Kazinczy öröksége

Nyiri Péter - A..., cs, 08/24/2017 - 00:08

 

 

 

 

 

 

Kazinczy öröksége

Nyiri Péter beszélgetése Kováts Dániellel

Dr. Kováts Dániel életútja

 

Kováts Dániel

 

1. Kazinczy Ferenc művelődéstörténeti megítélése ellentmondásos. Egyfelől az irodalomtörténet, a nyelvtudomány és az írói társadalom elismeri életművét, foglalkozik (a kutatás szintjén is) alkotásaival és ápolja kultuszát. A 2009-es Kazinczy-emlékév során a konferenciák, a megjelenő kötetek kellőképpen hangsúlyozták Kazinczy sokoldalúságát, stílusújítói és irodalomszervezői jelentőségét. Másfelől azonban a széphalmi mester ismertsége és elismertsége a „szakmán” kívül, a köztudatban legalábbis kétséges. Sőt, Kazinczy az irodalomtanításból is többnyire hiányzik: a tantervek alig-alig tárgyalják teljesítményét. Mintha a pedagógia mostohán bánna a nagy nyelvújítóval, mintha nem akarná, vagy nem tudná pontosan meghatározni Kazinczy szerepét; mintha nem aknázná ki a hazaszeretetre, az emberségre és a tudatos, igényes nyelvhasználatra nevelésben Kazinczy életművét. Meglehet, hiányzik a határozott válasz a kérdésre: Mi Kazinczy Ferenc szerepe a magyar kultúra (nyelv és irodalom) történetében, a magyar nyelv és irodalom fejlődésében?

 

– Az utóbbi két évtizedben a Kazinczy-életművel való foglalkozás – meglátásom szerint – új lendületet kapott. Az irodalomtudományban Csetri Lajos, Mezei Márta, Fried István, Bíró Ferenc, Debreczeni Attila és mások vizsgálódásai nyomán egyre árnyaltabb kép rajzolódik ki róla, doktori iskolák foglalkoznak vele, s igen nagy jelentőségű esemény művei kritikai kiadásának megindítása. Felbomlóban van az a merev szembenállás, amit a „kazinczyánus” és „anti-kazinczyánus” táborok létének tulajdonítottak, s egyre világosabban látjuk Kazinczy és kortársai viszonyát. A nyelvtudományban már korábban kialakult a konszenzus Kazinczy szerepének értékelésében.

A szakmán kívüli köztudatban valóban hiányos az ismertsége; talán a tavalyi 250. évforduló segített abban, hogy a közfigyelem feléje forduljon. Bizonyosnak látszik, hogy az iskola nem használja ki a Kazinczy-jelenség pedagógiai lehetőségeit. Ez talán azzal magyarázható, hogy a műközpontú irodalomtanítás nem talál elegendő esztétikai értéket Kazinczy alkotásaiban, fellépésének jelentősége pedig inkább történeti jellegű, amire nem térnek ki. A nyelvújítás vezéralakjaként említik, de ez aligha lehet elegendő kiindulópont emberi és írói minőségének bemutatásához. További gátló tényező, hogy – tapasztalatom szerint – a nevelés szempontjai a mai iskolában némiképp háttérbe szorultak, ismeretközpontúvá vált irodalmi és nyelvi nevelésünk, lemondva a személyiségformálás más eszközeiről. A Kazinczyt tisztelő kortársak és a közvetlen költőutódok küzdelmének heroizmusát értékelték, tehát követendő (bár egyéni sorsában tragikus) példaképnek tekintették. Mai jelenünk racionális, anyagias világlátása tartózkodóbb az érzelmi, sőt – bizonyos mértékig – erkölcsi világunk kérdéseivel szemben, nem véletlen az ilyen téren tapasztalható elsekélyesedés, személyiségromlás, morális relativizálódás. Kazinczy élethelyzetének és életpéldájának megismerése – az eltérő társadalmi viszonyok és korjelenségek ellenére – adhatna előremutató indíttatásokat ifjúságunknak a XXI. században is.

– Ami pedig a Kazinczy szerepére vonatkozó kérdést illeti, egyre világosabban látjuk, hogy bár volt több irányzat, többféle kezdeményezés a kor kérdéseire adandó válaszok kapcsán, a Kazinczy által kijelölt út bizonyult egyedül járhatónak. Mondhatjuk azt, hogy Berzsenyi, Kölcsey költőként eredetibb tehetség volt nála, hogy Kármán József nemzeti programja rokonszenvesebb, mégis Kazinczy ízlésére, műveltségére, eltökéltségére, harcosságára volt szükség ahhoz, hogy a nyelvi és irodalmi megújulás megvalósulhasson, s hogy annak nyomán Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály, Bajza József, Eötvös József, Arany János és Petőfi világirodalmi rangra emelhesse költészetünket. „Aki eleget teve a maga korának, az minden következőknek élt”, írta Kazinczy a Pályám emlékezetében. Őt azért érezzük sokan ma is időszerűnek, mert a maga korának kihívásaira válaszolni tudott. Lehet őt kritizálni, lehet állítani, hogy nemzeti kultúránk átörökítésében engedményeket tett, de az adott viszonyok között megtalálni a magyarság és az európaiság harmóniáját éppoly küzdelmes volt, mint korunkban.

 

2. Napjainkban a nyelvművelés kérdése megosztja a nyelvésztársadalmat; nemcsak a jelenkori feladatok megítélésében, hanem a történeti folytonosság, a nyelvművelői hagyományok meglétének véleményezésében is. Vannak, akik szerint például a Kazinczy-kor „nyelvmívelése”, vagy még korábban Geleji „nyelvművelő” munkássága (teljesen) más tevékenységet jelentett, mint amit ma nyelvművelésnek nevezünk. Tekinthető-e Kazinczy nyelvművelőnek a szó mai értelmében? A Kazinczy-kor mely feladatai időszerűek ma, s melyek voltak csak arra az időszakra jellemzőek? Van-e folytonosság a Kazinczy-kor és napjaink nyelvművelése között?

 

– A nyelvápolás jellege koronként változhatott, de magvában találunk valamiféle állandóságot. Amikor Geleji Katona István a 17. század első felében nyelvtankönyvet írt, akkor a magyarra, mint a közbeszéd nyelvére gondolhatott elsősorban, hiszen az államéletben, az igazságszolgáltatásban, a tudományban még a latin nyelv uralkodott. Törekvésében van azonban egy fontos elem: a nyelvhasználat tudatosítása, ami ma is időszerű. „Exkolálni”, vagyis kiművelni és csinosítgatni kívánta a nyelvet „felkeresvén benne mind az írásnak s mind a szólásnak igaz őszinte való módját”. Kazinczy nyelvújítási mozgalma a költészet nyelvének gazdagítását célozta meg, ez magyarázza a „fentebb stíl” igényét. De amikor Báróczyról írt tanulmányában követelményként írja le, hogy „a nyelv az legyen, aminek lennie illik: hív, kész és tetsző magyarázója mindannak, amit a lélek gondol és érez”, akkor egy fontos általános üzenetet hirdet. Igaz, ő – korának helyzetéből és szükségleteiből kiindulva – a nyelv eszközkészletének gyarapítására gondolt elsősorban, de a nyelv mai használata során is arra kell törekednünk, hogy beszédünk hűségesen közvetítse gondolatainkat, hogy megfelelő kifejezésmódokkal rendelkezzünk, s akár esztétikai hatáskeltésre is képesek legyünk. Kazinczy azt is hozzátette, hogy a nyelvi kifejezéskincs gyarapításához tanulásra, idegen nyelvek ismeretére és gyakorlásra van szükség. Lőrincze Lajos mutatta ki, hogy míg Kazinczyék a nyelvre összpontosítottak, a 20. század nyelvművelése a beszélő emberre irányul, őt kívánja a sikeres kommunikációban segíteni. Grétsy László pedig a nemzetközpontú nyelvművelés fogalmát vezette be, miután a nemzet és az állam határa nem esik egybe, s a Trianon által elszakított országrészekben fennáll a nyelvi különfejlődés veszélye. A magyar nyelvművelés történetében a folytonosságot a nyelvi műveltség gyarapításának szándéka jelenti. Tanáremberként azt vallom, hogy aki a nyelvművelésről lemond, az kötelességmulasztást követ el, mert az embernevelésről mond le. Kazinczy az „Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél” című tanulmányát azzal az intelemmel zárta 1819-ben, hogy nyelvünket szeretni tartozunk, s ezért „vizsgáljuk, mely szerek által gyarapodhatik; elmélkedjünk, tanuljunk, s tekintsük, mit csináltak mások, s mi használ nékünk.” Figyelmeztet az utókorral szembeni felelősségünkre is: „A maradék tanúja lesz tetteinknek; rettegjük ítéletét.”

 

3. Kazinczy elsődleges célja az irodalmi ízlés és stílus megújítása volt: ismerte és hitte az irodalom nyelvfejlesztő, köznyelvre is ható, azt befolyásoló erejét. Felfogásában a fejlett irodalom a közműveltség forrása is, amennyiben „kineveli” a maga művelt olvasói rétegét. Az irodalmi műveltség és a nyelvi műveltség kölcsönhatása ugyanis nyilvánvaló. Mai nyelvápolásunkban is érvényes-e ez a gondolat? Segítheti-e mindennapi nyelvhasználatunk javulását, anyanyelvünk minőségének jobbulását az irodalom, az olvasási kultúra terjesztése, a nyelv-művelődés? Hathatunk-e a jelenkori nyelvhasználatra az irodalom által?

 

– Valószínűek tartom, hogy az irodalom hatása csökkent az utóbbi fél évszázadban az új médiumok megjelenése nyomán. Mind az ismeretek szerzésében, mind a művészi élmény keresésében osztoznia kell a könyvnek a filmmel, a televízióval, az elektronikus világhálóval. Az irodalmi műveltség és a nyelvi műveltség kölcsönhatása ma is érvényesül, de figyelembe kell venni az új közvetítő eszközök elterjedésének nyelvi következményeit. A feltett eldöntendő kérdésekre a változások ellenére határozottan igenlő a válaszom.

 

4. Kazinczy egyik eszménye a nyelvi többszínűség volt. „Adjunk többszínűséget a nyelvnek!” – hirdette. „Minél több a festék, annál szebben dolgozhat a festő.” Mai szegényedő és egyszerűsödő nyelvi világunkba milyen eszközökkel lehetne visszahozni – Kazinczy szellemében – a nyelvi sokszínűséget, a választékosságot, a stiláris gazdagságot; melyre anyanyelvünk különösen alkalmas?

 

– A legfontosabb eszköz a példamutatás. Példát ad az irodalom is, de egye nagyobb jelentősége van a mindennapi kommunikációban a beszédpartnerek nyelvi magatartásának. Egyes vizsgálatok szerint a bölcsődés, az óvodás és a kisiskolás gyermek nagyobb mértékben követi a kortársai által adott mintát, mint a családjáét. Erre fel kell figyelniük a gyermeknevelés felnőtt szereplőinek, hogy ez a jelenség ne vezessen teljes egyoldalúsághoz. Arról kell meggyőznünk az új nemzedéket is, hogy a nyelvi színek alkalmazása, a választékosság „kifizetődik”. Könnyebb kapcsolatot teremteni és kapcsolatot fenntartani akkor, ha beszédmódunk figyelemmel van a társra, a helyzetre, az alkalomra, a témára, tehát eszközeink vannak a különféle árnyalatok kifejezésére. Ma már mindenki tudja, hogy az idegen nyelvek ismerete milyen nagy előny a társadalmi érvényesülésben. Véleményem szerint az is nyilvánvaló, hogy az anyanyelv birtoklásának szintje ugyancsak meghatározó ebben a vonatkozásban. Aki pontosabban, árnyaltabban tudja megfogalmazni közlendőjét, az könnyebben tudja elismertetni magát. Biztos vagyok benne, hogy a társaival „lecsupaszított” nyelven kommunikáló, esemesező fiatal is rájön, hogy e nyelvi forma mellett el kell sajátítania más nyelvhasználati szinteket is, hogy elismerjék munkahelyén, szakmájában, a közéletben, hogy be tudjon fogadni, tovább tudjon adni új ismereteket. Hiszen más-más öltözékben indul buliba, hegyi túrára, iskolába, állásinterjúra, templomba. Ugyanígy többszínűség kell a nyelv használatában is az alkalomhoz igazodva. A példa és az útmutatás segíthet hozzá, hogy minél jobban kihasználhassuk a magyar nyelv kifejezésbeli gazdagságát.

 

5. Ön a Kazinczy-életmű, a Kazinczy-szövegek kiváló ismerője. Mit gondol, Kazinczy hogyan vélekedne a mai magyar nyelvhasználatról; mit tartana a legsürgetőbb feladatnak; és hogy látná, megbecsüljük-e napjainkban a nyelvújítás eredményeit?

 

– Nem szívesen nyilatkozom Kazinczy nevében. Nemcsak azért, mert méltatlannak érzem magam erre, hanem mert nem szeretném őt kisajátítani, átértelmezni, mechanikusan aktualizálni. Ha abból a már idézett mondatából indulunk ki, hogy valamennyiünknek a magunk kora kihívásainak kell megfelelnünk, akkor arra gondolok, hogy a legidőszerűbb feladatot célszerű kiválasztani, ez pedig a társadalmi együttélés harmóniáját biztosító nyelvhasználat elősegítése. Ezen az árnyalt kifejezőképességet, a nyelvi durvaság kerülését, a tiszteletadást, az egyértelműséget értem. Engem Kazinczy a felelősségre is figyelmeztet. Mindannyian tehetünk valamit azért, hogy a beszédmód ép, egészséges és tiszta legyen. Örökké időszerű Kazinczy epigrammájának mondata: „Szólj! s ki vagy, elmondom.” Ő ezt az írókra értette, de bízvást általánosíthatjuk: beszédünk módja leleplez bennünket. Ebből fontos tanulságok adódnak mindenki számára. Ha Kazinczy közénk telepedhetne, bizonyára örülne a nyelvújítás sikerének, szókincsünk kibővülésének. Figyelmünkre méltó tübingai pályaművének tétele, hogy „a haza nyelvétől megtagadott gond nemcsak azt a kárt szüli, hogy a tudományok és mesterségek nem juthatnak közforgásba; hanem azt is azonfelül, hogy maga a tudomány nem kap annyi gyarapítót, mint különben kaphatna.” S ebben a művében írja azt is, hogy „a hazai nyelv a nemzeti szeretetnek legszorosabb kapcsa”, ez köt össze bennünket nemzettársainkkal a határoktól függetlenül, s e közös vagyont óvni, gyarapítani illik.

6. Kazinczy életművének középpontjában az irodalom, az írott nyelv állt. Legalább annyira fontos azonban a beszédkultúra fejlesztése. Vannak-e Kazinczy felfogásának olyan elemei, melyek ebben a tekintetben ma is hasznosíthatók?

– Igen, noha valóban az irodalmi nyelv állt Kazinczy gondolkodásának középpontjában, a beszédkultúra fejlesztéséről is vannak üzenetei. Azt emelném ki elsősorban, amit a kifejezési formák sokszínűségéről mondott: „A stilisztika különböző nemeinek más meg más szavaik, más meg más frázisaik, más meg más nyelvek van, s ezeket nem szabad összetéveszteni… Így az élet nyelvében is, hol másként szól az udvarnok, másként a falusi lakos, másként az úr és szolgája, másként a had s az iskolák nagyjai... A nyelv olyan, mint az ég íve a maga egy-másba futó színeinek gyönyörű játékával.” Jó lenne minél több színt felmutatni. Amikor a sárospataki iskola számára 1823-ban tankönyvíráshoz fogott, elhatározta, hogy a helyesírás (Orthographia) mellett a helyesejtéssel (Orthoépia) is foglalkozni fog. Nem új ötlet ez nála, már 15 évvel korábban, egy esztétikai magyar grammatika tervével foglalkozva írta barátjának, Dessewffy Józsefnek: „Nálam az orthoepéja nagy részt foglal el, mert nemcsak írni, de jól kimondani sem tudjuk a’ szókat.” A szép magyar beszéd igényét fogalmazta meg ezzel.

 

7. Kazinczy Ferenc a(z egyik) legnagyobb magyar levélíró volt. Ön több kiadvány szerkesztőjeként szintén számos emberrel tartja levélben a kapcsolatot. Vannak-e a levelezésben nyelvápolási, nyelvművelődési lehetőségek? Nem kellene-e az anyanyelv-pedagógiának nagyobb figyelmet fordítania a kulturált levelezés tanítására, ösztönzésére? S itt levelezés alatt már a drótpostázást: az e-mailezést is értjük, melynek nem feltétlenül kell a papíralapú levélírásnál egyszerűbbnek, igénytelenebbnek, attól nyelvi minőségben eltérőnek lennie.

 

– A magánlevelezésben az emberi személyiség közvetlenül jelenik meg, ugyanakkor a levél nyelvileg teljesebb megformálást igényel az élőszóban elhangzó párbeszédekhez képest. Ezt a levélírónak figyelembe kell vennie, hiszen lemond a gesztusok, a mimika, tehát a testbeszéd alkalmazásáról, az azonnali korrekcióról, a címzett reakciójának figyelembevételéről. Nem feledheti közben, hogy levelezési stílusa alapján ítéltetik meg. Amikor egyszerűsítünk, rövidítünk, érzékelnünk kell a határt, egyértelműségre kell törekednünk. A távbeszélő-hálózat kiépítése, majd pedig a mobiltelefon elterjedése, valamint a számítógép (skype) segítségével történő beszélgetés erőteljesen csökkentette a levelezés mennyiségét is, szerepét is. Kazinczy korában a távolsági hírközlés szinte egyetlen formája a levelezés volt, az újságokat is pótolta részben. Az írásbeli üzenetküldés kulturált formáira valóban tanítani kellene az ifjúságot. Egy sms-üzenetben számít a tömörség, mert pénzbe kerül, de ez nem mehet az érthetőség rovására. A levélváltás nem puszta információcsere, hanem két ember személyes kapcsolata, amiben érvényesülnie kell az udvariasságnak, egymás kölcsönös tiszteletének, s ez formai-stilisztikai következményekkel jár. E tekintetben is a példaadás lehet a nyelvápolás ösztönzője.

 

8. Kazinczy korában az irodalmi, a tudományos művek és a folyóiratok voltak a nyelvi „médiumok”. Ma a folyóiratok, napilapok és magazinok száma egyre növekszik, nem beszélve az elektronikus közvetítőkről: az internetről, a rádió- és televízió-műsorokról. Most ezeket is figyelembe kell vennünk, amikor a köznyelvről, köznyelvünk minőségéről szólunk. De van-e nyelvművelési, nyelvművelődési felelősségük ezeknek az új „médiumoknak”? Reménykedhe-tünk-e abban, vagy inkább mit tehetünk azért, hogy a nyelvápolás, a nyelv tisztaságának – minőségének – megőrzése ne csupán nyelvészeti kérdés és feladat, hanem közügy legyen?

 

– A felelősség kétségtelen. Ma mindenkitől, minden médiumtól elvárhatjuk, hogy a természet, a környezet védelme mellett tartózkodjék a nyelvi környezetszennyezéstől is. Ha élhető világot akarunk teremteni magunk körül, akkor életterünkből nemcsak a szemetet, a káros anyagokat, a parlagfüvet kell kizárnunk, hanem a gyűlöletkeltő, antihumánus, durva, trágár, hazug beszédmódot is. Meggyőződésem, hogy a jövőért felelősséget érző, korszerű gondolkodás, az úgynevezett környezettudatos magatartás nemcsak a természeti erőforrások kihasználásában, a hulladékkezelésben, a káros gázok kibocsátásának korlátozásában, a táplálkozásban mutatkozik meg, hanem az emberi kapcsolatokban, tehát a beszédaktusban is a figyelem és a fegyelem érvényesül majd. A médiumok felelőssége igen nagy, hiszen egy közösség lelki és erkölcsi egészségéről van szó. Ne feledjük Kazinczy figyelmeztetését: „A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzeteknek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője.” E közös kinccsel sáfárkodni egyéni és nemzeti kötelességünk.

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap