A Kárpát-medence őstörténete 2. rész

Bakay Kornél, h, 10/01/2012 - 00:04

KIK ÍRTAK A TATÁRLAKI TÁBLÁKRA ? A KÁRPÁT-MEDENCE ÚJKŐKORA.

Korábbi  nézeteink jelentősen megváltoztak. A fél millió évvel ezelőtti neandervölgyi emberősünk  Közép-Afrika térségéből rajzott ki és népesítette be a harmadkor és a negyedkor térségeit, de a mai ember valódi elődje, a Homo sapiens sapiens nem a neandervölgyi ember leszármazottja, bár ugyancsak  Közép-Afrikából áradt szét cca. 100 000 – 50 000 évvel ezelőtt: Mezopotámia, Közép-Ázsia, Ausztrália, Európa irányába vándoroltak ezek a népcsoportok. Az utolsó jégkorszak (pleisztocén, Würm) 18 000 évvel ezelőtt tetőzött s ekkor Európa nagy részét  jég borította. A jégmentes övezetben, Spanyolországtól az Altájig igen magasrendű kultúra emlékei maradtak fenn (barlangi művészet, sziklarajzok), amely korszak embereinek egyes, jelentős  csoprtjai (felső paleolitikum vége) 11 000-9 000 évvel ezelőtt a korábbi  vadász, halász életmódjukat feladva, áttértek a föld megművelésére. Ez természetesen csak ott történhetett  meg, ahol az akkori technikai színvonallal készült szerszámok segítségével fel tudták lazítani a földet és kellő csapadék is biztosított volt. Az évi min. 300  mm-es csapadék nélkül ugyanis csakis  öntözéssel lehet földet művelni.

A Kárpát-medence területének déli részét ugyan nem borította jég, de igen zord éghajlatú  tundra-vidék volt ez a vidék a jégtakaró teljes visszahúzódásáig. A mezolitikum-béli lakosság egy része  a rénszarvas csordák nyomában észak-északkelet felé (Lengyelország, Skandinávia) elvándorolt. Mivel azonban a Kárpát-medencében sem barlangi festmény, sem sziklarajz nem maradt fenn, viszont a spanyol és délfrancia területek  képein olyan írásjelek maradtak meg, amelyek pontos   másai felbukkannak a Kárpát-medencében, feltehető, hogy a nyugat-európai felsőpaleolit műveltség éppen azért szűnt meg ott, mert létrehozói  keletre vándoroltak s a Kárpát-medencében (is) állapodtak meg, telepdtek le.

 

Az erdélyi  Csicsókeresztúron élt  Torma József történész, régésznek két gyermeke volt: Károly és Zsófia. Torma Zsófia  a világ első archeologusnője, aki  1875-ben fedezte fel a Marosparti Tordoson azt a hatalmas területű őskori telepet, amelynek anyagából 11 ezer darabot gyüjtött össze. Ezeknek a leleteknek egy részén bekarcolt jeleket, ábrákat fedezett fel.

Heinrich Schliemann néhány  évvel korábban  találta meg Tróját (9 rétege van!), csodálatos leletekkel, így egészen kiváló tudósi felfedezés volt  Torma Zsófia részéről annak felismerése, hogy a trójai és a tordosi leletek (300 írásjel, szobrok, emberarcú edényfedők) igen hasonlatosak, sőt 1880-ban azt is kimondta: ugyanaz a nép hozta létre Tróját, amely lakta Tordost. Azt is le merte írni, hogy trák, szkíta-agatürsz, dák  és szarmata népek ősei lehettek Tordos egykori lakói.  Többen a kortársai közül úgy érezték, neve egykor fényes lesz a világban, ezért azt írták neki: mi csak azt óhajtjuk, hogy el ne lankadjon, számba se vegye a cinizmust, az arroganciát, amellyel ellenfelei ki akarják fárasztani. Haladjon előre lankadatlanul. Mi sem természetesebb, mint hogy  Hunfalvy Pál, a nagy finnugrista 1885-ben, majd Hampel József 1896-ban keményen ledorongolta őt, sőt főművének nyomdai megjelentetését Hampel eréllyel megakadályozta. Talán ez a fájdalma is közrejátszott abban, hogy 1899.novemberében, mindössze 59 évesen, meghalt. Schliemannal kétszer is találkozott, de sok más külföldi tudós is felfigyelt munkásságára. Torma Zsófia felismerései mára – valósaknak bizonyultak, noha a hivatalos akadémiai álláspont szerint a tordosi leletek az 1905-ben a belgrád melletti Vincsán megtalált telepről elnevezett  un. vincsai kultúrába tartozik s kora a Kr.sz. előtti IV.évezred utolsó és a III.évezred  első harmada (3300-2700). Vincsán is  előkerült  169 írásjeles  töredék, éppen olyanok, mint Tordoson. 1910-ben Waddel, jóllehet árjának vélt ősnép hagyatékaként !, 26 írásjelet  azonosított a sumér  betűkkel, írásjelekkel. J.Todorovics később egyenesen azt állította, hogy a mezopotámiai-égei civilizációnak a bölcsője éppen a vincsai kultúra térsége volt. Mára kb. 80 lelőhely ismert s legalább ezer írásjel került napvilágra.

A tordosi leleteket Roska Márton 1941-ben közzétette ugyan, korszerű vizsgálatuk lényegében máig sem fejeződött be, noha a C 14-es kronológia szerint  a koruk 4200 – 3800  közé tehető. Ezt azonban a kutatás nem fogadta el, mert az mégiscsak képtelenség, hogy a Kárpát-medence ősibb centrum legyen, mint a Folyamköz ! Arról nem is szólva, hogy írásról szó sem lehet, ezek a jelek legfeljebb  jelképes rajzolatok, értelmetlen ákombákomok.

Bár a viták folytatódtak, lassan elcsendesült az őstörténeti vihar. Egészen 1961-ig. Ekkor Nikolai Vlassa román régész, a már 1906-tól ismert,  ugyancsak Maros-parti Tartraria falu területén (amelyet csak később magyarítottak  Tatárlakra!) egy áldozati gödörben egy 30 év körüli férfi, részben megégett csontváza mellett,  26 agyag szobrocska, egy karperec, egy alabástrom figura és három agyagtábla  feküdt. Az agyag szobrocskák egy csőtalpas edényben voltak eredetileg. A gödör közelében egy oltár töredéke is előkerült.

A csőtalpas edény eléggé pontos  párhuzama ismert az anatóliai Čatal Höyük-ről és Csoga Mamiról. Ezek a települések 15-12 ha területűek, bennük épített, átlagban 25 nm-es  házakkal, a falakon festmények  és domborművek, valamint bikakultuszra utaló szentélyek vannak. A házak bejárata  a tetőn volt, így létrán tudtak bemenni a házba.Gyönyörű edényeket készítettek, ismerték az arany- és rézművességet, volt tükrük obszidiánból. Igen ám, csakhogy Čatal Höyük kora Kr.sz. előtti  7000 és 6000 közé tehető ! Sok szobor és sok edény került elő. Töménytelen állatcsont hevert a rétegekben s zömük (90 %)  szarvasmarháé volt. Itt háziasították először a világon  a vadmarhát.

A délebbre fekvő Jerikó még régebbi. A 4 ha területű újkőkori várost szárított vályogtéglából rakott vaskos fal  védte, amelyet nagy tornyok tagoltak. Ovális formájú házakban laktak, ismerték az ásót és háziasították a macskát. Mindkét helyen  földet műveltek, tönkölybúzát termesztettek. Jerikót 7000 után a lakói elhagyták, mindazon állítások tehát, amelyek szerint itt a zsidó őskultúra található, teljesen alap nélküli !  Zeev Herzog, Israel Finkelstein tel-avivi professzorok, valamint Joseph Wellhausen német kutató kimutatta, hogy a Bibliában található történetek sem Jerikó, sem Nablusz esetében  nem igazolhatók.Jerikó ostromáról Józsua könyve számol be, de a 7000 utáni időkből Kr.sz. előtti  1200-ig semmiféle településre utaló nyom nem került elő. Palesztina Egyiptom része volt, a Jordán folyó mindkét partján egyiptomi leletek kerültek elő. Sőt, nem igazolható a zsidók egyiptomi exodusa sem, erről az egyiptomi írott források sem tudnak. Izrael első említése Kr.sz. előtti 1208-ból ismert, de  ezek a juhtenyésztő pásztorok kánaáni törzsek voltak és nem zsidók.

De térjünk vissza a Kárpát-medencébe. Pontosabban a tartáriai táblákhoz.

Sajnos, a vastag mészréteg miatt, az ásató a feltáráskor nem vette  észre, hogy a három  tábla nem egyszerű agyag korong, hanem írásjelekkel és ábrákkal telerajzolt. A rendkívüli táblákat a C 14-es vizsgálat a Kr.sz. előtti  VI. évezred közepére keltezte (5500-5300) s ez már megdöbbentette a szakmát is, hiszen a legrégibbnek tartott  írást ismerő Uruk-Warka IV. réteg  Kr.sz. előtti 3000-re keltezett ! A Szamarra-korszak:  3900 – 3600, az El Obeid 3600-3200, az uruki 3200-3000-re,  a Dzsemdet Naszr 2800-2700-ra, Kis 2600, Ur és  Lagas  2500- 2350-re. A megoldás egyszerűnek látszott: a C 14-es korhatározás helytelen, érvénytelen, a tartáriai táblák kora csakis 2900-2700 lehet.

A táblák helyi agyagból készültek és ki vannak égetve. Igen rutinos írástudó kezelte az íróvesszőt s az sem kétséges, hogy tudta, mit írt le ! Van, aki megkísérelte a korong „feliratát”  elolvasni. Egyik nézet szerint SZABIR, vagy UTU Napisten lehet  ráírva. Korábban úgy olvasták, hogy fogadalmi ajándékként edényeket, árpát, lovakat küldtek volna a helység urának. Az mindenesetre  tény, hogy a tartariai írásjelek kiforrott betűk és a képjelek is értelmezhetők.

Az írástörténet kutatói, kezdve Ernst Doblhoferrel, folytatva Forrai Sándorral, Varga Gézával, Simon Péterrel, Szekeres Lászlóval, etc.  igen sokat tettek azért, hogy tisztábban lássunk, ám az ősírás alaprendszerének kidolgozása  Varga  Csaba  érdeme. Bevallom, magam is sokáig erősen kételkedtem a tárgyalt jelek írás voltában. Azt persze sohasem hittem el, hogy például a tatárlaki táblák hamisítványok vagy hogy a felső rétegekből vakondokok  túrták  le őket a neolitikus szintre.  Mindenkinek ajánlom  a Jel, jel, jel és párjának elolvasását. Mert mostmár nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy a kikövetkeztetett  ősírás és a magyar  rovásbetűs írás csaknem  teljesen  azonos  ! Ha ez igaz, vagy legalábbis valószínűsíthető, akkor hatalmas fordulatról van szó.

Nos, akkor tehát lehetséges, hogy mégiscsak  másképpen volt az egyetemes őskultúránk kialakulása, mint eddig tudtuk, mint ahogyan eddig nékünk tanították ?

Lehetséges, hogy a paleolitikus népek közül például a gravetti  népe ősmagyarul  beszélt ? S ez a népesség nem  délről vándorolt fel  északnyugat felé, hanem Kr.sz. előtti  15 000  táján kelet felől érkezett a Kárpát-medencébe s innen  vonult  a Balkánon (Karanovó: agyagpecsétlő, 4800!) át a Folyamköz felé, miután átvette a Nyugat-Európából ide érkezett  népektől az írás ismeretét vagy annak legalább az alapelemeit ? Ugyanakkor Közép-Ázsia térségéből is indult egy nagy néphullám délnyugat felé, hiszen feltártak, többek között, egy nagy  VI.évezredbeli települést a közép-ázsiai Dzsejtunban, az észak-iraki Dzsarmóban, az iráni Zagrosz-hegységben. (Hasszuna kultúra) ?

Mielőtt erre  válaszolnánk, meg kell egy kissé ismerkednünk a mezopotámiai  sumér  kultúrával. Úr, Uruk, Lagas, Aquar Quf.

Ami rendkívüli a suméroknál az az, hogy ezen a tájon az iszappal borított termőföldön és az agyagon kívül más természeti kincs nincs. Még fa és kő sem. Mégis ide jöttek, de egy teljesen kifejlett  magas kultúrával: öntözőcsatornás földművelés, tönkölybúza, árpa, de csak kását tudtak őrölni, fonás-szövés, szövőszék, edénykészítés, (aluminiumszilikátból kivonták a vizet), hajóépítés, kocsikészítés, sütőkemence-építés, a tégla készítése, templomépítés, házak, gazdasági épületek építése, domesztikáció: kecske, juh, macska, marha, hangszerek ismerete: hárfa, viaszveszejtéses arany és rézöntés, a bronz-öntés. Papkirály, papi rend, katonák, rabszolgák.

De ennél is  fontosabb  az  írástudásuk, a számolás-tudásuk, a csillagászati ismereteik, a földrajzi és naptári ismereteik, valamint az a tény, hogy  ragozó nyelvű, nem szémita fajtájú  nép volt ! De a suméroknak volt kereskedelmük, mert mind az aranyat, mind az ezüstöt, mind a rezet, mind az  ónt, ólmot és a drágaköveket messziről kellett ide szállítani. Erdély bányakincsei, az Urál és az Altáj bányakincsei nagy vonzerőt jelentettek. A kőeszközöket felváltják a réz és bronz fegyverek és munkaeszközök.

A nagy  neolitikus forradalom lényege: a földművelésre alapozott   többlet-termelés, azaz: nemcsak önállátásra termeltek.

 

A Kárpát-medence neolitikuma gazdag, de nem kellően feltárt. A körös-tárcsói (sztarcsevói), a vincsa-tordosi, a dunántúli és az alföldi vonaldíszes, a lengyeli, a tiszai (herpályi), a bükki kultúrák a meghatározók.

A sarlós isten, az M és Z jelek, a meander-minta, kökénydombi Vénusz, csörgők és oltárok, csókai arcos edény, állatszobrocskák.

 

 

 

 

A KÁRPÁT-MEDENCE ŐSTÖRTÉNETE

4. rész

 

SZKÍTÁK ÉS KELTÁK A KÁRPÁT-MDENCÉBEN

 

2003.június 17.

 

 

A fémfeldolgozás módszerei az ókori kultúrák területén, Anatóliában, Mezopotámiában és Egyiptomban, már kilenc-, illetve hétezer éve ismertek voltak (a leghíresebb arany és rézbányák a Szinai félszigeten és Nubiában voltak), a mediterráneumban ötezer éve (Kréta), a Kárpát-medencében  azonban az arany  és a réz megmunkálása csak később kezdődött, az első fémleletek a tiszai és a lengyeli kultúra anyagaiban jelentek meg (ie. 2500-1900 között), a bronzöntés pedig, mai ismereteink szerint, mindössze  háromezer éves múltra tekinthet  vissza, tehát kétezer éves késés  állapítható meg., amint láthattuk korábban a krétai, a mykénei anyagok áttekintésekor. A korabronzkori kultúrák (Zók), majd a későbbi (mészbetétes, vatyai, füzesabonyi kultúrák) 1900-tól 1300-ig keltezhetőek. Mindez  nem jelenti azt, hogy a Kárpát-medence hatalmas ásványi kincses bányáit ne ismerhették volna a sumérok és utódaik már a Kr.sz. előtti IV. évezredben !

Az arany a természetben, tiszta formában is előfordul, a Kárpát-medencében, pl. Hunyad megyében 1899-ben egy 60 kg-os aranytömböt találtak. Az erdélyi és a felvidéki aranybányák hosszú időn keresztül Európa aranytermelésének kb. 80 %-át tették ki. A középkorban Európa aranytermelése évi 50 q tett ki s ebből 40 q-át Magyarország adott (Körösbánya, Verespataka, Zalatna, Petrozsény, Gelence).

Az arany olvadáspontja 1063 C°, a rézé 1083 C°. Ha azonban az aranyat rézzel ötvözik, az olvadáspont 883 C°-ra, ha ezüsttel ötvözik 961 C°-ra csökken. Az ezüst is jelentős mennyiségben volt a Kárpát-medencében: Selmecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya a legnevezetesebb bánya-lelőhelyek. A réz  meglehetősen ritka fém, malachit és azurit formájában bányászták Rozsnyón, Rudabányán, Recsken, az ezüstfehér, puha és igen alacsony olvadáspontú ón  (200-250 C°) azonban  abszolúte ritka fém. Erdélyben viszont nagy ón lelőhelyek voltak. A bronz ugyanis a réznek és az ónnak a keveréke, ötvözete. (25 % ón!)

A fémefeldolgozásnak jelentős tárgyi emlékanyaga maradt fenn a Kárpát-medencében, olvasztó kohók és szerszámok formájában. Igen nagy találmány volt a a fújtató feltalálása és az öntőformák (egyoldalas és kétoldalas) tökéletesítése. Az ókori Kelet és Mykéné mesterei tanították meg a Kárpát-medencei népeket például a viaszveszejtéses bornzöntés tudományára is. Szükségesek voltak természetesen szerszámok: kalapácsok, üllők, tégelyek, etc.

A Kárpát-medence téségében a legnevezetesebb fémfeldolgozó központ volt: Sopron-Burgsthal és Velem-Szentvid. Ez utóbbinak a sorsa nagyon jellemző a hazai őstörténeti kutatások állapotára. Ez az egész Európában rendkívüli bánya és feldolgozó központ, amely a bronzkortól a kelta korig működött, többszöri nekirugaszkodás ellenére, teljesen tönkrement és befejezetlen maradt. A MTA egy kezdeti nekilendülés után, teljesen abbahagyta a kutatásokat. Hatalmas pénzeket költenek az un. autópálya-munkákra, viszont semmit a kulcsfontosságú nagy lelőhelyek módszeres kutatására.

A vas új korszakot nyitott az emberiség történetében, jóllehet a vas vegytiszta, ferrit alakban szinte semmire sem használható ezüstfehér fém. Általában vasoxidos alakban fordul elő (limonit és hematit). Csakhogy a vas olvadáspontja igen magas: 1536 C°. A vasat redukcióval kell kiolvasztani, szén hozzáadásával. Lényegében a vasoxidból tiszta vas és széndioxid keletkezik. A vasnak három alakja van: kovácsolt vas, önött vas és az acél (1,1 feletti széntartalom esetén!) Régen első menetben csak vasbucákat tudtak előállítani, ennek tovább hevítésével jött létre a vas. Amint láttuk ebben a világelsők az anatólai hettiták voltak a Kr.sz. előtti II.évezredben. A vasgyártás titkát féltve őrizték. Ennek nyomai a Bibliában is megmaradtak:

Nem sikerült legyőzni a síkság lakóit, a kánaániakat, mert vas szekereik voltak.

Az izraeliek könyörögtek az Úrhoz, mert Jábinnak kilencszáz vas szekere volt.

Akkoriban Izrael egész földjén nem volt kovács, mert a filiszteusok azt mondták

Meg kell akadályozni, hogy a héberek kardot  meg lándzsát csináljanak maguknak vasból. Ezért egész Izraelnek a filiszteusokohoz kellett fordulniuk,

Ha az ekevasat vagy baltát, vagy a fejészét vagy az ösztökét meg akarták élezni.

 Az ókorban a vas fegyvereknek köszönhették világhatalmukat az asszírok.

 

A vaskorszak két szakaszra osztott. A korai részét egy ausztriai lelőhelyről Hallstatti kultúrának, a későbbit egy svájci lelőhelyről La Tene kultúrának nevezik. A Kárpát-medence Kr.sz. előtti  I.évezredbéli történetének kulcs- kérdése az, hogy a bronzkor végén, kb. 3000  esztendővel ezelőtt, az egész Kárpát-medencét kitöltő   hamvasztásos, urnás temetkezésű nép (gávai kultúra) milyen  mértékben maradt meg, vagy milyen mértékben határozták meg térsé- günket  új, ide érkezett  népek, akik csontvázasan temetkeztek ?

Természetesen szintén főkérdés: akik ide érkeztek, honnan  jöttek és kik voltak ? Milyen embertani fajtához tartoztak és milyen nyelven beszéltek ? Lehetett-e közük a később ide érkezett  eleinkhez ?

Azt már kimutattuk, hogy korábban, az ie. 1500  táján is érkeztek ide keletről népcsoportok (halomsíros kultúra) s azt is láttuk, hogy a Kr.sz. előtti  az első ezredév végén hatalmas hanyatlás következett be a Mediterráneumban, minden bizonnyal egy erős lehűlés következtében.

Mivel azonban a Kr.sz. előtti  VIII-VII-VI. században olyan emlékanyag került a Kárpát-medencébe, amely tárgytipusoknak: fegyvereknek, viseleti holmiknak: zablák, kocsidíszek, kardok, nyílcsúcsok, tükrök, tegezdíszek, pajzsdíszek, rúdvégek, fülbevalók, csengők,  etc. semmiféle  előzményük itt nem volt, ugyanakkor  csaknem tökéletes  párhuzamaik ismertek keletről a szkíta világból. Már közel száz évvel ezelőtt a legjobbak (mindenek előtt a kiváló Nagy Géza) előtt  nyilvánvalóvá vált, hogy a Kárpát-medence is egykor szkíta érdek- és lakóterület volt. Ezt azonban hivatalosan ma sem fogadják el, mondván irtózatosan nagy távolság választja el a Tisza és a Duna partjait Belső-Ázsiától, Közép-Ázsiától, a Fekete-tenger partvidékétől, de még Ukrajnától is. Ez igaz.

De azt is mondják, hogy az írott források (Hérodotosz, Sztrabon, etc.)  csak iráni és indogermán nyelvű népekről tesznek említést, mindenek előtt a kereskedőt jelentő szüginnákról és az agatürszoszokról, valamint Balkánon a trákokról, Erdélyben a dákokról, majd az illírekről és a keltákról. Ez a megállapítás csak kis részben igaz.

Végül felhozzák, hogy a szkíták egyébként is a kultúrájukat csak a Fekete-tenger vidéki görög gyarmatvárosok mestereinek köszönhetik, akik viszont a VI.század óta települtek meg ott. A szkíták pedig innen  nyomultak kelet felé, magukkal víve az ókori művészetet, technikát, egyszóval az értékelhető kultúrát. Ezen utóbbi dogma teljesen hamis és a közelmúltban véglegesen megdőlt !

1971-ben a a szibériai Tuva vidékén fekvő Arzsan faluban, az un. Királyok völgyében, amelynek szomszéd faluját Turánnak hívják, feltártak egy óriási halomsírt, amelyet a K.rsz. előtti  IX. század végére kelteztek. A monumentális építmény teljesen ki volt rabolva. 2001-től a szentpétervári Ermitázs régészei, valamint a berlini Német Régészeti  Intézet munkatársai, Konsztantin Csugánov, Herman Parzinger és Anatolij Nagler hozzákezdett a négy hatalmas kurgán-együttes következő tagjának a feltárásához. Közel 100 ásató munkást és földgépeket alkalmaztak s két évi munkával feltárták a 4.számú halomsírt, amely un. köves kurgán volt. Ámérője 82 m, magassága 2,5 m. A kőanyag többezer tonnányi volt. A fősírt itt is kirabolták, ám 4 m mélységben, a fősírtól 8 méterre rátaláltak egy kőből rakott kamrában megépített vörösfenyő gerendavázas  érintetlen sírra , amelyben egy 40/42 év körüli előkelő férfi és egy 30/35 éves, egyidejűleg eltemetett (önfeláldozás vagy feláldozás, méreggel!) asszony holttestte feküdt zsugorított, alvó pózban. Pompás ruhájukat többezer arany ruhadísz ékítette. A férfi mellett arany markolatú akinakész, arany íjtegez, szekerce, nyílcsúcsok bronzból és csontból, valamint korbács feküdt, az asszony mellett arany melldísz, fésű, hajtűk, edények, arany nyakperec, karkötők s mind-mind csodálatos  állatábározoló  művészettel megalkotva. Összesen 5700 db arany tárgy, 22 kg összsúlyban, 23 karátos minőségben ! A sírkamra mellett volt még egy sírkamra és egy 14 felszerszámozott lovat tartalmazó lósír. A korszerű feltárási technika révén elvégezték a C 14-es korhatározást, valamint a DNS vizsgálatokat. Kiderült, hogy a két szkíta  embert Kr.sz. előtt  700  körül temették el s így a bámulatos technikával és csodálatos művészettel készített  tárgyak évszázadokkal korábbiak, mint a görög műhelyek, vagyis a szkíta kultúra  nem származhatott a görögöktől, hanem önállóan alakult ki s maga szkíta nép sem  élhetett sátoros nomádként, nem kóborolt össze-vissza a sztyeppéken, hanem hatalmas birodalma volt, amelyet kiválóan felszerelt, nehézlovasokból álló hadserege  védelmezett s ez a birodalom  Kr.sz. előtt a VI.század elején (600-580 táján)  birtokba vette az ásványi kincsekben rendkívül gazdag  Kárpát-medencét is. Másrészről ismételten bebizonyosodott, hogy Nyugat-Belső-Ázsia, Dél-Szibéria és Közép-Ázsia népessége 3000  évvel ezelőtt  europid  és nem   mongoloid volt ! Természetesen hatályát vesztette az a súlyosan elítélő történeti toposz is, amelynek kínai változata így hangzik: a barbárokat  állatokként  kell kezelni s ezért nem szabad sokra becsülnünk még a barátságos közeledésüket sem.

A szkíták a szarvasok népe volt, ezért nevezték magukat szakáknak. S 1923-ban végre előkerült  Tápiszentmártonban az első szkíta aranyszarvas (Kocsi János), majd öt év múlva az Emőd melletti Zöldhalompusztán a következő. Igaz, ezeknél a lelőhelyeknél égetés nyomait találták, ám a szellemiség teljesen azonos volt.

1964-ben Nagytarcsán előkerült 3 bikafejes bronz rúdvég, nyolc bronz csengő és 4 oldalpálcás vas zabla. Pontosan  olyanok, mint az Altájtól a Bécsi-medencéig ismert  párjai ! Hangvizsgálatokkal sikerült életre kelteni ezeket a tárgyakat s így az úri  sumér hárfa hangjának rekonstrukciója után, másodikként a világon sikerült egy szkítakori zenei összhangzást produkálnunk.

A szkíták tehát igenis  itt voltak a Kárpát-medencében (Szentes-Vekerzug)! Azt természetesen  hozzá kell tennünk, hogy keveredtek az itt talált  más etnikumú, nyelvű és fajtájú lakossággal. Erre mutat a havasztásos   temetkezési forma, valamint sok tárgytipus is. Úgy gondolom, ahogyan 4000 tájától 1800  körülig a Perzsa-öböltől a Kaukázusig, Anatóliától Egyiptomig a sumér nyelv lehetett a diplomácia, a kereskedelem, a vallás „világnyelve” (lingua franca), éppenígy  2000 körültől 400  körülig az Altájtól  az Alpokig  egy ősszkíta nyelv lehetett az uralkodó  nyelv, amelybe nyilván  beletartozott az  ősmagyar  nyelv is. Ezért foglalkoztunk a legutóbbi alkalommal a délszibériai térség történetével, mert világossá vált ezáltal, hogy  ebben a hatalmas térségben  nem kereshető az indoeurópai őshaza. A preszkíta, a szkíta, a hún, a türk, az avar és a magyar ősetnikumok   földje volt ez.

 

És kiket találtak itt, a Kárpát-medencében a szkíták ? Az írott források szerint a Dunától délre a trákokat, a Dunántúlon, Erdélyben, a Felvidéken a keltákat, a Tiszántúlon  a szarmatákat.

A kelták vagy más néven galaták Európa hatalmas népessége és rendkívül nagy hatásuk volt az egyetemes kultúra kialakítására. Valójában nem tudjuk, hogy hol volt az őshazájuk, Anatóliában ? Nyugat-Európában ? Hogyan jutottak el Britanniába, Spanyolország, Franciaország  területére ? Hajókon ? Német és cseh földre, valamint a Kárpát-medencébe biztosan szárazföldi úton.

A kelta nyelv indoeurópai nyelv, akár az un. P-kelta (breton, walesi), akár a Q-kelta (ír, skót, gél) nyelveket vizsgáljuk. Jóllehet az ír erősen különbözik a többi indoeurópai nyelvtől, mert szógyökös nyelv, mint pl. a magyar is, de mai ismereteink szerint a kelta és a magyar nyelv  n e m  rokona egymásnak. Sokkal közelebbi kapcsolatok figyelhetők meg a germán nyelvekkel. Ettől függetlenül azonban minden kutató tehet fel kérdéseket, mert egyrészt nincs örök igazság a történetkutatásban (sem), másrészt, úgy vélem, az az igazi tudós, aki helyes és megalapozott kérdéseket tud feltenni. Vagyis  nem a helyesnek kinyilatkoztatott válaszok az igazán tudományos értékűek. Nehezíti a kelta-kérdést az is, hogy egy időszakban a kelták az etruszk ábc-t  használták. A kelták számtalan nagyértékű találmánnyal gazdagították a kultúránkat: ők fedezték fel a kerekes ekét, az őrlő malmot, a kaszát, az aratógépet. Ismerték a pénzt és volt pénzgazdálkodásuk. Különös módon azonban nem volt  államuk, noha igen jelentős katonai erővel rendelkeztek. 388-ban elfoglalták Rómát, 279-ben Delphoit. A Kárpát-medencében élt törzseik közül legismertebbek az eraviszkuszok, a bójuszok és a szkordiszkuszok. A kelta  hitvilág és mondavilág szervesen beleépült az európai vallásokba.

 A kelták és a szkíták meglehetősen szoros kereskedelmi és egyéb kapcsolatokat építettek ki a mi térségünkben is. Erről régészeti adatok sora tanúskodik.

Számunkra még egy nép fontos és érdekes s ez a  dák. Miért ? Egyrészt a románok dáko-román elmélete miatt, másrészt azért, mert – álláspontom szerint – a dákok és az írott  forrásokban emlegetett dahák vagy  daák, azonos etnikumot jelölnek. Sztrábon például a következőket írja: „A szkíták nagyobb részét a Kászpi-tengertől kezdve  daháknak (daák) nevezik, a tőlük még keletebbre lakókat pedig masszagétáknak.” A masszagéták és a szakák egy néphöz tartoznak.

Erdélyben a Kr.sz. előtti IV. századtól  biztosan a kelták  laktak, tehát a dák Boirebiszta vagy Burebista uralma előtt (ie.60) a dákok is kelta főség alá kerültek. Az erdélyi legősibb helynév-anyag is  zömmel kelta eredetű. A dák várak egyik sajátos  jellemzője a falköpenyes megoldás, amelyet majd a XI-XII.században láthatunk a magyar erődítményeknél is. Különös módon a dákoknak állítólag nem volt írásuk, a keltát ugyanis nem használták.

A kr.sz. utáni évektől a Tisza-mentén megjelentek a szarmaták (jazygok, roxolánok, aorszok, szirákok), akiket a rómaiak sohasem tudtak legyőzni és elűzni. A dák Decebált  87-ben  Fuscus, majd Trajanus 98-ban legyőzte. A dákok nyelvét azonosnak mondják a gétákéval, a gétákét viszont a trákkal megegyezőnek. Nyelvemlék most sincs ! Tehát nagyon is lehetséges, hogy a trák és a dák is  szkíta-féle nyelv volt. A személy és  néhány növénynév az égvilágon semmit sem bizonyít a dák nyelvvel kapcsolatban. Maga a dák név –állítólag – farkast jelent, jóllehet a hadi zászlóik sárknyosak voltak, éppen olyanok, mint a párthusoké ! A hivatalos álláspont szerint az egykori dák nyelv az albánnal lehetett rokon (Kárpátok = szikla)

 

 

 

 

A KÁRPÁT-MEDENCE ŐSTÖRTÉNETE

5. rész

HÚNOK, AVAROK, MAGYAROK A DUNA-TISZA PARTJAIN

2003.június 30.

 

 

 

1600 esztendővel ezelőtt  világtörténelmi jelentőségű változások következtek be Eurázsia  térségében. Megszületett  Atilla, a húnok nagykirálya, másrészt Mundzsuk, Atilla  édesatyja, Oktár és Ruga hún uralkodók e l s ő  í z b e n  egyesítették a Kárpát-medencét. Amint láttuk, sem az őskorban, sem a római korban erre  soha nem került sor. A szkítáknak sem sikerült. S bár katonai erejüknél fogva  birtokolhatták volna Európa más tájait is, a húnok, akárcsak később az avarok és a magyarok, csak ezt a földet  tekintették a sajátjuknak, ahol azután megtelepedtek, ahol temetkeztek, ahol hadaik  hátországát kiépítették.

Ez az igazi nagy fordulat a Kárpát-medence őstörténetében ! A korábbiakban láttuk, hogy ezredéveken át szoros kapcsolat volt kelet felé és nyugat felé, ámde nem azért, mert a Kárpátok övezte térség az eurázsia sztyeppe  legnyugatibb része volt. Erről szó sincs ! A Nagyalföld  ezredéveken át, egészen a XIX.századig nagyobbrészt vízjárta ártér  volt, nem pedig mongol pusztaság.

Mi akkor megtagadjuk ősi állattartó múltunkat ? Méneseinket, gulyáinkat, ártéri juhnyájainkat, pásztorművészetünket ? Nem, erről szó sincs. Még akkor sem, ha a kutatóink gőzerővel igyekeznek tudományosan kimutatni, hogy a szürke marha, a csavart szarvú racka juh, a puli, a komondor és a kuvasz semmiképpen sem a miénk, csak az átkos nemzeti romantika magyarította valamennyit. Ma már nagyon jól tudjuk, hogy a rideg állattartás egyáltalán nem  azonos az örökké koborló, nomád élettel, a megtelepedés hiányával. Szinte a sejtjeinkig hatolóan belénk sulykolták, tudatunkba jószerével beleégették, hogy a keleti lovas népek szakadatlanul vándoroltak, mint a cigányok, önálló kultúrájuk, művészetük, civilizációjuk nem lehetett. A történetírás talán legnagyobb hamis közhelye, toposza az un. népvándorlás-dogma, amely szerint  közel háromezer éven át Keletről Nyugatra özönlöttek a nomád hordák, mindenek előtt a húnok, az avarok és a magyarok.

Településeik, házaik nem voltak, ernyős szekereken bólyongtak s legjobb esetben is csak jurtákat állítottak fel.  A jurta sem volna igaz ? De igen. Ilyeneket mind Dél-Oroszországban, mind Közép-Ázsiában, mind a Kárpát-medencében találtak, találtunk. A nemez jurta csodálatosan  célszerű építmény.

Csakhogy ettől az életformától egyáltalán nem volt idegen régen, a keleti kultúrákban, a szilárd anyagokból épített  erődök, várak, városok, házak sora, mind a hsziungnuk, mind az újgurok, mind a türkök, mind a kazárok országában

De miért erőltették és erőltetik ma is a keleti lovas népekről  kialakított  torz és hamis kép elterjesztését Európában ? Miért írják a mai szlovák, román, szerb, ukrán, cseh tankönyvek azt, hogy a magyarok Európa-idegen  mongoloid hordák voltak, a korábban ide tolakodott avarokkal  együtt, akik állataikat maguk előtt hajszolva   m e n e k ü l t e k   ide, a Kárpát-medencébe ? Elsősorban magyar-gyűlöletből, másodsorban meg azért, mert a hivatalos magyar történettudomány is ezt képviseli !A mértékadó történészek szerint eleink  még 1500  évvel ezelőtt is erdei vadászok és gyüjtögetők voltak az un. finnugor erdős ligetekben koborolva, akik  szüntelen hazát változtattak, a népeltolódás  törvényei szerint.

Láttuk, hogy Közép-  és Belső-Ázsia  lakossága a Kr.sz. előtti  II. Évezredtől túlnyomórészt  europid alkatú volt s nem mongoloid. A hazai embertani anyag is ezt mutatja. Hát akkor nincs baj ! De igen, baj van, mégpedig nagy baj, mivel eleddig egyáltalán nem becsültük meg őseink sírjait. Kimondani is borzasztó, hogy alig több, mint 400  csontváz áll a kutatás rendelkezésére a IX-X. századból s ez alig 0,1 %-a az egykor elhaltaknak.

1550 éve halott Atilla király, akinek a tiszteletére Almatiban  2003.július 7-9 között a kazah Kajnár Egyetem és a párizsi Pantheon Assas Egyetem nemzeközi konferenciát szervezett. Ezen mi, magyarok nem veszünk részt. A hivatalosok elvből, mi anyagiak hiányában. Pedig nem kis kérdésről van szó. A kérdés így szól: kié Atilla  nagykirály ?  Melyik népé az az örökség, amelyet Atilla hatalmas birodalma és példátlanul óriási életműve az utókorra hagyott ? Mert az ma már szinte mindenki számára elismert, hogy a mai, új Európa megálmodója és majdnem megteremtője Atilla  volt. Ha 1550 esztendővel ezelőtt hirtelen meg nem szakad az élete  fonala, nemcsak oözvetve járult volna hozzá a római birodalom felszámolásához. A kazahok, az üzbégek, a kínaiak és az oroszok tudják ezt. Mi meglapulva rejtőzködünk.

A tudományos kutatások mára egyértelművé tették, hogy az ázsiai húnok és az európai húnok egyazon népből alakultak ki. Az Északnyugat-Kínában és az Ordosz vidékén feltárt legújabb nagy hún temetők és települések világossá tették, hogy a hsziungnuk és a szkíták egyazon néptörzs, akik a Kr.sz. előtti  IX.századtól egyértelműen meghatározhatók.Szinczján, Putungkou, Hszikoupan, Maocsingkou temetőiben csodaszép szkíta állatstílusú övdíszek, lószerszámok, bronz üstök, tükrök, fegyverek kerültek elő. A leghíresebb lelőhely Alucsájteng, a mai Ordoszi Maowuszu sivatagban, ahol két sírt találtak s az egyikben 218 arany tárgy volt, 4 kg összsúlyban. A turulos korona  két fő részből áll. Kosba harapó farkasok (Sze-ma Csien: fehér farkasok!) A madár  feje és nyaka türkiz. A fej és farok szabadon mozog, billeg. Három arany abroncson áll a fejdísz. Kőbetétes arany övdíszek. Pontosan felismerhetők a kapcsolatok és a párhuzamok a pazyriki, a Noin-ulai és a szibériai arany leletekkel. De a nagyszentmiklósi kincs szellemiségével is !

Mi teszi mégis nehézzé és bonyolulttá a Kárpát-medence húnkori emlékanyag meghatározását ? Elsősorban az, hogy – bár Közép-Ázsiában megmaradt a magas fokú állatábrázoló művészet – a húnok a III. század  után feladták ősi művészetüket és Kínától a Bécsi-medencéig, sőt a frankok Párizsáig, egy perzsa eredetű viseletet  terjesztettek el, mind a fegyverek, mind az ékszerek, mind a ruházati kellékek vonatkozásában. A húnok hatalmas hadserege nehéz páncélosokból állt, temetkezéseiket azonban Közép-Európában csak igen kis számban ismerjük. S amit ismerünk, azok is rejtélyesek. Mint például a nagyszéksósi, a pécsüszögi, a lévai, etc. leletek. Lehetséges, hogy a Kárpát-medencét benépesítő lakosság zömét a szarmatáknak nevezett  népességben kell keresnünk, hiszen  Priszkosz rhétor leírásából tudjuk, a népes falvak sűsűn követték egymást. Magam úgy gondolom, hogy magát Atillát sem a Kárpát-medencében temették el, hanem   hatalmas birodalmának  igazi központjában, valahol a későbbi Kazária területén, a Kaukázus előterében huzódó hatalmas halomsírok egyikében. Itt, a Duna és a Tisza  mentén csak  gyönyörű nyári palotája állt.

Még sok kérdés tisztázatlan,  de egyre többet tudunk meg a múltunkból. A fő kérdés csak az: miért vállalta a magyarság  évszázadok óta a húnokkal és Atillával való rokonságot, amikor ez mindíg megbélyegzést, kirekesztést jelentett  ? S miért  hadakoznak tűzzel-vasssal a hivatalos történelem-csinálók az Atilla-örökség felvállalása ellen ? Miért tagadjuk meg a ősi szellemi örökséget, amely  nemcsak a viseletben, de ritusokban, szertartásokban töretlenül nyomon követhető. Egyet emeljünk ki. Az ázsiai  hsziunhnu sírokban előkerültek a férfi sírokba tett, levágott  hajfonat-kötegek. Hasonló gyász-szertartás emlékei megvannak a honfoglaló magyar sirokban is (Zemplén), ahol a hajfonat-korongok  jelezték, hogy  egykor a gyászoló nők, asszonyok levágott  copfjaikat  beletették a koporsóba.

Sokszor érvelnek azzal, hogy a húnkori régészeti anyaggal nincs közvetlen kapcsolata sem az avar, sem a magyar emlékeknek, hiszen a jellegzetes  szkíta-hún üstök  nincsenek meg az V. század után. Ez ugyan igaz, de a nagyszentmiklósi  híres aranykincs  éppenhogy  összekötő kapocs  a húnok, az avarok és a magyarok között.

S amint az avar kagánok kincsei is  fel-felbukkannak Nyugat-Európában, mint például a Sankt Maurice-i arany kanna esetében, ugyanígy  reinkarnálódott az ősi állatábrázoló művészet az ossmanstedti vagy a Gizella-kincs ékköves turuljaiban, sasaiban.

A húnok tehát nem a semmiből születtek a IV.században és természetesen nem váltak semmivé 454 után. Az tény, hogy haderejüket kivonták a Kárpát-medencéből  s ezáltal egy évszázadra ismét részekre szakadt ez a föld.

De  a VI. század derekán ismét megjelenik egy katonai hatalom Közép-Európában: Baján avar nagykagán hódító hadserege, aki  Atilla  méltó utódaként újra egyesíti a Kárpát-medencét s uralmuk alatt marad  300 esztendőn át. A pax  Hunnicat felváltja a pax Avarica. 65 000  sírt ismerünk máig s egyre több település-nyomot, ám – amint láttuk a szkítáknál, a szarmatáknál, a húnoknál – az avarok nyelvét sem ismerjük, illetve  vitathatatlan nyelvemlékük nem került még elő. Sírjaik azonban szinte mindenütt megtalálhatók. Néhol igen sajátságos fülkesíros temetőkben nyugszanak a halottak. Jellegzetes  emlékanyaguk félreismerhetetlen, akár öntött, akár préselt, akár  állatábráozlásos, akár növényi díszítményes. Az avarok az ősi szkíta-hún állatstílus legszebb hagyományait hozták  magukkal. S mit tettek az avarokkal a trianoni területrabló államok „tudósai” ? Ellopták a hagyatékukat, elszlávosították őket. Különösen durván járnak el a szlovákok, akik valójában csak a huszita háborúk során települtek be a  Felvidékre s a IX.századi morvákhoz édeskevés közük van, mégis a felvidéki avar emlékanyagot ősszlováknak minősítették. Azzal érvelve, hogy nagy Károly egyébként is kiirtotta az avarokat.

Az avarok pedig közvetlen elődeink, akiknek egy része  minden bizonnyal magyarul beszélt (szarvasi tűtartó), más része – éppen úgy, miként majd Álmos-Árpád népének egy része is – törökül. Hatalmas lélekszámú népről van szó, akiknek falvai  6-10 km távolságra estek egymástól s ismerünk 4000 síros temetőket is.Megtelepedett, földművelő és állattartó avarok népesítették be az Alföldet és a Dunántúlt, akik közül sokan keresztények voltak, amint erről Cyrill életirata is tanúskodik: Mi sok népet ismerünk, amely az íráshoz értő és Istent dicsőíti, mindegyik a maga nyelvén. Ilyenek az örmények,  aperzsák, a szogdok, a gótok, az avarok és türk-magyarok.

Az avarokat tehát egyáltalán nem irtották ki, jóllehet  katonai hatalmukat megtörték s 830 tájára a Kárpát-medence ismét részekre szakadt.

 

S ekkoriban, a IX. század elején a nagy keleti állam, Kazária területéről  kiválnak a szabír-magyarok, majd hozzájuk csatlakoznak az onogur-húnok (kabarok) s hatalmas előkészületek után  megindulnak a Kárpát-medence felé. Vérszerződés ! Menekülésről szó sem lehet. Különösen nem fejveszett menekülésről, ami néhány hónapig tartott volna. 1335-ben Bogdán román vajda néhány ezer emberével betelepült a magyar királyság területére s ez a vonulása  11 hónapig tartott ! Álmos-Árpád népe pedig legalább 5-800 000 fő volt, minimum  20 millió állattal.Beköltözésük  860 körül megkezdődött (862,884), de előtte is már az Alduna vidékén vannak (811, 838/39). Szinte egy nemzedék alatt  benépesítik az egész lakható Kárpát-medencei földet.

Sírjaik jellegzetesek és egy részük szemet gyönyörködtetően gazdag. Pazar lószerszámok, övek, tarsolyok, szablyák, íjak. A bezdédi tarsolylemezen rovásfelirat törökül: Könyörülj, nyujts Uram reményt ! A benepusztai  szívgégen magyar és török rovásszöveg: Örs úr öve.

„A magyar nemzet volt az, amely a történelmi eseményeket véghezvitte e hazában, amennyiben az általa elfogalt területen s annak idegen népei között nemcsak  új országot, nemzetet, államot és társadalmat, de ezzel új történelmet is alapított. Ez a történet vele kezdődik és véle emelkedik. Ő vitte és hordozta annak minden eseményét, ővé volt a vezérlet, ő nyomta rá  mindenre neve és szelleme bélyegét” (Ipolyi Arnold)

Mindezt a Turul nemzetségbéli  nagy uralkodóink, Álmos és Árpád és ivadékai vezérelték, akiknek erős hadserege ellenállt a nyugatiaknak (907), féklen tartotta Európát (Bulcsu és hadjáratai) s mégis minket mindenki gyaláz és mi, önnönmagunkat is  ócsároljuk. „Van Közép-Európában egy nép, a magyar, amely nem önmagát heroizálja, a történetében nem nagyságának és életerejének, a kultúra iránti fogékonyságának jeleit és bizonyítékait keresi”, hanem jelentékelenségének kimutatásával igyekszik  tönkretevői és gyalázói előtt jópontokat szerezni.

S mindeközben többször eladtuk a multunkat is ! A gazdag sírok száma ugyanis  mindösszesen  940. Hol a milliós magyar nép ?  Hol vannak, akik már itt voltak és fogadták Árpád népét ? Hiszen azt mondja a Tarihi Üngürüsz is, hogy  Árpád és népe csak visszafoglalják azt az országot, amelyet őseik karddal szereztek meg, de azután elvették tőlük...azokra a tartományokra  pedig nekünk van jogunk s most elindultunk, hogy országunkat visszaköveteljük. Őseink és mi is e  vidéknek elnyeréséért  a világ haragját vállaltuk  magunkra...de ez az oszág a mi örökségünk.” Észben tartjuk-e a krónikás szavait ? Lesz-e mégegyszer erőnk visszavenni ősi örökségünket ?  A múlt nem maradhat holt teher. Hanem csodálatos erejével bennünk mélyen megtestesülve kell, hogy hozzánk  visszatérjen.

Most valóban kicsik és erőtlenek vagyunk. Nemzetünk acsarkodó írígyei, még álmaikban is a fogukat csikorgatják, ha ránk gondolnak. Bántja őket, hogy ilyen kis számú nép még birtokosa a Föld egyik legáldottabb területének s izgatja őket számbeli csekélységünk, és bizakodnak túlerejükben, hogy végre-valahára sikerül bennünket leigázni és kiirtani. Valóban, szinte csoda, hogy még létezünk. Van-e remény ? Van-e jobb jövőnk ? Az Európai Unió számára  nemzeti kisebbségek nem léteznek, csak nemzetállamok vannak. Jövőre már hivatalosan is csak magyarul beszélő román, szlovák, szerb és ukrán polgárok lesznek. Ki küzd majd az egységes magyar nemzetért ? A nemlétező  ellenzék ? A kormányzat  ellenünk van, a világot uraló agresszív csoportok ellenünk vannak. Szerintük Trianon már csak néhány eszement őskövületet  érdekel. Egyre inkább feledjük nagy elődeink intelmeit és kiáltásait: „ nem hagyhatunk el semmit a magyarság legfontosabb tulajdonságai közül, mert bontsd meg a nyalábot, a bűvös kötést s végy ki egyet fajunk leglényegesebb tulajdonságaiból s legott megszűnünk azok lenni, akik  őseink voltak s reményeink egy új millennium felől széjjel foszlanak. Szerteszéjjel hullanának a reménykoszorú zöld levelei, Magyarország csak név szerint létezhetnék, s talán polgárai boldogok is lehetnek, de magyarok nem lesznek soha többé.” (gr.Kuun Géza).

S a megfeszített  Magyarország majd lekerül a trianoni keresztről, de  ne adja Isten, hogy azért, mert már nem is lesz Magyarország.

2003.április 28.

 

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap