Katyn - 1/2. rész

Polszerkesztő2, sze, 03/05/2014 - 00:16

Katyńi vérengzésnéven ismerik azt a tömeggyilkosságot, melyet a SZKP Központi Bizottságának Politikai Bizottsága 1940. március 5-én hozott döntésére hajtott végre az NKVD a Szovjetunió területén lévő hadifogolytáborokban raboskodó lengyel (részben tartalékos) tisztek és főtisztek ellen. Az áldozatok számát a különböző becslések 15 000 és 22 000 fő közé teszik.

A gyilkosságok áldozatait a Szmolenszk melletti Katyńban, a Tver melletti Mjednojében és a Harkov elővárosát képező Pjaticsaki erdeiben tömegsírokban hantolták el. Mind a gyilkosságokat, mind pedig az áldozatok eltüntetését nagy titokban végezték, de a németek már 1943-ban felfedezték az első tömegsírokat a Harmadik Birodalom által megszállt területeken, Katyń erdeiben. A ma világszerte használt fogalomnak ez a helyszín adta nevét.

Az ügyészségi hatáskörrel is rendelkező Nemzeti Emlékezet Intézete – Lengyel Nemzet Ellen Elkövetett Hitlerista és Szovjet Bűncselekményeket Kivizsgáló Főbizottság megállapításai szerint tömeges jellegük, valamint osztály és nemzeti hovatartozáson alapuló ideológiai motivációjuk miatt ezek a gyilkosságok népirtásnak (emberiség elleni bűntettnek) minősülnek – ezt ugyanakkor Oroszország visszautasítja. Ennek az az oka, hogy a meggyilkolt áldozatok családtagjai kártérítést követelhetnének az orosz államtól, valamint népirtás esetén az elkövetőket nem lehet elévülés címén felmenteni.

A tömeggyilkosságot a szovjetek azon lengyel katonatisztek ellen követték el, akik a második világháború kirobbanásakor, 1939 szeptemberében Lengyelország keleti területein védték hazájukat az országba hadüzenet nélkül betörő szovjet és hadüzenettel után jövő német támadók ellen.

A korábban Hitler és Sztálin között Lengyelország, Finnország, Litvánia, Lettország és Észtország-ról megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum rendelkezéseinek megfelelően, miközben a Wehrmacht nyugatról nyomult be Lengyelországba, a Vörös Hadsereg alig néhány nappal később, 1939. szeptember 17-én keletről tört be az országba.

Mindkét irányból a hadsereggel egyidőben a titkosrendőrség erői is benyomultak az országba és hozzáfogtak a „rendcsináláshoz”. Ez munkatáboroknak, hadifogolytáboroknak, gulágoknak, vagy éppen központosító (koncentrációs) táboroknak nevezett, valójában haláltáborok egész sorának a felállítását jelentette. A Szovjetunió és Németország titkosrendőrsége egyaránt kiválogatta a táborokban az együttműködésre hajlandó, illetve a nehéz fizikai rabmunkára alkalmas személyeket, akiket elkülönítettek a többiektől. A szovjetek az együttműködést megtagadó vagy rabmunkára alkalmatlannak minősített lengyel tiszteket 1940. március 15-ig három különleges táborba vitték.

1940. március 5-én a Szovjetunió belügyi népbiztosa, a zsidó Berija egy jegyzéket küldött Sztálinhoz, amelyben megállapították, hogy a Nyugat-Fehéroroszországban és Nyugat-Ukrajnában lévő lengyel hadifoglyok 57%-a lengyel, „a szovjet hatalom elkötelezett ellenségei és a megjavulás reményével nem kecsegtető személyek”. Ezért az NKVD indokoltnak tartja: 14 700 hadifogoly és 11 000 rab agyonlövését - anélkül, hogy az elítélteket felszólítanák, bemutatnák nekik a vádakat, vagy bármilyen határozat születne a nyomozás lezárásáról és vádirat kiadásáról.

Egyes feltevések szerint Sztálin személyes bosszújáról van szó az 1920-as háborúban elszenvedett veresége miatt, ezt azonban sokan erősen kétségbe vonják. A leggyakrabban hangoztatott vélemények szerint az ok egyszerű volt: megfosztani a lengyel nemzetet vezető erejétől, az értelmiségi elittől, amelynek képviselői voltak a meggyilkolt katonatisztek, többnyire tartalékosok.

Más vélemények szerint az indítóok az a szándék lehetett, hogy teljesen megtisztítsák a hátországot a Németország ellen tervezett támadó háború előtt. A legsúlyosabb terhelő dokumentumok megőrzése Sztálin tudatos politikájával magyarázható, amely a kölcsönös fedezésre és kollektív felelősség elvére alapult.

Sztálin parancsára történt a mészárlás. Két zsidó tiszt Jozsua Sorokin, Alexander Suslov volt megbízva a feladata végrehajtásával. A kivégzés előtt a táborokat szintén zsidók irányították Reichmann, Mierkulov, és Urbanov.

Szállítási listák alapján jöttek létre azok a konvojok, amelyek többféle módon: gyalog, marhavagonokban vagy teherautókon vitték el az áldozatokat a gyilkosságok színhelyeire. Öt ilyen hely volt, de az utolsó kettő azonosítása még mindig vitatott.

A gyilkosság és az elhantolás helyszínén megtalálták a használt töltényeket és hüvelyeiket. Az azonban, hogy a gyilkosságokat a helyszínen hajtották végre, nem teljesen bizonyított, mert egyes források szerint az áldozatok egy részét Szmolenszkben, vagy Harkovban és Kalininyben ölték meg. Erre mutat az a tény is, hogy az egyik tömegsírban a testek másképpen helyezkednek el, mint a többiben: jobban el vannak rendezve, és arccal lefelé fekszenek.

Az államtitok körébe sorolt tömeggyilkosságok elkövetése után, a meggyilkoltak családtagjai számára hirtelenül érthetetlen, semmivel sem magyarázható csend állt be – a szeretteiktől nem érkeztek többé levelek, az elküldött levelek és csomagok „címzett ismeretlen” jelzéssel visszajöttek. Minden a sorsukkal, tartózkodási helyükkel kapcsolatos információk beszerzésére tett kísérlet sikertelen maradt.

A Szovjetunió 1941-es német megtámadása után a szovjetek a történteket a németek által elkövetett bűncselekményként igyekeztek beállítani. Csak a Szovjetunió felbomlása tette lehetővé a valós események megállapítását, a történtek dokumentálását és a meggyilkoltak kihantolását, azonosítását, majd újratemetését.

Forrás:internet

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap