Kávémesék: a Szent és a Sátán

Rozványi Dávid, h, 12/04/2017 - 00:04

A Sátán idegesen dobolt az íróasztalán. Előtte a főördögök félve álltak: sohasem volt jó főnök, de ilyenkor aztán tényleg pokoli módon tudta kínozni a beosztottjait.
- Micsoda?! Impotens banda! Senki sem tud eredményt felmutatni? Pár perc, meghal ez a remete és még nem követett el bűnt! Nem igaz, hogy egyikőtök sem volt képes fogást találni rajta. Beszámolót kérek!
Először a rangidős, a fösvénység ördöge lépett elő.
- Felség – kezdte, ismerve főnökét: bár általában közvetlennek próbál látszani, de most jobb hivatalosan megszólítani – a Jézus óta eltelt évezredben sokat fejlődtünk, a legmodernebb technikát vetettük be.
- Azaz?
- Azt mondtam neki, ha csak feleannyit imádkozik, mint eddig, megtöltöm arannyal a barlangját. Gondoljon arra, mennyi szegényen segíthetne!
- És mit tett?
- Feleannyit imádkozott eztán – húzta ki magát.
- Azám! Te sátánfattyam! De a felszabaduló időben kiment a faluba és besegített a rászorulóknak! A pénzt meg nem fogadta el. No, de nézzük! Tudásvágy!
- Jelen! – lépett elő egy újabb ördög, majd folytatta:
- Mikor az imában Isten – ahogy kimondta ezt a szót, gyorsan fordított keresztet vetett – titkait kutatta, felkínáltam neki, hogy minden tudás az övé lehet, de nem kellett neki. Ezek után megfogadta, hogy nem mond olyan imát, ami négy szónál többől áll.
- Az áldott életbe! – káromkodott a Sátán. A többi ördög félve húzta be a nyakát. A főnök ritkán szokta ennyire elveszíteni a fejét. – És a paráznaság?
Minden szem a nőstényördögre szegeződött.
- Meztelen női testbe bújva mellé feküdtem.
- És erre mit csinált?
- Betakart – sütötte le a szemét. – De aztán megjelentem neki, pár barátnőmmel és olyan csábtáncot lejtettünk, hogy még Pál apostol is elismerőleg csettintett volna. De nem. Letérdelt, imádkozott és hálát adott Istennek, hogy ilyen tökéletes mesterművet alkotott, mint a női test. Akkor elővettem a hisztériát, a fejéhez vágtam, hogy az én testem a Sátán alkotása, nem az Istené… Erre megkönnyebbült, bevallván, hogy örül ennek, mert így legalább nem Isten műve keltette benne fel a hús vágyát.
- Hát már senki sem képes megtörni ezt az alakot? Az egész bandát elküldöm zsolozsmázni ezer évre, ha nincs senkinek egy épkézláb ötlete!
- Felséges Uram, nekem lenne egy tervem… - lépett elő a hátsó sorból egy fiatal alkondérmester. – Teljes meghatalmazást kérek, és öt percen belül Felségedet fogja urának elismerni.
- Igen? És hogyan? – nézett rá hitetlenkedve a Sátán.
- Nem árulnék el részleteket, tudja Felséged, félek, hogy a többiek ellopnák az ötletemet.
- Nagyon helyes! Szeretem, ha a munkatársaim fúrják egymást. De ha sikerült, a pederaszta-részleg vezetője leszel! – Az alkondérmester szerényen lesütötte a szemét. Ez volt az egyik legirigyeltebb állás a pokolban.

A grafikát a novellához Andy Baron készítette, www.irjunk.hu

A remetelakban a szent haldoklott. Kint a tömeg különböző vágó, és szúró eszközökkel várta, hogy jobblétre szenderüljön, s kihasíthasson magának a holttestből egy-egy ereklyét. A remete, amikor meghallotta a tömeg morajlását, kimondta a leghosszabb mondatot, ami az elmúlt években elhagyta az ajkát: „Vanitatum vanitas” (mármint, hogy a világ nem más, mint a hiábavalóságok hiábavalósága). Majd lehunyta szemét és csendben folytatta a készülődést a végső elszámolásra.
Amikor felpillantott, egy fiatalember ült az ágya szélén.
- Isten hozott, fiam.
- Bocsásson meg uram, a mi szakmánkban nem szoktuk ezt a nevet emlegetni. A Sátán küldött.
- Téged is? Ma reggel küldtem el az előzőt. Ereklyeárusnak adta ki magát, és elővételi jogot akart szerezni a holttestemre. Azt mondta, annyit fizetne érte, amiből egy évig a környék összes szegényéről gondoskodni lehetne.
- Biztosíthatom uram, az illető egy kókler, egy maszek volt. Kívánja, hogy megmutassam a megbízólevelemet? – A táskájából tömény kénkőszag kíséretében egy pergament vett elő. Közben arra gondolt, hogy vigyázni kell a konkurenciával, mert az emberek már kezdenek túltenni az ördögökön is.
- Minek fiam? Miért hazudnál nekem? Látom, hogy a sátán küldött, csak azt nem tudom, mit akarsz.
- A lelkét, uram, a lelkét.
- Az én bűnös lelkemet? Mit tudnál felkínálni, ami még érdekelne engem? Itt állok a halál kapujában.
- Amit kínálok: ha megtagadja Istent, akkor biztosítom önnek az örök kárhozatot. Higgye el, a pokol nem olyan rossz hely, mint amilyennek a mennyei propaganda beállítja.
Tudom, az ajánlatom első hangzásra meglepő, de kérem, hallgasson meg. Tudja, hány ember áll ott kint, a maga halálára várva, hogy aztán a csont és húsdarabkáit imádhassa? Mi ketten tudjuk, hogy ön csak egy bűnös és esendő lélek, de ők nem. El tudja képzelni, micsoda bálványimádást rendeznek majd a csontjai felett? Hogyan fogják könnyezve a sírját csókolgatni? Hogy mekkora bazilikát emelnek majd a csontjai fölé? Hogy azzal, hogy önző módon szent életet élt, hány egyszerű lelket visz majd ezzel a bálványimádásba? Az egész pedig csak egy hazugság, mert egy sem lesz közöttük, aki komolyan venné azt, amit maga. Nekik csak a csont-csókolgatás a fontos. Meg hogy egy kis szerencse jusson nekik. Az egész örökkévalóságban kólikás tehenekkel, csirkevésszel akar foglalkozni?
- És maga mit ajánl?
- Nagyon egyszerű. Az utolsó szavával megtagadja Istent, a csodák elmaradnak, az emléke elenyészik. Nem fognak egy arra méltatlant imádni évszázadokon át. Nem vezeti félre a lelkeket. Hogy megmentse a lelküket, el kell veszejtenie a sajátját.
A remete felemelkedett kicsit és a remetelak ablaknyílásán keresztül meglátta, hogy kint 4-5 ember éppen azon verekszik, melyik álljon rögtön az ajtóban… És utolsó szavával megtagadta Istent.

Este Szent Péter kinézett és egy tanácstalanul ácsingózó alakot látott a kapu előtt. Rögtön felismerte: a remete volt az. Fáradt sóhajjal magához vette a kulcsokat és kiment hozzá. Az alak nagyon zavarban volt:
- Elnézést a zavarásért, de az Ítélőszéktől ide küldtek, biztos valami tévedés van a dologban… - és átnyújtotta az ítéletet az apostolnak. Szent Péter hosszan olvasgatta.
- Nem, kérem, itt nincs semmi tévedés. Egy tiszta élet, egyértelmű, hogy nem a pokolra való.
- De a halálos ágyamon megtagadtam Istent.
- Hát, ez normál esetben valóban problémás. De az enyhítő körülményeket tekintetbe véve, nem végzetes.
- Enyhítő körülmények?
- Jaj nekem… - fogta a fejét Szent Péter. – Ti emberek olyan butuskák vagytok. Képesek vagytok mázsányi fóliánsokat írni olyan kérdésekről, hogy hány angyal fér el egy tű hegyén, de a legalapvetőbb igazságokra oda sem figyeltek. Neked is az a szerencséd, hogy Istenről még a Sátán is teológiai könyvekből tájékozódik. Pedig olyan egyszerű, mint az egyszeregy: sokféle lélek van a pokolban, csak Isten tudja mifélék, de alázatos egy sincsen közöttük. No, de ezt majd meglátod, most gyere utánam.
Kicsit arrébb mentek és kinyitott egy másik, nem olyan nagy és díszes kaput, nem azt, amelyiken kilépett. Egy gyönyörű palotában voltak, aranyozott termek, tükörsima márvány, az asztalok rakásig mindenféle jóval. Végül Szent Péter kinyitott egy ablakot, egy kényelmes fotelt tolt elé és leültette a remetét.
- Ha valami kívánságod lenne, csak csengess, jön a napos angyal és kiszolgál. Nyugodtan kérhetsz bármit, még senki sem panaszkodott a kiszolgálásra.
- De mivel érdemeltem ezt ki?
Szent Péter elmosolyodott: - Csak nézz ki az ablakon, nincs más dolgod.
A remete engedelmesen kinézett az ablakon. A remetelakát látta, amint a tömeg éppen szétcincálja a holttestét, arrébb néhány klerikus egyezkedett a kőművesekkel az építendő bazilikáról.
- De… hát ezek engem tisztelnek, mint szentet.
- Igen, édes fiam. Ezt kell nézned. Hogyan tisztel téged a tömeg. Mint tudjuk, érdemtelenül. De nem kell félned, pár ezer év és elfelejtenek.
- Akkor ez…
- Igen, fiam. Ez nem a menny. Ez a purgatórium. Tudod, annak a kulcsait is én kezelem.

Aznap este a pokolban a pederaszta-részleg frissen kinevezett főnökének nagyon-nagyon rossz napja volt.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap