A kard álma

Orosz T Csaba, sze, 01/31/2018 - 00:04

 

 

 

 

Mit álmodhat a kard? – Állandó kérdés volt ez a múzeum lakói között. Mert azt, hogy alszik és álmodik azt biztosra vették. Nagyon ritkán beszélt velük, akkor is morózusan, kelletlenül. Végül is ő volt a király! Erőteljesebb és célratörőbben gyilkolásra készített eszköz volt, mint például a páncéling vagy a sisak. A látogatók is őt csodálták legtöbbször. Ő nem szólt pedig hallotta a kérdést. – Vajon mit álmodik a kard? – suttogták a tárló lakói.

Sokszor ő sem tudta, hogy álmodik e vagy valóság. Legtöbbször emlékek villantak be. Néhány szó, képek, a vér íze, a hús engedelmes szétválása éle előtt. Senki nem tudta, hogy kinek a kardja volt. – Középkori magyar csataszablya – Ez volt kiírva a kis rézlapra.  Egy szó azonban örökre a tudatába vésődött.

Hunyadi!

Igen ez volt a az a szó amit legtöbbször hallott kiejteni. Néhol borzongással vegyes tisztelettel, máshol idegenes kiejtéssel, páni félelemmel, de hallotta boldogan kiáltani asszonyok, gyerekek ajkáról is.

A kard újra álmodott! Utazott az emlékei között.

Hollófekete lovon utazott, egy erőteljes alak oldalához szíjazva. Az alak vörös vezéri tollat viselt. Tegnap este látta az arcát is. Jóságos, mégis kemény arc volt. Egy nemzet vésett arra arcra mély barázdákat. Jókedvűen mosolygott az az arc miközben egy ismeretlen csúszós anyaggal kente be a pengét. Jólesett annak a csúszós anyagnak az érintése. Érezte, hogy elűzi a rozsdát még a hüvely legrejtettebb zugából is. Közben ezt mondta a nagybajuszú ember.

- Egyed csak drága kardom, jobb a magyar szalonna, mint a török húsa, becsületesebben megkeni a pengédet .- Soha nem engedte a fekete ember, hogy mások nyúljanak hozzá, mindig ő takarítgatta, óvta, fente. A kardnak voltak ünnepnapjai is. Amikor a nagy ember kivonta és hatalmas seregek élén magasabban repült, mint a vörös vezéri toll. Számtalan alkalommal csapott össze, hideg görbe acéllal és a jó keleti penge mindig győzött. Hasított, be sisakot, páncélt, koponyát és nem egyszer vágott le végtagokat.

A kard álmodott!

Álmában kissé zörgött a hüvelyben. Nyugtalan emlék volt, Olyan mintha most történne.

Szavakra is emlékezett, izgatott sokszor emlegetett szavakra. Várna. Ulászló a király. És egy névre, amire nagyon büszke volt. Karadzsa bég!

János, mert így hívták a gazdáját, elnyúlva szinte feküdt vágtató ménjén a seregek előtt. Turbános, nagyszakállú alakot üldöztek. János törökül kiáltott a menekülő után.

- Állj meg  Karadzsa, harcolj a magyarok vezérével!- a bég megállt és szembefordult üldözőjével. A kard hallotta a fohászt.

- Miasszonyunk Mária, Istennek Szent Anyja, segíts, hogy kardom legyőzze országodra törő ellenséged! – A kard büszke volt, hogy János imájában szerepel. Evvel a büszke örömmel hasította ketté a bég csodálkozó fejét. János visszafordult és leengedte győzelemittas mámorában feltartott kezét. Mielőtt leengedte, már a kard is látta. Hiába az egyéni dicsőség a győzni akarás, ha a sereg nem azt csinálja amit a vezére mond neki. Az ifjú király, látván János diadalát, serege élén belerohant a janicsárok gyűrűjébe. János visszalökte a kardot a hüvelyébe és iszonyú vágtába kezdett, de csak azért, hogy hamarosan csüggedten megfékezze a lovát. Ekkor kivonta a kardját és az megint mindent látott. Látta, ahogy Hunyadi kardjával tiszteleg az esztelen király levágott feje előtt!.

Ezért volt olyan nehéz álma. Ezután visszaálmodta azt a szörnyű napot! János láztól forró kezét amivel utoljára kivonta szeretett kardját. Most ő sem segíthetett. Nem kaszabolhatta a szörnyű kórt. Nem bánta volna, ha ezután csak favágásra vagy kaszák köszörülésére használják, amennyiben megmentheti a nagy embert. Nem így történt. Miután kihirdették a seregnek Hunyadi halálát azok szétszéledtek, de előtte a nagy vár mellett ahol a vezéri sátor állt, őt a földbe döfték. Úgy hüvelyestől. Sokáig jártak oda az emberek és virágot hoztak, ráakasztották, imát mormoltak mellette. Később befedték a századok, feledésbe merült. Egyszer aztán egy szakállas ember letolta róla a földet, kis ecsetjével megtisztogatta és ládába rakta. Amikor meglátta a napot megörült és kereste a seregeket, amelyek élén újra a zászlók felett repülhet. Nem történt meg. A várat ahová vitték megismerte, de nem mondhatta el soha, hogy ő a nagy ember leghűségesebb társa volt. Üveg mögé tették, ismeretlen fiatal eszközök közé. Soha nem kezdeményezett velük beszélgetést. Néha válaszolt nekik kelletlenül. A mai álma után rádöbbent, hogy soha nem fog többé harcolni.

Hallgatva a körülötte zajló izgatott suttogást egyszer csak a régi izzó hangján megszólalt.

- Akarjátok tudni miről álmodik a kard? – és a beállt döbbent csendben halkan válaszolt önmagának – Győzelemről… és az azt követő békéről!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap