, a világgal.

Éjszaka azonban látogatói érkeznek, talán a saját lelkéből, talán a túlvilágról, egyszerre érezzük (érzi Scrooge) őket valóságosnak, és mindentudó mesealakoknak. Szellemnek, kísértetnek, - vagy inkább a lelke mélyéről elszabaduló emlékeknek? Valójában mindegy, Scroogenak, - ha tetszik, ha nem – szembe kell néznie velük, kérdezhet tőlük, és feleletet kap. Megismerheti a múltat, a jelent és a jövőt úgy, ahogy emlékszik rá, és ahogy ő sose látta. Amit szeretett, és amitől félt, amit elmulasztott, akiktől mindent kapott (leginkább szeretetet), de akiknek semmit sem adott életében (legkevésbé szeretetet). A szépséges gyermekkor ígéret volt, lehetőség, még a szerelem is megkörnyékezte a kamaszkorú Ebenezor Schrooge-ot, de ő nem akart élni vele, már akkor is inkább pénzszerző életére készült.

A jelen karácsonyaira egy barátságos zöldköpenyes óriás viszi magával az uzsorást. Belesnek Bob családjához, akik szerényen, de vidáman ünnepelnek, miközben beteg gyerekük (a pici Tim) talán élete utolsó karácsonyát éli – boldogan. Scrooge bizonyosan először lát szerény ünnepet, szegény családot, - elrémül a szótól: nyomort.

A szellemet, aki a jövőt mutatja meg neki, Scrooge már csak Jelenésnek nevezi, pedig a Jelenés baljós dolgokat fed fel, és takar el előtte. Valaki meghalt - ott a jövőben -, akinek holtán nem kesereg senki, sőt, mintha megkönnyebbülést érezne egy sor ismerős ember. Talán az egy Bob szól róla némi elismeréssel. A halott maga nem ismerhető fel szobájában kiterítve, csak rideg, közömbös szavak szólnak róla. Scrooge előbb érdeklődik a halott személye felől, aztán menekülne a látványtól, de a Jelenség nem engedi el. Sőt, elviszi a távolabbi jövőbe is, a halott elhagyott, dudva verte sírjához, rajta áll a név: Ebenesor Scrooge. Az ember, akit nem volt miért szeretni, csak elfelejteni, ő maga volt. A szívtelen, a zsugori, a másokkal nem törődő, önző és gonosz uzsorás.

Scrooge kemény és kérges szíve repedezni kezd. Megszánja a dolgos szegényeket? Megrémül, hogy rossz és rövid emléket hagy maga után? – mindkettő lehetséges. De valójában mindegy: Scrooge megjavul, mert a Christmas Carol azért mégis csak mese. A zsugori öreg kétségbeesett sietséggel fut az utcára, az ünneplő népek közé, mindenkinek – s mintha szívből tenné – Boldog Karácsonyt kíván. A baromfiárusnál megvásárolja a legnagyobb „díszpulykát”, és rohan vele az évek óta elhanyagolt unokaöcshöz, ahol vidám családi asztal várja Scrooge nagybácsit (és a pulykát). Karácsony másnapján pedig – maga akaratából – fölemeli Bob fizetését, a beteg kisfiúról pedig ettől kezdve szinte második apjaként gondoskodik. Egy hosszú mondatos idézet: „Olyan jó barát, olyan jó gazda, olyan jó ember vált belőle, hogy különbet nem látott még ez a régi jó város…”

Túl szellemmesén, túl prózaéneken, 1834-ben, az eredeti tőkefelhalmozás évszázadában élő angol polgár valóban hitelesnek érezte az uzsorás megjavulását? Ilyen látványos, gyors sikerrel aligha, talán inkább kegyes ünnepi köszöntőt láttak benne a korszak olvasói, az ízes „díszpulyka” egy ajándékcombját?

Ma már nehéz a száznyolcvan évvel ezelőtti társadalmi közmegegyezést pontosan rekonstruálni, ami körülvette az uzsorát. De talán nem is magát az uzsorát és az uzsorást, sokkal inkább a szegénység és gazdagság ellentétét, egymás mellett élését, és esetleges átjárhatóságát. A gazdagság a gazdag emberekkel azonosult, többségében a kereskedővel, a személyes kockázatot vállaló (esetleg tengeri) szállítóval. Ez a társadalmi csoport a mai felfogásnál kevésbé volt arcnélküli, személytelen, „osztályjellegű”. A gazdagok közül „lecsúszni” nem volt elképzelhetetlen, s azt sugallta a gazdaság széljárása, hogy a szegénységből kitörni sem lehetetlen. A kemény munka, az ügyesség és a bátorság még személyhez köthető volt (bár általában csak a gazdagok személyéhez kötötték).

Ez a mentalitás exportálódott aztán az Újvilágba, „a korlátlan lehetőségek” Amerikájába, Dickens Carol-ját óriási népszerűség övezte tengeren innen és túl. A lelkiismeret ébren maradt (vagy fölébredt) szegényben és gazdagban, vállalkozóban és írnokban, uzsorásban és baromfikereskedőben, - legyünk optimisták – legalább minden évben egyszer, karácsonykor!

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap