A Kelet-motívum újjáéledése - Orientalista gondolatok Ady prózájában

Kolta Dóra, sze, 11/22/2017 - 00:03

 

 

 

 

Európa és a Kelet. Az európai ember gondolkodásában a történelem kezdete óta fontos szerepet foglal el a Kelet, ez a titokzatos, gazdag vagy szegény, elbűvölő vagy primitívnek ítélt távoli hely, amelyet a kontinens lakója hallomásból, útleírásokból, ritkábban saját tapasztalataiból ismer. Ez a „Kelet” lehet az ókori Perzsia, Észak-Afrika, a Szentföld, Baskíria, a nagy kínai birodalom vagy egy sziget a Csendes-óceánon – jelentőségét nem az iránytű pontossága szabja meg. Szerepe állandóan változik, a mindenkori politikai, világnézeti átalakulás függvényében ellenség vagy szövetséges, megtérítendő avagy az igaz hit helyszíne, a borzalmak hona vagy a vágyott éden. Lakóiról az ókortól kezdve készülnek etnográfiai, antropológiai jellegű leírások, gondoljunk Hérodotosz, Strabon, Plinius műveire. A középkorban Marco Polo, Evlija Cselebi és a többiek útleírásai közvetítik az ismereteket. Az akkori keresztény Európában élő tudósok ismeretei lényegében az Óvilág kontinenseire, vagyis Európára, Ázsiára és Afrikára korlátozódtak, bár az utóbbiak esetében főként a peremvidékekre: a Földközi-tenger, a Nílus és a Vörös-tenger melletti tájakra, s azok többé-kevésbé mélyen ismert hátországaira terjedtek ki. A középkori Európában a „Kelet” egy ambivalens térfogalom volt, senki sem tudta, hogy északon és északkeleten hol végződik Ázsia, és Afrika mennyire terjed ki déli irányban.1
A nagy felfedezések korától kezdve kiszélesedik az európai ember világképe, az áhított és félt egzotikumot már nemcsak keleten, hanem szinte a szélrózsa bármely irányába elindulva megtalálhatja. Ettől kezdve voltaképpen nehezen választható el az orientalizmus a primitív, illetve az egzotikus kultúrák iránti vonzódástól. A távoli földrészek lakóiról nemcsak leírások keletkeznek, hanem már az ókorban (l. Aiszkhülosz, Lukiánosz) ők maguk is irodalmi művek hőseivé válnak, s ez a tendencia a XVII. századtól felerősödik. Ugyanekkor filozófusok vállalkoznak e népek szellemi kultúrájának általános értékelésére (pl. Montaigne, Lafitau, Rousseau, Montesquieu, Voltaire). Elsőként Herder ismerte fel a keleti népek és irodalmak szellemének jelentőségét a nyugatra nézve. Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához című munkája, valamint népdalfordítás-antológiája jelentik a primitivizmus, illetve az orientalizmus elméleti kiindulópontját. A XVIII. század vége felé fedezték fel az angolok majd a németek a szanszkrit költészetet. Európa-szerte a romantika hozta meg a keleties irodalom fellendülését. Ezt Friedrich Schlegel és Goethe munkássága, az átvett keleti irodalmi formák terjedése jelzi. Számos fordítás készült ekkor keleti művekből (pl. Magyarországon Vörösmarty kezdeményezésére az Ezeregyéjszakáé). Általában egész alkotások átvételével, megnemesítésével találkozunk, s nem ritka egész kis népköltészeti gyűjtemények közzététele, mint például Chamissóé. A romantika a vágyott egzotikum világát kereste keleten, s a XIX. század második felében feléledő újromantikus hullám egy soha addig nem tapasztalt, a filozófia, a művészet minden területére kiterjedő Kelet-kultuszt bontakoztatott ki.
A XIX. század derekán nyugati nyomásra Kína és Japán megnyitotta kikötőit, és ezzel egy addig soha nem tapasztalt kulturális kölcsönhatás kezdődött meg. 1854-ben áruk borítópapírjaként japán fametszetek kerültek Párizsba, Európa kulturális fővárosába. Innentől számítható a japán művészet nyugati felfedezése, az impresszionizmus, majd a posztimpresszionizmus japán-kultusza.2 A politikai térképen új színfoltot jelentett a gazdaságilag fellendülő Japán, amely a fejlett kapitalizmus korszakában felvette a versenyt a nyugati államokkal. A Franciaországgal kiépülő kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetően érkeztek Európába a fametszetek, s ezek nyomán és hatására az 1870-es években a képzőművészetben végiggyűrűzött a távol-keleti művészet hatása. Divattá vált a vonaljáték, a dekorativitás, a növényi minta, megerősödtek a stilizáló tendenciák. Az 1888-as katalóniai világkiállításon megjelentek a japán bútorok, tárgyak, s a párizsi világkiállításokon (1867, 1878, 1900) a közönség nagy mennyiségű japán művészi alkotással és használati tárggyal találkozhatott. Az orientális motívumok váltak a műalkotás megújulásának fő forrásaivá, s az egzotikum iránti vágy megjelenítése lett a század utolsó évtizedeiben Európa-szerte kibontakozó szecessziós mozgalmak egyik esztétikai alapelvévé. Az „elkülönülés” egyik megjelenési formája az ősi, a primitív, a „nem európai” iránti érdeklődés, s a japán elemeken kívül felbukkantak egyéb keleti motívumok is. „Európában, különösen a művészi és irodalmi produkció területén, lassanként kialakult egy elképzelt ’Kelet’, amelyben kínai, török, indiai, perzsa, arab, héber, babiloni, asszír és óegyiptomi elemek az ’orientálisnak’ egy teret és időt átfogó meta-képzetében egyesültek.”3
Ady Párizsban találkozott a keletiség e kavalkádjával, illetve a Kelet képviselőivel is. Például Bajashi, az „én sárga kis japán diákom” (Buddha temploma vár, Budapesti Napló, 1905) valószínűleg egy volt azok közül a tehetséges fiatalemberek közül, akiket Japán programszerűen küldött ki nyugatra, hogy az ottani civilizáció technikai és kulturális vívmányait tanulmányozzák. A novella tanúsága szerint addigra már némi infrastruktúrával is rendelkeztek a francia fővárosban élő japánok, hiszen Ady karácsony estéjén Buddha templomába igyekszik barátjával.
Az Abd-El-Kader című egzotizáló novella valós alapja egy olyan jelenség, amely nem volt ritka a századforduló gyarmatosító birodalmaiban. A kolonizáló államok a távoli tájakról őslakók csoportjait szállították Európába, hogy ott – főként állatkertekben – kiállítva, bemutathassák őket. A cél nemcsak az idegen kultúra, embertípus, ruházat stb. megismertetése volt, hanem az európai lakosság fölényérzetének erősítése is.4 Ady hőse egy 16 éves, szép arab fiú, Abd-El-Kader, aki a nagyapjával érkezett Párizsba. „Marokkóiak, berberek, tunisziak, szudániak jöttek együtt. Francia vállalkozók szedték össze a tarka, piszkos, néhány sátoralja népet. S hozták valamennyit a nyári Páris gaudiumára Abd-El-Kaderrel és nagyapjával. Szép, bolondos falut rögtönöztek számukra, s ők esténként ott mutogatták magukat.”5 Ady antropológiai jártassággal és művészi érzékenységgel ábrázolja a bennszülöttek szépségét, akik közül kitűnik a szinte az együgyűségig ártatlan fiú. Szépségét hamar felfedezik a párizsi asszonyok, és esténként elviszik a városba, ahonnan néha csak napok múlva, frakkba öltöztetve, zavartan, szégyenkezve és pénzzel érkezik vissza. A rövid elbeszélés élesen ütközteti a romlott európai város és a bennszülött fiú tiszta világát, tulajdonképpen felvonultatja a koloniális próza kliséit, mindezt ugyanakkor olyan mélylélektani megállapítások kísérik, amelyek csak tollvonásszerűen, de elkerülhetetlenül előkészítik a végkifejletet: „Egy pillanat volt, egy rémes pillanat. Egy pompás, divatos, párisi asszony jajgatott véres, összetépett arccal.”

A magyarországi Kelet-divat a millennium táján. Miként egész Európában, úgy Magyarországon is élt a Kelet iránti érdeklődés, változása-alakulása ugyanúgy végigkísérhető az évszázadok során. Nyomait a Nyugathoz hasonlóan megtalálhatjuk útleírásokban, műfordításokban, irodalmi művekben, építészeti elemekben stb. Egy mozzanatban azonban élesen elkülönül egymástól a nyugat-európai és a magyar Kelet-kultusz: a magyarok nem csupán az egzotikumot, hanem saját múltjuk megtestesítőjét is látták a Keletben. „A nyugati romantika azonban a keletiségben csak tartalmi elemeket keresett. S midőn az orientalizmus e sajátságok hangsúlyozását hirdeti, ezáltal nálunk a faji vonások előtérbe nyomulását segíti elő. Ami tehát a nyugati romantikának egyik tartalmi törekvése volt, az a magyarságban mint faji vonás formailag élt. Az orientalizmusnak az a tendenciája tehát, amely az egzotikum hajhászása, a szenzációs pittoreszk hatáskeltés végett keresi a Keletet, nálunk letompul és kevésbé lesz ürügy, mint a nyugati romantikában.”6 A történelmi múlt meghosszabbítása juttatta el a magyar művészt, gondolkodót a távoli tájra: Szkítiába, Tatárországba, Mongóliába.
Az öneszmélés, az önmagunk iránt való érdeklődés fölerősödése mintegy félezer évig tart, első krónikaíróink működésétől a XVII. századig terjed. A „Kelet” állandó témája irodalmunknak. Domokos Péter szerint Szkítia nevét hazánkban először alighanem Anonymus írta le, népének eredetét pedig a bibliai időkig és szereplőkig vezette vissza. A XIII. században Juliánus tesz jelentést Magna Hungariáról, amelyet megtalált a Volga mellett. Kézai Simon, Kálti Márk és Thuróczy János a bibliai eredetet a hun–magyar rokonság gondolatával kapcsolták össze, s Bonfini is az ázsiai Szkítiában élő hunok rokonainak tartja a magyarokat. Werbőczi István a Hármaskönyvében a Góg–Magóg vonalon vezeti le a magyarok eredetét, hun-szittya alapon indokolja népe jogát e hazához. Nézeteinek hatása Petőfin, Mikszáthon át egészen Adyig kimutatható. A reformáció korában számos irodalmi mű alapgondolata a zsidó-magyar párhuzam. Hogy mikor is említődtek meg hazánkban először a finnugor népek mint lehetséges keleti rokonaink, erről a téma kutatói sem mernek biztosan állást foglalni. A XVI. század elejéről találunk adatot, de ez még kezdetnek is aligha nevezhető.
A XVII. századtól kezd fokozatosan összekapcsolódni az őshaza, a nép- és nyelveredet, nyelvrokonság kérdése. Otrokocsi Fóris Ferenc a Magyarok eredete című 1693-ban kiadott latin nyelvű munkájában úgy véli, a Jugria lakói közt végzett kutatások választ adhatnának a nyelvrokonság kérdéseire. Bél Mátyás pedig megemlíti Mezopotámiát. A felvilágosodás korában az európaihoz hasonlóan a magyar Kelet-kultusz is sokban változott. Őstörténeti szemléletünk, nemzeti tudatunk átalakult. A szittya, hun, héber, a napkeleti és az ugor származás kérdése más vetületben és összefüggések közt, politikai, tudományos, ideológiai és érzelmi töltésekkel vetődik fel, a korábbi évszázadokban tapasztaltnál sokkal erőteljesebb formákban, megfogalmazásokban. Sajnovics János lappföldi útja nélkül aligha lépett volna oly nagyot előre a finnugrisztika. Kőrösi Csoma Sándor utazása nem csupán a tibetológiában hozott világraszóló eredményt, hanem a magyar őstörténet-kutatást is továbblendítette. S a távoli tájak, azok lakói egyre gyakrabban bukkannak fel a szépirodalmi alkotásokban is, ilyenek például Molnár Jánosnak Sajnovicshoz írott lapp-magyar verse, Gvadányi József kalandos elbeszélései, Dugonics András Etelka Karjelben című darabja, Perecsényi Nagy László, Etédi Sós Márton költeményei. Bessenyei György, Barcsay Ábrahám Lappóniával szemben Szkítia mellett voksol, s a finnugor rokonságot Kazinczy is elveti. Berzsenyi Dániel verseiben a hun–magyar rokonság magától értetődő természetességgel jelenik meg. Csokonai rendkívül fogékony a magyar őstörténet és a primitív irodalom iránt, ezt bizonyítja számos levele és verse. Kölcsey felfogását a Himnuszból ismerhetjük, miként a Szózatból Vörösmartyét. A Zalán futása, az Árpád ébredése s számos más mű is a magyar őstörténethez kötődik. Magyarországon a XIX. századi primitivizmus elméletének követője és közvetítője Erdélyi János volt, legnagyobb művésze pedig az egzotikus témákkal sokat foglalkozó Vörösmarty.7 Petőfi, Arany, Jókai alkotásaiban is rengeteg példát találhatunk a misztikus Kelet megjelenítésére. Nem feladatunk a példák leltárba vétele, a felsorolás célja egyetlen megállapítás bizonyítása: a XIX. század végi Magyarországon kibontakozó, soha eddig nem tapasztalt méretű Kelet-kultusz nem volt gyökértelen. Speciális földrajzi-történelmi helyzetünkből következően a gondolat kontinuitása jobban nyomon követhető, mint talán bármely más európai kultúrában.
A századvégi, század eleji Magyarországon szinte kordivat volt a Kelet-kultusz, s itt is, mint Nyugaton, a képzőművészetben kezdődött s a szecesszió szárnyai alatt bontakozott ki: „Nálunk a mozgalom sajátos fejlődést vett: a magyarosság felé. Művelődéstörténet-írásunk nemigen kereste addig, hogyan történt a tisztább és mélyebb magyarság megjelenése, tudomásul vette, hogy egyszer csak itt volt, mint a villámcsapás. Pedig hosszabb fejlődés eredménye volt. A népi források segítségével megtisztult nemzeti művészet tudvalevőleg irodalmunkban jött létre először. Petőfi és Arany költészetében. Ez az irány azonban követőiknél elsekélyesedett, úgyhogy legjobb költőink a század utolsó negyedében már ellenszenvvel gondoltak rá. Ekkor másutt tört ismét elő, mint ahol várni lehetett, úgy ömölt egyik művészetből a másikba, irodalomból építészetbe, építészetből zenébe, majd megint irodalomba, mint a víz a római kút egyik csészéjéből a másikba C. F. Meyer híres költeményében.”8 Míg a bécsi szecesszió világvárosi kultúra eredménye, addig a magyar népi elemekből táplálkozik. Az 1880-as évek közepén lépett fel egy mára már elfeledett folklorista, Huszka József, aki azt hirdette, hogy a magyar művészetet, legalább a képzőművészet némely ágában, a keleti (indiai, perzsa) eredetű magyar népi ornamentika felduzzasztásával meg lehet és meg kell teremteni. A nemzeti stílusra való törekvés a századvégen elsőként az építészet területén jelentkezett. Lechner Ödön – jórészt Huszka József hatására – ázsiai, indo-iszlám motívumokat keresett, hogy feltámassza a lassan elfelejtődő népi formanyelvet. S ez a törekvés egyre inkább jellemzi a korszak magyar képzőművészetének egészét: „Elsősorban a gödöllői művésztelep alkotóinak írásait és tevékenységét hatotta át ujjongó felismerése annak, hogy a Nyugat-Európából már kiveszett (s egzotikus tájakon keresett) ősi civilizációk fényes erkölcsi tisztaságúnak hitt világa nálunk szinte érintetlen formában őrződött meg a nép körében… Az induló kutatásokat hevítő ősi, keleti, időtlen nemzeti értékekért rajongó romantikus szemlélet a szecesszió rövid, virágzó szakaszában misztikus és az élet teljességét átfogni vágyó etikus esztéticizmussal itatódott át” – állapítja meg Sármány Ilona.9 A magyar szecesszió népművészeti formák transzponálásán keresztül alakul ki, a művekben népi és keleti motívumok keverednek (pl. Kőrösfői-Kriesch Aladár, Kós Károly, Torockai-Wigand Ede alkotásain). S hasonló tendencia érvényesül a kor zenéjében, Bartók és Kodály művei ősit és modernet egyesítenek.
A kibontakozó Kelet-kultusz egyik oka – mint Király István rávilágít – a millenniumi biztonságérzet, az annak nyomán eluralkodó nagyhatalmi mámor, a magyar birodalomról álmodó délibáb-gondolkodás. Másrészt a pángermán törekvésekkel, az egyre nyíltabb német imperializmussal szemben újra feléledt a sajátos kisnépi védekező érzés, a hagyományos függetlenségi-szabadságharcos magatartás. Széles bázisa volt a pánturanizmus jelszavával élő „ifjútörök” nacionalizmusnak is, s általában a legkülönfélébb tartalmi-eszmei tendenciák forrtak össze és kerültek egymás mellé keletiség címén. Az 1910-ben megalakuló Turáni Társaság tagjai három fő irányvonalat képviseltek: egy részüket a szűken tudományos érdeklődés, másokat az imperialista nagynépi nacionalizmus, ismét másokat a védekező, kisnépi nacionalizmus hozott együvé. Különböző irányzatokat képviselő egyéniségekre hatott a század elején a maga jellegzetes motívumaival ez a sajátos gondolatrendszer, amelyet Király István „romantikus mitizáló keletiségérzés”-nek nevez.10
Komlós Aladárral tovább sorolhatjuk az okokat: „Szerepet játszott a kelet felé fordulásban Nietzsche antikrisztiánus befolyása is. Bartókra már 1902-ben erős hatást tesz Richard Strauss Also sprach Zarathustrája és maga Nietzsche is; 1905-ös leveleiben a német filozófus hívének is mondja magát. A Kelet-imádat és pogánykodás homályában persze sok ellentétes elem kavarog. Volt benne zendülés Bécs, a kapitalizmus és a kereszténység ellen, de nacionalista és antidemokratikus hajlamok veszélye is villogott a mélyén.”11 S nagy hatást gyakorolt az akkori világtörténelem már említett, legfeltűnőbb és legjelentősebb eseménye, Japán hihetetlen gyors gazdasági és katonai fellendülése. Az elmaradt ország pár évtized alatt nagyhatalmi rangra emelkedett, s ez különösen az 1904–05-ös orosz–japán háborúban vált nyilvánvalóvá. Ezt a felemelkedést egész Európa döbbenten, sőt félelemmel figyelte. Nálunk viszont némelyekben a mongol rokonság illúzióját ébresztette.
A Japán-gondolatkör Adyt is élénken foglalkoztatta, számos publicisztikai írásában felbukkan a téma. A költő elvágyódik az egzotikum világába, mint nyugati kortársai: „Olykor egyszerűen kidobni szeretném magam a világba, saját jachtomon szelni a tengert, s közelről nézni meg a pápuákat, avagy kóborolni, sátrak alatt hálni vad beduinokkal. A varázsos Japánt is szeretném látni, mielőtt az életem elaludnék…”12 Az 1904-es, Mit mond egy kicsi japán? című cikke személyes indíttatású: „…van egy kicsi japán barátom. Nekem is van. Szereztem.” S az élmény kapcsán elemzi, mit jelent a korabeli európainak ez az ismeretlen keleti ország: „Ezért fordult lelkünk a kicsi japánok felé. Csömörlünk önmagunktól… Vonalait a nagy univerzumnak szebben és jobban látja a maga ferde szemeivel a kis japán… És mi kezdünk hódolni…” S a bámulat mellett megjelenik a félelem is: „Jaj, hogy szétver ez még közöttünk! – És vajon nincs-e »sárga veszedelem«?”13
A mukdeni lángok című, 1905-ös írásában pedig ez a félelem katartikus feloldást nyer: „Tokió diadalünnepre készül. Van oka ünnepelni, ragyogni ennek a rejtélyes, csodás nemzetüstökösnek, mely jött, hogy bevilágolja a világot, hogy elhessegesse a lidércet, mely a kultúremberiség mellét nyomta… Töröljük le könnyeinket. A borzasztó embermészárlás vérkönnytengerét a föld beissza. És engedjük, hogy a mukdeni örömtűz vidám pirosságot verjen az arcainkba.”14 (A mukdeni csata az orosz–apán háború 1905 tavaszán lezajlott döntő ütközete volt, s egyben a történelem addigi legnagyobb csatája.)
Ázsia felemelkedése Adyt bámulattal tölti el, ugyanakkor helyenként ironikusan, nemzeti önkritikával ábrázolja az átrendeződő világot. Ázsia diákjai című rövid írása akár konkrét esetről is szólhatna – egy kongresszusról tudósít –, de már a második mondatnál érzékeljük a fikciót. Az Ázsia legkülönbözőbb országaiból összegyűlt diákok deklarálták, hogy a történelem egy új korszakához érkezett, négyezer év után ismét Ázsia veszi át az emberiség vezetését. „Egy pillanat alatt kiosztották a szerepeket. A japániak az új athéniak. Kína az új római birodalom. A hinduk lesznek a világ új angolai. Minden ázsiai náció kapott egy európai szerepet a diákgyűlésen. Az ajnó diákok azonban nagyon megharagudtak. Őnekik az jutott, hogy ők lesznek Ázsia magyarjai. Elkeseredetten otthagyták a kongresszust.”15
A magyar–japán rokonság ötletén is elmereng Ady, s igen tárgyilagosan: „Mióta ők csinálják a történelmet, a kis japániak, nagy a gusztusunk rokonságba lépni velük. Banzájozva vélik köztünk sokan, hogy mi is olyan kiváló nép vagyunk. Majd csak egyszer mi is megszólalunk… Holott pedig ez a vélemény a magyar nacionalizmusnak egy bogara csak. Bárcsak rokonságban volnánk velük. De nem vagyunk.”
Lírájában is találkozunk a gondolattal:
 

„S összekarolt a Nippon-babona,
Japán-rokonság éltette a gőgünk.”

(Margita Párisba jött)
 

Úgy tűnik, Ady teljesen elzárkózik a rokonság ötlete elől. De írásának a politikai mellett van egy kulturális vonulata is. Azzal kezdődik, hogy kiderül ezekről a „modern hunokról”, hogy „tudnak azok mindent. Még magyarul is tudnak. És mi még néhány évvel ezelőtt csak annyit tudtunk őróluk, hogy ’Yokohama, Nagaszaki, Hakodate, hajh’.” S a cikk végén Ady arról a legújabb magyar ötletről számol be, hogy néhány diákot kellene ösztöndíjasként Japánba küldeni: „Hátha igaz a hun rokonság. Hátha ott, szélső Keleten a rokonainktól könnyebben megtanulhatnók mindazt, amit itt Nyugaton kellett volna, s nem tudtunk…”16

A Kelet-kultusz a magyar irodalomban. Az irodalmat is áthatotta a magyarság keleti eredetének misztikuma. Elég egyetlen, az egész irodalmunkat átfogó kortörténeti dokumentumra hivatkoznunk. A millennium évében jelent meg Beöthy Zsolt A magyar irodalom kis-tükre című összefoglaló műve, amely az addigi magyar irodalomtörténet-írás fontos állomását jelenti: „Vázlatát óhajtottam adni a legszorosabb értelemben vett nemzeti irodalmunk fejlődésének, legfőképp magyarságának szempontjából, mely nemcsak alkalomszerűnek, hanem tanulságosnak is látszott előttem”17 – írja Beöthy Zsolt, s elénk tárja azt a lelki típust, amely a nemzeti fejlődés változásai során és az idegen áramlatok hatásával szemben is állandó maradt. Ennek szimbolikus képe a „volgamenti lovas”, akinek alakja az egész művet áthatja: „Az ősidők homályából egy lovas ember alakja bontakozik ki szemeink előtt, amint a volgamelléki pusztán nyugodtan áll s figyel. Hegyes kucsmájában, párduckacagányban izmos dereka mintha oda volna nőve apró lovához. Sasszemeivel végigtekint a végtelennek tetsző síkon, melynek minden pontját élesen megvilágítja a nap fénye korongja. Nyugodt; nem fél és nem képzelődik; csak az tartozik rá, amit lát, s a messze pusztai képeken és erős világításban edzett szeme mindent világosan lát, amit emberi szem egy pontról láthat. Tegze vállára vetve; perzsa kardja oldalán: lesi az ellenséget. Ha csak egy páran lesznek, szembeszáll velük, ha csapatostul jönnek, hírt visz a többieknek. Ezekért, a többiekért vigyáz és el van szánva mindenre. A beláthatatlannak mondott messzeségbe is belát: egy távoli fekete pontban felismeri a hullározó sast, az ő istenének gyors, erős és kegyetlen madarát. Ez jó jel; megsímogatja Ráró lova nyakát és bizton nyugtatja kezét kardja markolatán. Várja a jövendőt és érzi, tudja, hogy a közös ügynek az ő erejére is szüksége lesz. Lelke ennek az erőnek érzetével s a fajtájához való ragaszkodással van tele.”18
A magyarabb magyarság utáni vágy megnyilvánulási formája a pogány magyarság után feltámadt nosztalgia. Ez egész irodalmunkat áthatja, a századfordulón jelenik meg Herczeg Ferenc Pogányokja s Gárdonyi Géza regénye, A láthatatlan ember. A legkülönbözőbb költők verseiben bukkannak fel a magyar mitológia képzelt vagy valós alakjai, s a korszak lírájának egyik legnépszerűbb jelzője a „pogány”. „Álmodtam én is fényes Ázsiáról, hol harcra fú a vágtató magyar” – írja Kosztolányi Dezső Magyar szonettjeiben. Az Alföld is mitikus helyszínként jelenik meg korai verseiben.
 

Ez itt Kelet. Hiába küzd nyugat.
E vérvirágos föld ma is a régi,
az ősök itt kinyújtják karjukat.
………………………………
S a föld is Ázsiáról álmodik.

 

Juhász Gyula A szentesi határban írja sorait:
 

Itt álmodik Attila valahol…
Fölötte bús darumadár dalol,
Fölötte magyar ég kék sátora,
S a hunok harca áll s hunok tora.

 

S kedvence, a Tisza is az ősi eredetről mesél a vándornak:
 

Keletről jövök én,
Mint a szent, örök fény,
A mesés napkelet
Hozta e nemzetet

 

Gyóni Géza Turáni éneket ír, s Babits is megkomponálja Turáni indulóját:
 

Rajta széllel, zivatarral!
Haj szabir az onugorral,
Hajrá hét törzs hét magyarral,
Nyolcadikkal, mord kabarral!
Huj, huj, huj!

 

E költőknek csak egy-egy versében vagy alkotói korszakában találhatóak meg a Kelet-kultusz inspirálta képek. Adynak azonban egész költészetét áthatja a Kelet iránti érdeklődés, verseit átszövik a pogány mitológia jelképei, s minderre részben prózai műveiben kapunk magyarázatot. Kívüle csak egyetlen költőnk van, akinek egész pályaképe e téma köré rendeződik. Egy mára már elfeledett, valaha igen sokféleképpen értékelt alkotóról van szó, Zempléni Árpádról (1865–1919), aki a mai értékelés szerint valószínűleg egy volt a századvég rengeteg epigon költője közül, a kortárs Móricz viszont elragadtatva írt róla: „Félreszorítottságában tudományos kutatások által jutott vissza a népköltészethez, s egyszerre csak felszínre került lelkében minden homok alá temetett kincs, és hirtelen fölfakadt életéből valami ősbuzgású csodás kiáradás, s lőn az évezredek előtt elmúlt őskultúrának legmagasabb lobogású énekmondója! Ez oly rendkívüli jelenség, amely egész irodalmunkban ismeretlen, s az emberiség szempontjából kitűnő és elbájoló tünemény.”19 Zempléni Árpád számos vogul-osztják, ill. turáni mondát, hősi éneket dolgozott fel elbeszélő költeményeiben. Létrehozott rendszere történeti, nyelvészeti képtelenség, Turán jegyében összeolvasztotta Szkítiát Lappóniával, a törököket, mongolokat, japánokat a finnugorsággal. Pozitívum azonban, hogy fölfedezett a maga számára egy új szellemi tartományt, a Kelet kultúráját, s ebben a nyelvrokon népek folklórját, amelyet addig még soha, egyetlen költő sem méltatott.
A török, mongol, vogul rokonság gondolata Adyt is erősen foglalkoztatta, ennek számos bizonyítékát találjuk prózai műveiben. Japán iránti érdeklődését már említettük. Élénk figyelemmel követte kora nép- és nyelvrokonság-kutatásait, s ismerhette Vámbéry Ármin munkásságát. Vámbéry a török nyelv és néprajz világszerte elismert kutatója, az európai tudósok közül elsőként ő tárta fel az ázsiai mohamedán kultúra sajátosságait. Ő alapozta meg a hazai orientalisztikai kutatásokat, Perzsiáról, Bokharáról szóló történeti művei mellett a magyarok eredetéről, a csuvasokról, a török-tatár nyelvekről, a finnugor nyelvészetről jelent meg számos munkája. Kutatásai alapján úgy látta, hogy a magyar nyelv közelebbi rokonságban áll a török, mint a finnugor nyelvekkel. Nézetei heves vitákat váltottak ki.20
Ady is reagált a századfordulón még mindig dúló ugor–török háborúra: „Olvasom a Bródy Sándor lapjában a Vámbéry Ármin új tudós harckezdését a török-magyar rokonságról. Valóban turkok lehetünk mi. Fatalisták, kényelmesek és kényesek. Kalmárkodni nem tudunk, pedig a modern élet kalmárkodás.” S folytatva a gondolatmenetet, beleszövi a kor elmélyült folklórkutatásáról szóló ismereteit is: „Tegnapelőtt Vikár B., régi újságíró, ki lent járt a Székelyföldön, s belevegyült e ritka becses népbe, melyet a mai rendszer nem tart oly szükségesnek megmenteni, holott veszedelme nagyobb, mint a ruténeké, rendkívül érdekes dolgokat beszélt a nép lelkéről. Ez a világ legelhagyatottabb népe, pedig csodanép, értékes nép, okvetlenül nagyon régi fajta.”21 A török–magyar–székely párhuzam ősi gyökerekből indul, de Adynál természetesen aktualizálódik és ironizáló következtetésekbe torkollik a Muri nélkül című írásban. Keleti eredetünk emlegetése több Ady-cikkben is az öngúny eszköze. A legélesebb hangot talán a Menjünk vissza Ázsiába című dörgedelme üti meg: „Néznek bennünket a kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén.”22 E cikkben Ázsia nem a szkíta egzotikum, hanem a szamojéd rokonság helyszíne. Az alábbiakban Ady finn-ugor kötődésére keresünk bizonyítékokat.
A „szamojéd” jelző megjelenik egy merőben más hangvételű, csodálatos novellában is: „Az északi fény mintha halványabb volna. A hold is bágyadtabb. A besüppedt kunyhó papírablaka a legfényesebb pont a sötét mocsarak táján. Mintha a hó is fekete volna. A két kis szamojéd emberállat jelekkel beszél egymáshoz a kunyhó előtt. Nem kell már a tűzre rakni. A tudós beteg férfiú elmegy…” Így kezdődik a Két tanár úr című elbeszélés, amelyből Domokos Péter is idéz mint a finnugrisztika szempontjából fontos írásból. Nyilvánvaló, hogy Ady sok mindent hallhatott Reguly, Castrén és a többi kutató útjairól, munkásságáról, s e novella méltó emléket állít nekik. Minden mondata a finnugor kutatások iránti csodálatról árulkodik: „Dr. Suoho tanár úr bundástul, mindenestül egy kis fázó pehely a szánkón. A két kis szamojéd vagy a kutyáknak segített vagy szaladt a szánkó után. Egész a városig. Itt új utazás várt dr. Suoho tanár úrra. Valamivel emberibb. Nem is bírta volna már tovább. Az Obi mellett a mocsarak minden mérge az ő gyönge kis testébe pólyálta magát.” És a „két tanár úr”, a finn és a magyar a kórházban találkozik. Egyik betegebb, mint a másik. „És hamar ismerték egymást… Néha összeereszkedett a két különös sovány ember, kik jöttek még szomorúbb tájakról, lappok és szamojédek földjéről…
Ismét bólintott szédülő, nehéz fejével a finn. Németül beszéltek eddig. Most dallamosan finnül, szinte meghatottan citált valamit. Talán a Kalevalából. Talán a saját megtelt lelkéből. A lázas beteg magyar folytatta:
– Úgy vélem néha, hogy jó, szép áldott dolog beleszületni egy kicsi népbe. Az ember sokat szenved legalább, de meg sokat is kell hinnie.
…Akkoron éjszaka, a fagyos Tommerforóban, a sápadt finn hó fényében két tanár úr miatt ujjongania kellett két kicsi nép géniuszának, ha a kicsi népeknek is vannak géniuszai…”23
Ha csak említés szintjén is, ebből az 1903-ban írott novellából kiderül, hogy Adynak nagy élményt jelentett a Kalevala olvasása. S az 1909-ben keletkezett Északi ember vagyok című versében Képes Géza egyértelműen a Kalevala hatását mutatja ki.: „Már a címe is meglepő, de a vers utolsó szakaszában fellépő – és Adynál másutt nem található, egész versszakon végigvonuló – alliteráció és kalevalai versmérték megerősít bennünket abban a feltevésünkben, hogy itt Adyt a Kalevala lehelete legyintette meg. Vagy talán a versben mutatkozó kalevalai jelleg merő véletlen lenne? Aligha! Ha meggondoljuk, hogy a Vikár-féle fordítás bevezetésének dátuma 1908. ősz hava (szeptember) 25-e, megjelenésének időpontja pedig az 1909. év eleje, akkor a kalevalai indítás kérdése már határozottabb hangsúlyt kap, hiszen Vikár fordításának megjelenése valóságos esemény volt irodalmunk történetében..”
Az Ady-vers említett szakasza így hangzik:
 

Ha én szólok, Észak beszél,
Fagy és fátum fogja a számat:
Ember beszél, kinek a sors,
Az élet, évek és napok
Szívének gyökeréig fájnak.

 

S Képes Géza közli e szakaszt finnül is, saját fordításában. Ez volt a vers „kalevalaiságának” próbája, s mint írja: „A versszak finn fordítása szinte teljesen magától összeállt bennem, s olyan tiszta kalevalai hangú költészet lett az eredménye, hogy fel kellett kiáltanom a meglepetéstől.”24
Ady Endrének a finnugor nyelvrokonságról való ismeretei nem csupán magyar szakos tanár öccsétől, Ady Lajostól származhattak. Forrásai egyike lehetett nagyváradi asztaltársaságának tagja, a témáról szívesen megnyilatkozó Báthori Ferenc is. A rokonszenves nagyváradi tanárról, a hazai lappológia egy alig ismert művelőjéről Domokos Péter írt tanulmányt. Báthori Ferenc 1904 és 1914 között öt alkalommal járt Lappföldön és Finnországban. Nagyvárad szellemi életében négy évtizeden át jelentős szerepet játszhatott ez az élénk szellemű, tettrekész, fáradhatatlan tanárember, aki az írás mellett előadás-sorozatokon szóban is beszámolt útjairól, s tanítványai mellett Nagyvárad nyitott, érdeklődő értelmiségét is megnyerte a nyelvrokonság gondolatának, sőt ügyének is. Ilyen irányú tevékenységéről tanúskodnak a XX. század első éveiben a Nagyváradi Naplónál újságíróskodó Ady Endre elismerő, szeretetteljes sorai is az 1902-ben a bihari fővárosba ellátogató finn kórus kapcsán: „A magyar nemzetnek egyetlen rokon fajáról, a messze északon lakó finnekról sok érdekes dolgot beszél most Bátori Ferenc, a nagyváradi kereskedelmi iskola tanára, aki évek óta merő tudásszomjból behatóan foglalkozik a finn nyelvvel és az irodalommal, – és most nyáron közel egy hónapot töltött Helsingforsban és más finn városokban, tanulmányozván az eredeti nép történetét és irodalmát. A finnek, akik büszkék magyar rokonaikra és úgy históriánkat, mint literatúránkat alaposan ismerik, nagy lelkesedéssel és szeretettel fogadták Bátorit s a finn diákok – akik úgyis elkészültek a jövő hónapban Budapesten megtartandó diák kongresszusra –, ígéretet tettek neki, hogy viszonzásul ellátogatnak szeptember végén Nagyváradra.
A finn ifjúság vendégjárása ritka gyönyörűséget fog a nagyváradiaknak okozni – amennyiben ez a diákcsapat, mint Bátori tanár úrtól halljuk, egyben egy jeles finn énekkarrá szervezkedett, úgyhogy itt időzésük alatt alkalmunk lesz tőlük egy hangverseny keretében hallani a szebbnél szebb, édesen bús finn népdalokat és melódiákat.”25
Ez a cikk – önmagában véve is – fontos dokumentum, egyike Ady igen kisszámú, finnugorsággal kapcsolatos megnyilatkozásainak. Túl ezen arról is tanúskodik, hogy Báthori lappföldi útjait finnországi utazások (vagy utazás) is megelőzték, lapp-kutatásaira itt is készülhetett. Feltehetően ugyancsak Adytól származik ugyanezen újság következő napi számában az alábbi „tarkaság” is:
„…Bátori Ferenc, a kereskedelmi iskola tanára, akiről megírtuk, hogy közel egy hónapig volt a nyáron tanulmányúton Finnországban, sok érdekes dolgot mesél most a csodás északi világról. Így tegnap azt beszélte el, hogy Finnország északi határán július hónap két utolsó hetében sohse nyugszik le a nap. Verőfényes világossággal ragyog egész éjjel…”26
A fény, a Nap iránti vonzódásra számos Ady-versben találunk bizonyítékokat, s ezt a vonzalmat a költő bővebben is kifejti prózai műveiben. A Keletről jövő Nap szinte minden esetben az egzotikum, a mítosz, a pogányság témakörébe ágyazva jelenik meg. Ady Új napimádás című írásának az az apropója, hogy 1904. június 22-én, a napéjegyenlőség napján egész Párizs ünnepelt: „Ez éjjel áldoztak a modern táltosok.” S ennek kapcsán az író elmereng a Nap szerepén. „Ó, Nap! Miért nem engeded, hogy titkaidat kilessük? Nemigen tudunk semmit. Csak annyit, hogy általad élünk, örülünk, bajlódunk és halunk. (…) Mert minden: a Nap. A Nap: az élet, az ember, a termés, a gondolat. A Nap-stúdiumnak kell lenni a legelső emberi stúdiumnak. A Napban s a Nap által ismerjük meg az embert, s ha ismerni és szeretni fogjuk az embert, ezt a szegény földi bolyongót, jobb, könnyebb és vidámabb lesz az élet. (…) A Nap nem láthatatlan, s valószínűleg ő a mi igazi istenünk.”27
Egy évtizeddel később pedig így ír Madarak és pogányok című cikkében: „Valamikor és sokszor arról akartam verset írni, hogy a Napot úgy kell szeretni, mint a madarak és pogányok szokták. Aki a Napot (s vele az Életet) szereti, szeresse madárként, ha feljön, s ha lemegy. A madarakat megcsúfolták a repülőgépek s némely pogányokat pedig kolonizáló s harcba vivő kultúrállamok. De az igazi pogány ma is csak a Napot imádja, ha gránátok rettenetei közé jut is, s az igazi madár gőgösen és hibátlanul röpül a Nap alatt.”28
A XIX–XX. század fordulóján újjáéledő Kelet-motívum tehát Ady prózai műveinek vissza-visszatérő eleme volt, akár az elbeszéléseket, akár a publicisztikai írásokat tekintjük. Az élet bármely területén, bármely síkján találkozott a Kelettel kapcsolatos tényezőkkel, azok gondolatokra ihlették. Legyen az személyes kapcsolat (egy japán barát) vagy a tömegek számára rendezett látványosság (bennszülöttek Párizsban), gazdasági-politikai folyamat (pl. Japán felemelkedése, kolonizáció stb.), történelmi esemény (az orosz-japán háború) vagy tudományos eredmények (a török ill. a finnugor rokonság kutatása), Ady érzékenyen, rácsodálkozva és gondolkodva reagál mindenre. Mint a Nyugatot jól ismerő és a Kelet iránt fogékony gondolkodó, egy pillanatra sem téveszti szem elől a magyarság sajátos kulturális és geopolitikai helyzetét, állandóan keresi a párhuzamokat, a rokonságot a Kelettel, hol kétkedve, hol büszkén, hol ironizálva. Kevésbé az egzotizálás, mint inkább a mélyebb egyéni és nemzeti önismeret iránti igény érződik ki a soraiból, s ez a verseiben alkot összefüggő szimbólumrendszert.

 

Megjelent: Napút,  2010. jún.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap