Kármán Tódor Emléknap

Szerkesztő A, v, 05/06/2018 - 00:03

 

 

 

 

 

 

KÁRMÁN TÓDOR

Aki nélkül nem létezne űrhajózás

 

A világ nagy űrhajós nemzetei, amelynek fiai s lányai nem csupán távcsövekkel a Földről, vagy az űrbe juttatott kutató eszközökkel kutatják a Földünket körülvevő világűr titkait, hanem ezt az űrt meg is próbálják hódítani, szívesen elfeledkeznek arról, hogy a világűrbe kijutáshoz nagyon sok tudós – és sokfajta tudományág – együttes munkája kellett. Folyamatosan kell a tudomány művelőinek munkája és fantáziája, hogy az űr végtelen birodalmába egyre messzibb, egyre biztonságosabban, egyre többen, s egyre hosszabb ideig juthassunk el. Nem csak egyes nemzetek, amelyek nagyon szívesen gyarmatosítanák még talán az űrt is, hanem együtt, mi földiek juthassunk el egy távoli világba.

Az űrbe jutás eszköze az űrrakéta. Vigyen a légkörön túli világűrbe kutató szondát, műholdat, vagy vigyen építőanyagot, ellátmányt, vagy éppen embereket fel. Ezen, különféle hajtóanyagokkal hajtott rakéták nélkül a világűr meghódítása álom lenne. Az ember, mint Galilei korában, távcsövével nézné az eget, s álmodozna arról, hogy egyszer odajut.

Hibás lenne azt állítani, hogy hazánk szülötte, Kármán Tódor nélkül nem létezhetne rakétatechnika, de ugyanúgy igazságtalan Kármán Tódor nevét a rakétatechnika születésénél meg sem említeni. Pedig forgassuk csak át a nem Magyarországon kiadott űrkutatási/rakétatechnikai szak- és ismeretterjesztő munkákat, vagy böngésszünk nem magyar nyelvű oldalakon az interneten, hogy megtapasztalhassuk, Kármánról, mint annyi más magyar gyökerű tudósról, megfeledkezett a világ. Hogy miért van ez? Elsősorban talán a modern világ – amely annyi százezer napi információval szolgál – egyszerűsítő, vagyis inkább leegyszerűsítő szemléletmódja miatt, amelynek értelmében nem kell „felesleges” lexikális tudással bírnunk, elegendő csupán a főbb neveket és adatokat tudnunk, másrészről  az angol-szász (anglo-amerikai) szemlélet térhódításának „köszönhető” mindez, amely kizárólagosságot követel nemzettársainak. (Ez a szemlélet nem egészen újszerű, hiszen olvassuk csak el Jules Verne – magyarított névvel: Verne Gyula – Grant kapitány gyermekei című művét, amelyben a francia tudós döbbenten hallja a kis bennszülött szájából azt a „tényt”, hogy szerinte az egész földkerekség a Brit Birodalom része.)

A tudomány- és technikatörténet az amerikai Robert Goddardot tekinti a rakétatechnika atyjának és megalkotójának. Valóban Goddard kísérletezte ki 1926 körül az első folyadék hajtóanyagú rakétákat, és önállóan oldott meg számos műszaki problémát. De Goddard bizalmatlan tudós volt, aki tudásának javát szó szerint is a sírba vitte, mivel alig árult el a felfedezéseiről valamit, s makacsul megakadályozta azt, hogy más tudósok és szervezetek  a kísérletein együttműködjenek vele. Ezért Robert Goddard rakétahajtómű-kísérleteit csupán alapnak lehet tekinteni, amely alapra építve folytatták más tudósok a rakétatechnikai munkát. Az egyik ilyen tudós, aki a legtöbbet adta a rakétatechnika sikeréért, Kármán Tódor volt.

Kármán Tódor, teljes nevén szőllőskislaki Kármán Tódor Budapesten született 1881. május 11-én.

A budapesti Kármán-család nem egyedülállóan egy, az agilitása, esze és mersze által sikeres családja volt a prosperáló Ausztria-Magyarországnak, azon is belül a századfordulóra már nagy léptekkel fejlődő Magyarországnak. A törvények abban a korban olyanok voltak, amelyek engedték az eszeseknek, merszeknek és tevékenyeknek a vállalkozást, vagyonosodást, a boldogulást. Akárhonnét is jött, akármilyen vallású is volt valaki, boldogulni volt képes. Az akkori politikusok és újságok, általuk pedig a népesség nagy része szinte büszke volt hazánk asszimilációs képességére. Hiszen láthatták az akkoriak, hogy a világ nagyon sok nemzetéből, de Európa majd’ minden nemzetéből ide érkezve Magyarország anyagi- és szellemi fejlődéséért dolgoznak olyan emberek, akiknek apja még nem is beszélt magyar nyelven, ő maga már magyar vállalkozó, tudós vagy irodalmár, politikus, s akinek a gyermeke már megsértődik azon, ha nem magyarnak mondják. Esetleg csupán a nevek utaltak (úgy a család, mint a személynevek) a nem magyar származásra.

Kármán Tódor ősei csehországi származásúak voltak, s zsidó vallásúak. A család bővelkedett intellektuális s tevékeny ősökben, tagokban. Tódor édesapja, Kármán Mór a filozófia és a neveléstan neves budapesti egyetemi tanáraként nagy érdemeket szerzett az egyetemeken folyó, középiskolai tanárképzés gyakorlatának szakmai alakításában, s aki ezért a tevékenységéért a szőllőskislaki nemesi előnevet szerezte meg a családnak a nemesi címmel együtt. Tódor bátyja, Kármán Elemér pedig a korszak neves kriminál-pedagógusa, pszichológusa és jogásza volt.

Kármán Tódor tehát rendezett s szellemi-tudósi tevékenységre inspiráló családi környezetből származott, ahol olyannyira odafigyeltek matematikai képességei fejlődésére, hogy édesapja humán tárgyak tanulmányozása felé terelte fiát, nehogy képességei egysíkúak legyenek. Bár Tódor már hatéves korában képes volt öt- és hatjegyű számokat fejben hiba nélkül összeszorozni, édesapja nem szerette volna, ha valamiféle „cirkuszi mutatványos”, vagy éppen „csodagyerek” válnék az általa is elismerten okos és eddig otthon, magántanároktól tanuló fiából, mégis egy évvel a szokottnál korábban, azaz nem tíz, hanem kilenc éves korában íratta be gyermekét a gimnáziumba. Ez a nyolc évfolyamos gimnázium a Magyar Királyi Tanárképző Intézet Gyakorló-Főgymnasiuma névre hallgatott, ahol Tódor 1898-ban, 17 esztendősen érettségizve megnyerte az ország legjobb matematika és természettudományi tanulójának járó Eötvös Loránd-díjat.

Bár Kármán Tódornak volt szándéka külföldre menni tanulni, mégis a Királyi József Műegyetemre (ma Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, röviden BME) gépészmérnöki karára iratkozott be, ahol többek között Bánki Donát professzor volt a tanára.

Kármán Tódor, miután kitüntetéssel elvégezte az egyetemet, egy rövid sorkatonai kitérőt követően volt tanára, Bánki Donát mellé ment vissza az egyetemre, tanársegédi beosztásban. Tanári pályája mellett, azaz az elmélet mellett a gyakorlatot is figyelemmel kísérve a Ganz gyár tanácsadójaként is dolgozott.

Ezután következett a németországi tanulmányút. A Magyar Tudományos Akadémia ösztöndíjával érkezett a nagyhírű a göttingeni egyetemre (Universität Göttingen). Ott – már 1906-tól - Ludwig Prandtl professzor szakmai irányítása alatt hidrodinamikával és aerodinamikával együtt a határréteg-elméleten és repülőgép szárnyprofil-elméleten dolgozott. A német egyetem bizonyos tekintetben korlátozta szárnyalni kész – elméleti és gyakorlati módon is szárnyalni, repülni kész – tanítványát. A még 19. századi módon gondolkodó tanárok mereven elkülönítették az elméleti tudást a tudás gyakorlati alkalmazásától. Pedig Kármán szerint az elmélet és gyakorlat elválaszthatatlanok egymástól. Ahogyan ő maga írt erről: „a természet és a matematika elválaszthatatlanok egymástól, és ez ösztönzött egész életemben arra, hogy megoldást keressek olyan területeken is, ahol a gyakorlati szakemberek csak áthatolhatatlan káoszt láttak.”

Az egyetemi felfogás semmibe vette az alkalmazásokat, s lenézte a gyakorlati alkalmazókat, azokat tudóshoz-tanárhoz nem illő, kétkezi mestereknek tekintve. Ezért Kármán összeütközésbe került az egyetem vezetésével.

Kármánnak a doktori disszertációjához, amely a nem rugalmas kihajlás elméletére vonatkozott, egy hidraulikus sajtóra lett volna szüksége. Ennek megszerzése azonban az egyetemi vezetés hajthatatlansága okán, s a saját forrásai elégtelensége miatt mindaddig reménytelennek látszott, mígnem Krupp, a fegyvergyáros észre nem vette kutatásait, és támogatni nem kezdte azokat. Ekkor tapasztalta meg Kármán Tódor, hogy a fegyvergyárosok szívesen költenek pénzt tudományos kutatásra, ha az az ő fegyver-előállítási profitjukat szolgálja, még akár elméleti síkon is. Ez akár erkölcsi dilemmát is okozhatott volna, viszont Kármán Tódornak nem okozott semmiféle lelkiismereti problémát, hogy elméleti kutatásainak gyakorlati haszonélvezője egy vagy több fegyvergyáros lesz.

Sőt, miután Kármán megvédte a disszertációját, felismerte azt a lehetőséget, ami a katonai támogatásban rejlik. Ettől kezdve egész élete során szoros és különleges kapcsolatokat ápolt előbb a német és az osztrák-magyar, majd az amerikai hadsereg és a NATO felső vezetésével. Meg nem utolsósorban a fegyverkezési lobbival és a fegyvergyárosokkal.

Bár Kármán Tódor megjelenése egyáltalán nem volt katonás, mégis egész életén át vonzódott az egyenruhákhoz, meg a haditechnika területén felmerülő műszaki problémákhoz. Sőt, nem csupán kérte, hanem el is várta a tábornokok és a fegyvergyártók támogatását, amit ő több találmányával hálált meg. Így valósulhatott meg már az első világháború idején, nem utolsósorban Kármán Tódor kutatásai nyomán a repülőgép forgó légcsavarján keresztül tüzelő gépfegyver, továbbá a helikopter.

Az első világháború idején – mivel osztrák-magyar állampolgár volt – a Császári és Királyi Hadseregbe hívták be. Természetesen nem frontszolgálatot kapott, mivel német és magyar nyelven egyaránt kiadott doktori disszertációja és egyéb értekezései, nem utolsósorban az aacheni Aeronautikai (Repüléstani) Intézetben – többek között Hugo Junkersszel közösen – végzett kísérletei felhívták rá a hazai szakmai körök figyelmét, ezért a Bécs melletti Aerodinamikai Laboratóriumban töltötte le katonai szolgálatát.

Itt Petróczy István és Zurovetz Vilmos (továbbá Asboth Oszkár) közreműködésével a helikopter elveire épülő, de csak egy helyben lebegő, úgynevezett kötött tüzérségi megfigyelőeszközt terveztek, majd szélcsatorna kísérletek után megépítettek és üzemeltettek. Ezt az eszközt PKZ néven szabadalmaztatták, utalva a névben a fejlesztők, Petróczy, Kármán és Zurovetz nevére.

Kármán Tódor a Monarchia felbomlásakor magyarnak vallva magát visszatért Budapestre, ahol, ha a tudományos kutatásának támogatását nem is remélte, de legalább azt, hogy majd a magyar tudományos oktatási rendszer modernizálásában lehet valamicske szerepe.

A történelem azonban közbeszólt, s úgy tűnt, hogy az ő pályáját is kettőbe vágja. Kármán ugyanis a Tanácsköztársaság alatt közoktatási népbiztos-helyettesként dolgozott az Oktatásügy Minisztériumban, hogy eme szerepe miatt 1920 őszén a MAeSz, vagyis a Magyar Aero Szövetség kizárja a tagjai sorából. Ezen annyira felbosszantotta magát, hogy haladéktalanul visszatért Aachenbe, hogy az egyetem repüléstani tanszékének a vezetését és az Aeronautikai Intézet irányítását átvegye. Ott a német repülőgépgyárosok anyagi támogatásával a szilárd akadályok áramló folyadékokra és gázokra való hatását, azaz a turbulencia-elméletet, és a gázok szilárd testekre gyakorolt emelőerejét (repülőgép szárnyprofil) tanulmányozta. Ezzel a jobb és biztosabb repülőgépek megalkotásához segítette azt a német ipart, amely már a harmincas évektől intenzíven a revánsra, s ezzel a második világháborúra készült.

Az újabb, pusztító háború elől menekült Kármán, vagy csak a nácik elől? Nem tudni, de áttelepült az Amerikai Egyesült Államokba, és ott, a kaliforniai egyetemen elfogadta a Guggenheim Aeronautical Laboratory (GALCIT) vezetését.

Ettől kezdve a repüléssel kapcsolatos műszaki feladatok megoldására és az oktatásra, pontosabban a mérnökképzés megújítására koncentrált mindaddig, amíg a harmincas évek végén kapcsolatba nem került a rakétafejlesztéssel. Közben a tervei megvalósításában folyamatosan támaszkodott a nagyipar és a hadiipar vezetőire, hogy költséges kísérletei számára az anyagi támogatást biztosítani tudja.

Kármán büszkén kifejtette: „Mindig hittem, hogy életem célja a tudományos elmélet és az alkalmazása közötti szakadék megszüntetése.”

Miközben a fáradhatatlan Kármán megalakította az Amerikai Egyesült Államok Aeronautikai Tudományának Intézetét (US Institute of Aeronautical Sciences), 1936-ban felvette az amerikai állampolgárságot.

Kármán először 1936-ban találkozott a CalTech (a CalTech a GALCIT önálló laboratóriuma) három nagyon fiatal mérnökével (Malina, Parsons és Forman), akik lelkesen, de szinte szakköri alapon rakétaépítésbe kezdtek. Az egyik ifjú mérnök, Frank Malina később bevallotta, hogy Kármán „magával hozta óriási tapasztalatát, amellyel a matematikai és a fizikai alapokat alkalmazta a nehéz műszaki problémák megoldásában, továbbá ritka tárgyalási és szervezési ügyességét”. Azaz Kármán Tódor nem utolsósorban tudását és a hadiipari berkekben való jártasságát is hasznosította az USA-ban.

Kármán Tódor megszervezte, hogy a hadsereg és a légierő támogatásával olyan rakéták fejlesztésén dolgozhasson kicsiny csoportja, amely rakéták megkönnyítik a katonai repülőgépek gyorsulását és manőverezését. Elsősorban megbízható gyorsító-rakétákat kellett készíteni a repülőgépek felszállásához szükséges kifutópályák rövidítése érdekében,  hogy a repülőgép-anyahajókon rövidebb legyen a felszállási út. Ehhez elsősorban egyszer begyújtható, szilárd hatóanyagú rakétákat kellett fejleszteni, másrészt olyan, a szárnyak alá szerelhető rakétákat, amelyekkel harci helyzetben időlegesen gyorsítani lehetett a repülőgépeket. Ehhez viszont többször indítható, folyékony hajtóanyagú rakéták kellettek.

Tehát a feladat korántsem volt könnyű, se nem veszélytelen, hiszen nagyon gyúlékony, és robbanni kész vegyületekkel kísérleteztek.

Kármán és csoportja rakétái sikeresen gyorsították a felszálló gépeket, és már 1941-től alkalmazták azokat katonai célokra. A csoport kísérletei új lendületet kaptak a német V2 rakéták bevizsgálása után, hogy később ezekből a rakétákból fejleszthessék ki például a Polaris légköri rakétarendszert.

Egy folyékony hajtóanyagú rakétájuk 390 km magasságig jutott, vagyis a világűrben járt. Ennek a folyékony hajtóanyagú rakétának továbbfejlesztett változatai még az Apollo-program idején is fontos szerepet kaptak.

Valójában Kármán, Malina és a GALCIT-csoport oldotta meg a megbízható rakéták fejlesztésének problémáját az Amerikai Egyesült Államokban, hogy ez az út vezessen tovább az amerikai műholdak és űrhajók világűrbe bocsátása felé.

Közben Kármán nemzetközi együttműködést szorgalmazott, elsősorban az egyre költségesebb kutatási feladatok finanszírozásának a megoldására. Csakhogy ez már a „hidegháború” időszaka volt, amikor is nem csak a kelet és a nyugat, hanem szinte a világ minden állama féltékenyen és irigyen tekintett (meg nem utolsósorban félve) egymásra. Igazi nemzetközi szintű együttműködésről – már csak a kétpólusúvá váló világ okán is – szó nem lehetett.

Kármán az USA-t otthagyva Párizsba költözött, hogy különféle NATO és nemzetközi repüléstani szövetségeknek legyen a vezetője vagy a tagja.

1960-ra létrehozta az űrkutatók nemzetközi fórumát, a Nemzetközi Asztronautikai Akadémiát (International Academy of Astronautics). Ennek a nemzetközi szövetségnek Kármán Tódor támogatásával, az ő legutolsó, 1962. őszi, szülővárosába tett látogatása után Magyarország is tagja lett.

Kármán Tódor szülőföldjéről nem feledkezett meg, s szülőhazájával jó kapcsolatokat ápolt. Erre utal, hogy számos USA-beli és nyugati kitüntetése mellett a Bánki Donát érem tulajdonosa, továbbá a BME tiszteletbeli doktora (1962) volt. 1963-ban halálozott el Aachenben.

Kármán Tódornak, a tudósnak és szervezőnek a szerepe rendkívül fontos az asztronautika első, kezdeti lépéseinél. Sorsa magyar tudóssors. Szülőhazája, amelyhez élete történései mutatják, ragaszkodott, nem bánt vele jó szülő módjára, talán az itthoni pénztelenség vagy a háborús zűrzavarok okán, esetleg az értetlenség miatt nem tudta megadni a nagy tudósnak azt az odafigyelést, pénzt és ezernyi lehetőséget, amelyet Kármán – szó szerint – kikövetelt. Korántsem volt szerény ember, ő tudta-érezte értékeit, talán néhány megnyilvánulása szerint túl is értékelte önmagát. Ez az eltúlzott önértékelés vagy önbizalom közrejátszott abban, hogy kevés munkatársával volt képes hosszabban együtt dolgozni, ezért sok projektje félbeszakadt, megakadt, illetve évekig döcögött. Ráadásnak Kármán, aki magyar anyanyelvű volt, s anyanyelvi szinten beszélt németül is, nehézkesen boldogult az angollal, különösen annak amerikai változatával. És bár tetszett neki az amerikaiak célratörősége, határozottsága, nem nagyon érezte otthon magát az USA földjén.

Magyarságát, magyar voltát Kármán Tódor sohasem szégyellte, sohasem tagadta, mégis, akik tudnak róla valamit, sajnos még néhányan hazánkban is, német nevén, Theodore von Kármánnak emlegetik őt. Mintha német lett volna. Pedig magyar volt, apja révén magyar nemes, itthoni tanulmányai okán magyar tudós, nyelvezetében pedig szintúgy magyar. Kármán Tódor ő, hazánkfia, aki a világűrbe tekintett. És aki nélkül nem létezne űrhajózás.

 

Petrusák János

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap