Kellemes Halottak Napját!

Adorján András, p, 01/09/2015 - 00:19

Kellemes Halottak Napját!

 

Megérjük még, hogy a „Szép napot!” és más szófordulatok nyomán édeskéssé vált nyelvünkben ez is feltűnik. Egyébként ez az egész halottak napi országjárás komplett őrület. Mindenki, aki ad a szomszédok véleményére, útnak indul akár az ország másik végére, hogy meglátogassa szerettei nyughelyét. Valóságos csoda, hogy ezekben a napokban nem, vagy csak ritkán történik tömegszerencsétlenség az utakon. Azon gondolkodom, hogy az év többi napjain vajon hányszor jut az emberek eszébe, aki már nincs? Mert ha nem(igen), akkor ez az egész búsjárás(sic!) egy akciós vásárra emlékeztet. Ezt így kimondani talán cinikus, de megcsinálni még kiábrándítóbb.

Ha már a halálnál tartunk. És mikor nem tartunk az elmúlás körüli gondolatoknál? Most már egy jó ideje általában gyöngének érzem magam, a hangulatom is borús, az ambícióim sem valami komolyak. És az egész tetejébe már a lelkifurdalásom sem a régi, amikor nem dolgozom annyit, mint amennyit kéne. Több ízben leszögeztük már, hogy az emberiség – mint idáig is – a továbbiakban is képes eltekinteni szolgálataimtól. Ami azt illeti, ha az elutasításba beletörődni nem is könnyű, de azért valahogyan meg lehet szokni. Nagyon sokan jártak nálam rosszabbul, persze ez sovány vigasz. De mivel én úgy tanultam, és ezt legalább jól, hogy ha valakinek tehetséget ad az Isten, annak illik azzal használni.

Ötvenéves korom óta összegzek. Mivel 2000-ben a magyar sakk tudomásomra hozta, hogy az összeomlás már nélkülem is fog menni, hát nem tolakodtam. Enyhén szólva furcsa persze, hogy 108 NB-s csapat közül senki nem keresett meg, vagy tett akár komolytalan ajánlatot sem. Itt lakom 1996, vagyis 16 év óta a Kálvin téren. Benne vagyok a telefonkönyvben. Ami az internetes elérhetőségemet illeti, nos, azért sem kellett volna nyomozni. De az azóta eltelt 12 év mondhatni eseménytelenül zajlott le, amely kifejezés csak a kórházi ügyeleteken jelent pozitívumot.

Pár hónapja fölhívott valaki. Az igazat megvallva én nem emlékeztem rá, az Ilus igen. De a lényeget tekintve nem volt különbség. Ő bemutatkozott, és azt mondta, hogy a Szeszák Gyula honlapján és egyebütt is olvasott tőlem, és nagyon szeretne velem személyesen megismerkedni. Kell-e mondani, hogy másnap délután átbeszélgettünk vagy 3-4 órát? Elég tűrhető színvonalon. És mondhatni barátságra léptünk, mert ez a rövid idő is elég volt arra, hogy tisztázzuk „a felek a lényeges kérdésekben egyetértettek, vagy hasonló álláspontot képviseltek”. Aztán Pista elment „Őszes verseim”- mel és más egyéb műveimmel. Meg sem állt Tokióig. Ahol 1980 óta él. A tanulság: Ha valaki engem meg akart találni, annak sikerült is. És én még azokat is tapintatosan próbáltam elhessegetni, akik a 9 éves sakkpalántájuk mellé engem szemeltek ki házitanítónak. De ez sem igaz. Mert ha előre meg is mondtam, hogy én mit vállalok és mit nem, de fölajánlottam egy olyan összejövetelt (a marhák ma interjúnak hívnák), hogy a gyerek és a szülő(k) följönnek, elbeszélgetünk együtt, külön-külön, és én ennek a találkozónak az impressziói alapján nyilatkozom. Az igazság az, hogy én Lékó Péterhez fogható tehetséget nem láttam, de az is igaz, hogy ő akkor már évek óta komolyan dolgozott, és természetesen önállóan is.Szóval mikor összejöttünk, már nagymesteri kvalitásokat mutatott, a három normából kettőt elég hamar teljesített is.

Van énnekem egy kétsorosom (utóbb bővítettem is rajta): „Van az úgy, hogy az ember nem kell / Sem tüzös szívvel, sem hűvös értelemmel”. Az, hogy valaki kell vagy sem, persze nem azt mondja el, hogy szükség volna-e rá vagy sem. Nekem ezzel semmi gondom nem volt, de persze bántott a mellőzés. Elvégre én sokkal többet és sokféleképpen tettem a magyar sakkozásért, mint csak egyébként sikeres versenysakkozó. De itt kétféleképpen is lépett be a Gondviselés. Szellemesnek gondolt aforizmám szerint „Nem tudni, hogy Isten van-e, de Gondviselés biztosan van”. Az első üres szezon (2000/2001) jóformán el sem kezdődött, amikor kiderült, hogy mi is megkapjuk az olimpiai bajnoki életjáradékot. Ráadásul Sax, Ribli meg én egymást jelöltük edzőinkként (ebben semmi suskus nem volt, mi jó néhány éven keresztül edzőtársak voltunk). Summa - summárum, az ilyen módon már 2001-től kapott járandóság kényelmes megélhetést nyújtott, ráadásul Ilus is rendesen hazaadta a pénzt… Az igazság az, hogy fölszabadultam egy terhes kötelezettségtől, és megnyílt egy nívós tevékenység számára az út. Kapóra jött, hogy a Batsford két könyvet is megjelentetett BLACK IS OK! modorban, és általában rendezgettem a dolgaimat, elemeztem vagy felülvizsgáltam az analíziseimet. Ebben az időben születtek meg pl. az Iksz Ipszilon-sorozat darabjai, a rengeteg vers, amelyek még szigorú szelektálás után is egy kötetnyit tesznek ki, a Barnabás-mese. És sok-sok kazetta illetve leirat. Ha jól emlékszem, csak a Kamilla rögzített vagy negyvenet. És mindez – hála az Ilusnak – benne a masinában különböző csoportosításban, és tulajdonképpen egy csomó ha talán nem is nyomdakészen, de attól távol sem.

Itt jön be újra az a motívum, hogy különböző dolgok születtek és születnek, és tulajdonképpen majdnem semmit nem teszek azért, hogy ezek könyv alakban is megjelenjenek. Az ismert nehézségek valójában nem adnak teljes alibit: Már nem érzek magamban erőt a kuncsorgásra, és – ami aztán igazán furcsa – elvagyok anélkül, hogy a nagy nyilvánosság elé léphetnék. Nem kérdezte meg senki tőlem, én vetettem föl magamnak a minap, hogy nem arról van-e szó, hogy félek a kudarctól? Nem félek a kudarctól. Amit én írok, az jó. Ami nem jó vagy közepes, azt én nem adom ki a kezemből. Nagyjából 2 héten belül megpróbálom dűlőre vinni a Kossuth Jámbor Sanyijával, hogy akad-e a meglévő illetve befejezhető könyvek közt olyan, ami nekik kéne. Végülis mért ne kellhetne, ha egyszer Ányos László feladványszerző könyvét is kiadták, ha csupán 1000 példányban is? Mondhatni karitatív szellemben. Ahhoz képest, hogy annak a könyvnek az olvasó „tábora” aligha nagyobb, mint 50 ember!? Valójában a BLACK IS OK! két könyv kínálkozik kézenfekvően. De semmi ellenjavallata nem volna, hogy pl. a Barnabás-sorozat jöjjön ki, az mese is, sakk is. Vagy a verseskötet. A Fekete Rettenet pedig egy jó szerkesztő-lektor kezében egy korszakos és felkavaró kulcsregény egy húsbavágó társadalmi problémáról. Az is fölmerült bennem, ami nem is hülyeség, hogy azokat a könyveket, amelyek mondhatni kész vannak, adja ki Béla Bácsi 100-300 példányban úgy, hogy én honoráriumot nem kapok (a szokás hatalma), a könyvet kereskedelmi forgalomba nem hozzuk, csak a rengeteg támogatónk kaphat belőle. Ez a vonal végülis járható. És ha egyszer ezek könyv alakban, kis sorozatban megjelennek, mégiscsak nagyobb az esély, hogy komoly kiadó ráharap. De ezt csak úgy mondom, a csillagok állása nemigen táplál semmiféle optimizmust. Nekem meg úgysincs belőle sok. Aztán annyi negatív tapasztalatot gyűjtöttem be az évtizedek során, hogy nem is az érzéketlen és ostoba sakkoncok iránti indulatból nem vagyok lelkes valaminek nekifogni, hanem menten az emlékezetembe ugrik valamilyen fájdalmas kudarc, ami nem az én hibám volt.

Megdőlt a nagy számok törvénye is, már ami a társadalmi mozgásokon belül létezik. Csak a látványosabbakat. Volt arra példa, hogy 69 NB II-es és NB I/B-s csapat kapta meg a „Ritka kezdések” c. könyvemet, de többnyire más egyéb is jutott a borítékba. A boríték ára 86,- Ft volt. És ennyi kedvezményezett közül egyetlen egy meg sem köszönte. Ami azért is megdöbbentő, mert az NB II és I/B nagyjából behálózza az egész országot. Magyarán szólva nem szervezetten, hanem egyenletesen spontán volt mindenki bugris. Aztán megtörtént az, hogy az Ilussal írott és kiadott „Sakkazértis!”-t – amely színes is lévén ért vagy 3000,- Ft-ot – elküldtük 50 vidéki könyvtárnak. Ezek közül egyetlen, a kaposvári volt az, aki egy rövid levélben megköszönte. Az is fél év múlva! Megkérdezem magamtól, mielőtt más tenné, mennyivel lettem volna elégedett? Vagy általánosságban: Mi az a százalék, amelyik egy ilyen adományt legalább egy képeslappal „lereagálja”? Nagyon szimplán azt is lehetne mondani, hogy a 100 % az, amely a minimális emberi együttélés szabályainak megfelel. Hogy ez egy kicsit sok? Mihez képest? Ha azt vesszük, hogy 100 egymásról nem is tudó ember kap egy nagyvonalú gesztust, ajándékot, ők külön-külön mind megköszönhették volna, csak egy apró kedvességgel – de nem tették. Nagyon nem tették! Hogy még világosabb legyek: Amikor az ember átadja a helyét valakinek, az nem egy hősi tett. Azért piros pontokat és más elismerést az ember nem vár. Mert ez természetes. Vagy az kellene, hogy legyen.Viszont az tahó, aki annyit sem mond: „Köszönöm!” És volt még 2004 táján egy olyan igen könnyen megvalósítható, és ugyancsak ingyen szolgáltatásom, ami a szintén semmi hálát nem kapott nyomtatott „Sakkazértis!” lap elektronikus változata lett volna. A Fehér Gyuszitól begyűjtöttem az NB-s csapatok e-mail címét, és elkezdtem küldeni nekik írásokat, elemzéseket. A hatás döbbenetes volt. Nem emlékszem, hogy bárki is megköszönte volna, viszont ketten is voltak, akik különböző módon, de arra kértek, kíméljem meg őket küldeményeimtől. Ha nem lett volna világos (az volt), akkor is felfoghatták volna, hogy ezek az anyagok a csapat játékosainak épülésére szolgálnak. Megtehették volna, hogy egyszerűen továbbítják hozzájuk. Azt is, hogy valaki közülük jelentkezzen, hogy ő kapja a központi cím helyett. Nem így történt. Az egész kezdeményezés – amely nekem csak munkát és fáradságot jelentett volna – már csírájában elhalt.

Kedves Barátom 3000-ből! Te azt hiszed, ezek a mondatok valamiféle rossz viccet jelentenek, vagy aki mondta, meg aki leírta, tökrészeg volt. Nem. Hanem a halhatatlan emberi hülyeség egyik megnyilvánulásáról van szó. Nincs racionalitás, nem törődünk azzal, hogy sajátmagunknak (is) ártunk, csak romboljuk, amit más épít, ha már mi nem vagyunk rá képesek!

Most jövök rá, hogy bár nem nagy léptekkel, de a „Kétszáz kedvenc kudarcom” című könyv egy kis részlete íródott meg. És így van a közélettel is. A sakkbelivel, meg az általánossal. Én, aki annyira erős késztetést éreztem, hogy beszéljek, hogy tegyek minden mérlegelés nélkül, hogy túlerővel szemben, hogy már sokadszor cserbenhagyva – nos, én kiszálltam. Azelőtt az interneten is „osztottam az igazságot”, mostanára meglehet tizedére sorvasztottam a hozzám bejövő hazafias és miafene küldeményeket, amit meg mégis figyelemre méltónak gondolok, azt immár rutinszerűen egy-két mondatban konferálom föl, mielőtt egy csomó címre elküldeném. Biztos szégyellnem kéne, de van, hogy el sem olvasom, csak továbbítom, amit kaptam.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap