A kárpátaljai népi hangszerek csodás világa

Fedák Anita, sze, 07/01/2015 - 00:17

A csínytevő Hermész, a görög mitológia egyik legmarkánsabb alakja, a tolvajok istene egy alkalommal ellopta Apollón ökreit. Hogy a művészetek védnökének haragján enyhítsen, egy lantot ajándékozott neki. A hangszer olyan szépen szólt, hogy az istenség megengesztelődött. A hangszerek nemcsak az Olümposz lakóit derítik jókedvre, hanem a halandókat is. Egy-egy nép zenekultúráját elsősorban a hangszereken keresztül ismerhetjük meg. Mi a jellemző ránk, magyarokra, s szűkebb pátriánkra, illetve a Kárpátalján élő nemzetiségek hangszereire. Kik voltak a leghíresebb muzsikálók, hangszerkészítők? Ezekkel a kérdésekkel kerestünk meg több szakembert. – A magyarság mindig is nagy hangszer-arzenállal rendelkezett – mondja Fülöp György történész, a Kárpátaljai Állami Tudományos Honismereti Múzeum osztályvezetője. – A keleti népek gyakran vették át egymástól a hangszereket, így nehéz bizonyítani, hogy melyik előzte meg a másikat. Régészeti leletekre sem támaszkodhatunk, hiszen a hangszerek jelentős része porladó anyagból készült és az évezredek során megsemmisült. Nagy segítséget jelentenek a néprajzi analógiák. A magyar ember zeneileg igen tehetséges. Hogy mégsem ismeri eléggé a világ a magyar népzenét, annak hagyományokban gyökerező etnikai okai vannak. Európában a zenélés nem tartozott mindig a "tisztességes" foglalkozások közé. Arisztotelésznél olvassuk: "Szabad emberhez méltatlan a zenélés... Férfinek nem illik ilyesmit tenni, hacsak nem részeg vagy tréfál". Európában, akik foglalkozásszerűen zenéltek, azok a társadalom perifériájáról kerültek ki, Belső-Ázsiában és Kínában viszont a muzsikálás az előkelők kiváltsága volt. A múzeum két termében európai hírű kiállítás ejti ámulatba a látogatót. Egykor használt hangszereket, "zenélő" kuriózumok sokaságát őrzik itt. A kiállítási tárgyak történetével, eredetükkel és használatukkal Fülöp György ismertet meg, és többek között azt is megengedte, hogy némelyiket kipróbáljam. S miután megismerkedtem a kárpátaljai népi hangszerek sokszínűségével, arra is kíváncsi voltam, használják-e még őket. A járási művelődési osztályok vezetői ebben voltak segítségemre. Most pedig lássuk a kiállított tárgyakat. Az első teremben az úgynevezett hangkeltő hangszerek találhatók. Vannak olyanok, amelyeken maga a hangszer teste a hangforrás (fa, fém, üveg, kő stb.). A kárpátaljai kereplőnek, csengőnek, mángorlónak és kalapácsnak (szűkebb pátriánkban derkácsnak nevezték) amellett, hogy a zenekarokban használták őket, zajkeltő funkciójuk is volt. Jellegzetes kárpáti népi hangszer a havasi kürt (trembita), amelynek három funkciója is volt. Az egyik az üzenetközvetítés (ezzel hívtak segítséget, ha baj történt), a másik a rituális szerep (temetéskor ezzel jelezték, hogy halott van a faluban), illetve megszólaltatták ünnepi alkalmakkor, amikor a hangzása is sokkal vidámabb volt, mint máskor. Mint a neve is mutatja, ezt a hangszert elsősorban a hegyvidéki járásokban, a Técső és Rahó környékén élők, a pásztorok használták, tájékoztatott Vaszil Baranivszkij, a técsői járási művelődési, ifjúsági és sportosztály vezetője. A doromb (dorombér, dorog vagy dongó) patkó alakú bambusz- vagy vaskeretből és vékony rugóból áll. A hangszeren játszó a fogai között tartja és a rugó szabad végeit ujjával pengeti, miközben halkan dudorászik. A rugó rezgésének és a szájüreg rezonanciájának következtében a dallam felhangjai is megszólalnak, ami sajátosan távoli, melankolikus hatást eredményez. Ilyen hangszeren játszik az Irsavjanka népi együttes, válaszolta érdeklődésemre Jurij Gleba, az ilosvai járási művelődési és turisztikai osztály vezetője. A kolomp eredete a pusztai népek állattartó pásztorkultúrájában keresendő; hangjuk kiválasztása mindig zenei igény szerint történt. Kezdetben a házat védte a gonosz szellemektől, az állatok nyakába akasztva, azok könnyebb megtalálása mellett, a rossz szellemeket távol tartó szerepe is volt. A csörgő lazán összekapcsolt vagy edényhez kötött részei rázás segítségével szólalnak meg. Kozmopolita hangszer, mindenütt használták. A kereplők (kalapácsos, bordás, szekrényes és szélkereplő) őse a zúgófa vagy "üvöltő bika". Az ősi népek felmenőik hangját vélték felfedezni benne. Az ütő- és ritmushangszerek közül elsőnek a dobokat kell megemlíteni, a kárpátaljai bubent. Itt a hangforrás a rezgő hártya, amely elsősorban disznóbőrből készül. Ennek a hangszernek a használatához nem kell külön tudomány. Ha az embernek van egy kis ritmusérzéke, csak ütögetni kell a dallamra, tájékoztatott Fülöp Lajos, az Uzshorod folklóregyüttes tagja, aki jómaga ezen a hangszeren játszik a csapatban. A köcsögduda (hüppögtető, hüppögő, köpű, huhogó döfű, ruszinul volinka) fő része egy cserépköcsög, amelynek száját disznóhólyaggal kötik be, és benne nádszálat húzogatnak. Ennél a hangszernél megállva nagy derültséget okozott hozzá nem értésem. Én ugyanis azt hittem, hogy ezt a hangszert fújni kell, aztán kiderült, hogy mégsem. Vaszil Ploszkina, a szolyvai járási művelődési ház vezetője érdeklődésemre elmondta, hogy ezen a hangszeren a Hutnicki vecsirki nevű együttes tagjai játszanak. A hegyvidéki járásokban (Volóc, Rahó, Ökörmező és Nagyberezna) a "bika", dézsaszerű feneketlen edény, amelyben eredetileg vajat köpültek és amelynek membránja házilag kikészített és szőrtelenített juhbőr, és közepén lófarokszőr van befűzve. A zenész ezt a szőrcsomót húzogatja, mire a hangszer bikát utánzó mély hangot ad. Az újévi uráláshoz e hangszert használják csengőkkel, lánccsörgéssel és dobbal kísérve. Ugyancsak a huculok hangszere a szitadob, amelyet verve "hejegetnek". Ezzel egyfajta hátborzongató, a sámándobokéra emlékeztető hangot keltenek. A cintányér is a ruszin lakosság körében terjedt el, úgy hangzik, mintha két vasfedőt összeütögetnénk. A húros hangszercsalád igen szerteágazó, ezért csak a tamburát mutatja meg múzeumi kísérőm, Fülöp György. Ez a hosszú nyakú pengetős hangszer nem kárpátaljai eredetű, de néhol fellelhető volt a népi együttesek zeneszerszámai között. Tudni kell, hogy valaha e hangszereket nemcsak pengették, hanem "verték" is, a rajta játszó tenyerével és ujjaival ritmuskíséretet adott az énekhez. A tambura-szerű 4 húros hangszerünk egészen a XIX. századig megmaradt tökcitera néven. A lantfélékhez tartozik, a koboz, az ősi ukrán kobzos. A hegedű szavunk lehetséges, hogy "hej" (hejgetős) indulatszavunkból származik, mondja Fülöp György. A XVI–XVII. századig a "hegedű" szó leginkább énekmondót jelentett. Erdélyben a hegedűt mozsika vagy muzsika, a csángó-magyaroknál pedig cinige néven ismerték. A mai modern hegedűk a XVI. században érték el mai formájukat, feltehetően olasz hangszerkészítők műhelyeiben. A hegedű-kategóriába tartozik a magyar gyermekek játékául használt nádi hegedű, a kukoricahegedű és a kóróhegedű. A cimbalom eredete Mezopotámiába, a sumer kultúrához vezet. Ezt már Leontyij Lénárttól, a Szerednyei Művészeti Iskola igazgatójától tudom meg, aki ennek a régi magyar hangszernek jelenleg Kárpátalján az egyetlen szaktudója. A Beregrákosi Művészeti Iskolában néhány éve újjáélesztették a citera-osztályt, amelynek szaktudója Balla Béla zenetanár. A citera vagy citora, más néven asztali tambura, valaha a közös szórakozás hangszere volt. Viszonylag nem túl bonyolult és megszólaltatása is gyorsan elsajátítható. Kárpátalján a pallói néhai Kerek Ferenc volt ennek a zeneszerszámnak a mestere. A mai citerakészítő mesterek közül a beregszászi Szabó testvéreket kell megemlíteni. Közülük az egyik hegedűket is készít. A fúvós hangszerek csoportosításánál előbb a fuvolaszerű hangszereket: a furulyát, a cserépsípot kell megemlíteni. Ilyen vagy olyan furulyája minden népnek, etnikumnak van. E hangszerek átlagos hossza a magyaroknál 40 cm körüli, többnyire bodzacsőből készítették és a cső végébe 3-4 cm hosszúságú dugót tettek. Ebbe vésték bele a szélhasító nyílást, amelyet felvágásnak, kivágásnak, holdnak, hódnak, hódliknak, szemnek, szemlyuknak, ablaknak vagy aknának neveztek. A furulya egy sípszerű hangszer és a múzeum tárlóiban többféle méretű van. A mai furulyakészítő mesterek közül Viktor Danilót, az ökörmezői járási berezinkai mestert kell mindenképpen kiemelni. A tilinkó (a ruszinoknál tilinka, csilinka) játszólyuk nélküli furulya, melynek vége nyitott, be fúvásánál rézsútos éle van, ezt illeszti ajkához a játékos. Hosszú, nemritkán 80 cm körüli. Gyermekjáték-változatát fűzfatilinkónak nevezik. Lopótök és napraforgószár furulyák a magyar népi hangszerek között fordulnak elő. E perembevágásos furulyákat lopótökdudának vagy napraforgódudának is nevezik. E hangszerek a világ szinte minden táján előfordulnak. Kárpátalján többféle változatával is találkozunk. A pánsíp egynyílásos furulyák kötege, amely a Rahói járásban élő románoknál volt elterjedve. A kettős nyelvű síp és a magyar tárogató, bármenynyire hihetetlen, Kárpátalján is jelen volt, bár nem honosodott meg. Ezek a régi népi hangszerek ma már csak kiállítási tárgyak, gondolná a laikus, ám koránt sincs így. Mint a szakembertől megtudtuk, néhányukat még ma is használják. Például a megyeszékhely Uzshorod folklóregyüttese, amelynek Soszták Viktor muzeológus a vezetője. A történész egyben kutatója is a témának, számtalan régi hangszer az ő jóvoltából került a kiállítás anyagai közé.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap