Kávémesék: A fal elé ültetve

Rozványi Dávid, p, 08/10/2018 - 00:04

A házasság az az intézmény, melyben az utódok érdekében lemondunk az olyan apróságokról, mint a szerelem és a szabadság - gondolta az asszony, miközben mosogatott. De -, nézett ki az ablakon keresztül az udvarra, ahol az unokája játszogatott – megérte.
Harmincöt évvel ezelőtt egy másik ház udvarán ő is ugyanígy játszott. És hiába jött a háború, a kommunizmus, forradalom és a forradalmat eltipró forradalmi kormány, az unokája ugyanúgy énekel és ugrál az udvaron, mint egykor ő.
Csak egy dolog hiányzik… - merengett el a múlton. – A fiú a szomszédból. Mindig együtt játszottak, mindig egymást lesték, hogy a másik megjelenik-e az udvaron. Gyerekszerelem volt. Akkoriban még zárt volt a falu világa, mindenkinek elrendelt sorsa volt, de ahogy a szülők rájuk néztek, megegyeztek, hogy ezt a két gyereket Isten is egymásnak rendelte, ha megnőnek, majd a pap is adja őket össze.
Aztán minden másképpen alakult. A két család feje egy apróságon összeveszett, és lavinaszerűen dagadt a vita, egészen addig, amíg már szóba sem álltak egymással és őt is eltiltották a szomszéd fiútól.
És jött a történelem gőzhengere, jött a házasság egy másik férfival, akit tisztelt, de nem tudott szerelemmel szeretni. Derék ember volt, kötelessége volt szeretni, gyerekeket szülni neki, hát elfelejtette a szomszéd fiút, egészen eddig a pillanatig. De erről a gyerekjátékról, az unokájáról eszébe jutott egykori önmaga. Negyven éves volt, már nem nő, hanem nagymama, akinek az unokákkal és a háztartással kell csak foglalkoznia. Már nem… De mikor volt valójában nő? Volt egyáltalán? Vagy csak egy nőstény, akinek az a dolga, hogy hagyja magát megtermékenyíteni és megszülni a gyerekeket a fajfenntartás szent célja érdekében. Ez a világ, ez a falu rendje.

Másnap az utcán szembejött vele az a bizonyos fiú. Ezerszer látta azóta, tudta is, hogyan alakult az élete: megházasodott és megözvegyült, feleségét tüdőbaj vittel el. Ez a találkozás mégis más volt: egy pillanatra ugyanúgy nézett rá, mint egykor – és a férfi is ugyanúgy viszonozta a pillantását. Furcsa, bizsergető, izgató érzés volt. Mintha minden ruháját ledobta volna és meztelenül állt volna az utcán.
Már a hetvenes években jártak, a falu régi törvényei semmivé váltak, így merészen, ahogy a régi világban sohasem merte volna, megszólította a férfit:
- Péter, nincs kedve egyszer meglátogatni minket és meginni nálunk egy kávét?
A megszólított elbizonytalanodva válaszolt: - Nem akarnék alkalmatlankodni…
A nő olyan csábosan nézett rá, mint még soha senkire:
- Holnap délután nem lesz otthon a férjem, nem lenne alkalmatlan.

És másnap délután valóban nem volt alkalmatlan, kávét ittak, a kislányt kiküldték az udvarra, hogy nyugodtan beszélgethessenek és minden mást megtegyenek, amit csak az egymást nagyon szerető férfi és nő között megtörténhet.

Amikor a férfi elment, a nő nekiállt takarítani. Nem attól félt, hogy a férje bármit észrevesz, ő még azt sem venné észre, ha egy nap meztelenül fogadná az ajtóban. Nem, csak a rendetlenség zavarta. Megcsalta a férjét, mert szüksége volt arra, hogy szeressék, és ne használják, de a rend, amiben hitt, örök volt. Mert a gyerekeket fel kell nevelni, minden nap meleg ételt kell rakni az asztalra, a háznak ragyognia kell a tisztaságtól, a kertet meg kell locsolni, a fákat megmetszeni, az állatokat ellátni, ahogy rendeltetett.
Tudta, hogy Péter csak luxus az életében, mint a banán Karácsony előtt, a valóság a házassága.

Egy évtizedig élte ezt a kettős életet. Az igazit és a másikat, pár hetente titokban.
Aztán, amikor úgy tűnt, minden elrendeződött, amikor már nagylány lett az unokájából is, rendbe rakta a házat, kitakarított és odaállt a férje elé:
- Elmegyek. Itt van értem a kocsi, felpakoltam rá.
Az csak annyit kérdezett:
- Miért?
- Mert élni akarok.
A férfi talán kimondatlanul de már évek óta sejtette, hogy a nő mást szeret.
- Tudom, hogy el akarsz menni és hiába tartóztatnálak, de tudnod kell, ha elmész, már nem lesz visszaút.
- Eddig a kötelességnek éltem, most szeretnék magamnak.
- Mit mondhatnék erre?
- Ha szeretnél, azt kívánnád, hogy boldog legyek. De ha szerettél volna, nem más mellett találtam volna meg a boldogságot.
A férje szótlanul kísérte ki a kocsiig. Az asszony felszállt rá, ösztönösen a férfihoz hajolt egy csókért, nem szerelmes, nem is hitvesi csókért, talán csak a béke jele lett volna, de a másik úgy tett, mint aki nem veszi észre. Csóktalanul kelt útra a nő, hogy soha ne térjen vissza.

Évek teltek el. A falu népe lassan napirendre tért a botrány felett, már a családja is lassan szóba állt vele, de úgy érezte, csak egyvalaki érti meg igazán: az unokája, akiben önmagát látta egykor.
Péter szerette és boldoggá tette, még ha nem is házasodtak össze, csak jegyűrűt vettek egymásnak, mikor a férje meghalt. Nem másnak, ez a titkos kincsük volt, amit csak az unokának mutattak meg. Mégis éjszakánként gyakorta csak álmatlanul feküdt és magában az unokájával beszélgetett. Védekezett, magyarázott neki, mintha Isten az ő szemén keresztül ítélné meg őt.
Ha meglátogatta, persze nem tudott semmit sem mondani neki, csak látszólag üres mondatok hagyták el az ajkát. Mégis, valami titkos lelki kapocs volt közöttük. És az unokája érezte, milyen különleges erő köti őket össze Péterrel.
Közben lassan őrölte a boldogság és az elhagyott kötelesség kettőssége, lassan bezárult tudata és csak a két férfi és a két érzés maradt benne.

Már nem is érzékelte maga körül a világot, tudata beszűkült, mindig csak az unokáját várta, akiben saját magát látta. Talán ha megleli a választ, akkor neki is el tudja mondani, akkor az ő élete talán boldogabb lehet, mint az övé volt. Nem tudott megszólalni sem, mert nem tudta, mi a szó, mi a válasz, amit ki kell mondania.

Már Péter is megöregedett, már nem bírta tovább ápolni az apátiába zuhant asszonyt. Az otthonban úgy élt, mint egy virág a virágágyásban. Éjjel az ágyban feküdt, reggel kiültették a folyosóra, a fal elé, ott etették, itatták. Nem tudott magáról, már nem létezett számára a külvilág, csak a belső, csak egy-egy csendes mosollyal, ahogy a szár virágot hoz, jelezte a külvilágnak, hogy még él.
Amikor az unokája, már maga is felnőtt nő, aki lassan nagymamává válik, meglátogatta egy pillanatra visszatért a világba és ennyit mondott:
- Tegyétek rendbe magatokat…
És az unoka nem értette, hogy a boldogságra, vagy a kötelességre érti.
Talán a néni sem.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap