Kellene rá egy törvény

Balogh Bertalan, szo, 02/16/2019 - 00:03

 

 

 

(Kiemelések tőlem. Szerkesztő B.)

 

Bizony, már régen kellett volna legyen egy szikla szilárd alaptörvényünk arra, hogy meglakoljon az, aki hazánknak, vagy népünknek rossz hírét kelti akár itthon, akár külföldön. Vajúdik holmi gyűlöletbeszéd-ügy manapság, de ha komolyan vehető lenne, és törvényerőre is emelkedne, voltaképpen nem kimondottan a (fajnak nálunk sunyin nem elismert) magyart védi, de még ha védené is, a szokványos törvények, amint tudjuk, éppen olyan csűrhető-csavarható lenne, mint jóformán akármelyik törvényünk. Alaptörvényre gondolok inkább, alkotmányosan alátámasztott, megváltozhatatlan, megvariálhatatlan törvényre. És ezt nem keverném össze az úgynevezett gyűlöletbeszéddel, ami ha innen nézem, lehet igaz, ha onnan nézem, lehet valakire nézve sértő. Hozzánk hasonlóan régi-régi országokban, mint például Nagy-Britanniában olyan egyszerű, immár lelkekbe szervült és népszokássá vált törvény van érvényben ki tudja mióta, hogy például a kocsmában, vagy éppenséggel sehol nem szabad negatívan nyilatkozni a királyról, vagy királynőről. Minden másról beszélhet a brit, kivéve ezt az egyet kell teljesen elkerülnie, különben jön a rendőrt, és mire odaér, már jól el is verték az illetőt. Vannak ugyanis szent dolgok. Náluk a király, mint absztrakt fogalom a szent. De más nemzeteknél, úgyszólván minden kultúrnépnél, megvannak a nemzet jó hírére az alapvető és nem variálgatható törvények.
Miért olyan fontos ez?

Ha magyar kérdezné ezt, azzal szóba se állnék, mert egy sereg dolgot nem tud rólunk, és ez szégyenletes. Nem tudja például, hogy a magyar mint nép és nemzet újkori történelmének hosszú évszázadai folyamán egyebet sem élt át ilyen szempontból, mint éppen a magyar név eláztatását, a magyar nemzete körmönfontan és alaposan lebecsülő külföldi és belföldi mahinációinak sorát. Nem tudja, például, hogy elérték nálunk az idegen befolyások, hogy körülbelül ötszáz (!) évig nem volt hivatalos nyelv az anyanyelvünk. Nem áll meg ettől az ész? A latin, vagy a német, az igen, az nyelv volt és hivatalos. Nálunk. Az aztán más, hogy bizonyos dolgokat nem lehet kiölni. A nyelvet se lehetett. Olyan bámulatos minőségű irodalom bontakozott ki nálunk, hogy szépségét és rangját tekintve szinte példa nélküli. Arra is felhívnám a figyelmet, hogy szószékekről a világban, Európában, Dél-Amerikában, és mindenütt, ahol katolikus szószékek vannak, embertelen lényeknek hirdették a magyart, ördögfajzatnak, akik nélkül tisztább lenne a világ. És egy kicsit ma is belengi a világot ez a szemlélet.

Disszidálásomkor, az olasz menekülttáborban, a káderező tiszt mindenkit sorra vett, velem is elbeszélgetett, (ki tudja milyen információkat akart hallani tőlem), és nem tudta megállni, hogy közben Atillát szóba ne hozza. Elmesélte a nagy humbugot nekem is, mintha nagy szükségem lett volna ilyesmire, hogy Atillát, a szörnyet maga a Pápa állította meg Róma kapujában, stb.  Annyit jelent ez neki, hogy a csúcskultúra csúcsszemélye íme, hatalmasabb volt, mint a „sátáni hordák“ ura.  Vagyis, az olasz nagyokos egyből, mint atillaivadékot kezelt engem, (igazán köszönöm), ámbár valószínűleg ő is túlzásnak érezte ezt egy picit már azért is, mert történetesen egy öltönyös, mellényes, nyakkendős, díszzsebkendős, mandzsettagombos fiatalemberrel bölcselkedett, egy magyarral, jó angolsággal, aki igazság szerint talán mégsem látszik egészen a „horda“ egyik hordalékának. De nem lehet évszázados szervült lebecsülést kiradírozni. Svédországban is, ahol majdnem másfél évtizedig éltem, meglepően sokszor kérdezték tőlem, hogy aztán, tudok-e hegedülni. Ezek a nagyon kis epizódok csak nagyon kis mozaikkockák a nagy körképből, a magyar nép tökéletes félreismeréséből. Történelmünk lealacsonyító része az is, hogy ma is a lehető legaljasabban megírt „magyar“ történelmet tanítjuk gyerekeinknek, ahogy én is azt tanultam annak idején, a kisiskolában, hogy halász-vadász, lovas, nomád nép vagyunk, akik betörtünk a
Kultúr-Európába a ki tudja honnan a keleti francból. Ettől is megáll az ész! És csináljuk. Rossz hírét keltjük a magyarnak itthon is, a saját generációnk számára is, osztrák ihletésű történelemmel, hajánál fogva előrángatott és tíz körömmel tartott finnugor tanszékkel, hogy csak ezeket említsem. És akkor nem beszéltem még arról, hogy milyen alakok és milyen nem-magyarok képviselnek bennünket külföldön politikában, irodalomban. Ezt már könnyebb észrevenni másnak is, hiszen orrunk előtt történnek a dolgok. (Meg a hátunk mögött).

   Miért olyan fontos egy nemzetnek a hírnevét minden erővel öregbíteni?

   Az egyszerű ember el se tudja igazán képzelni, hogy mennyire végzetesen fontos tud ez lenni. Gondoljunk csak Trianonra. Szétfaragni Európa egyik legősibb nemzetét roppant könnyű volt a világ nyilvánossága előtt, hiszen a világ egy nagyon rossz hírnevű népségnek tudott bennünket, akik, ha rápillantunk Európa térképére, ráadásul ott éktelenkednek hatalmas országukkal Európa kellős közepén. És micsoda termőfölddel!

Kétségtelen, hogy a vetélkedő szabadkőműves nagypáholyok közül a vesztes oldalán álltunk, de ilyen példátlanul elbánni velünk csak úgy volt lehetséges, hogy közben lényegében egy „Európába becsellengett, szemét fajnak“ tudták a magyart.

Fontos, ennyire életbevágóan fontos a jó hírnév! Különösen azok tudják ezt, akiknek előnyére van, ha ezt, vagy azt az országot végtelenségig eláztatják. Mert megágyaz ez egy nemzetrombolásnak, mert jogcímet ad országelrablásra, népirtásra, és bármire.

Most, hogy azt látom, a világban a már a lassan kissé hunyóban lévő barbár-hírnév mellé, rengeteg pénzt, paripát és hazugságot felsorakoztatva árad a gyilkos sugallat arról, hogy fasisztoidok vagyunk, kirekesztek, nyilasok, fajüldözők, antiszemiták és minden vagyunk, csak nagyságosurak nem, egy szándékot észlelek: egy jogcím felépítését, ami jogot teremtene majd akár a teljes kiirtásunkra is.Félelmetes vízió ez, és az benne a legfélelmetesebb, hogy nem csupán vízió, hanem egy tényleges előkészület ijesztő tünetéről van szó. Észre kellene ezt vennünk, és védekeznünk kellene, amíg nem késő.

  Azt írtam egyik könyvemben, hogy a „ki a magyar“ kérdésre az én válaszom ez: „Magyar az, aki semmilyen körülmények között nem lenne képes ártani a hazájának“. Nem tudom. nem ez-e a legtisztább definíció a sok közül. Ha igazam van, képzeljük el, hány nagyokosunk és politikusunk tudná ma megütni ezt a mércét e szétlopott országban, amely a külvilág felé is szabad utat nyit a becsmérlésünknek. Kertész biztosan nem ütné meg a mércét. A másik nagyon kétes Nobel-díjast is ágálni engedjük itt, hogy végül a szerinte megtapasztalt magyarországi antiszemitizmus rémítő jelzőjével térjen haza a nagyvilágba Abból az országból vitte magával a „jelzőt“, amely hagyományosan a legtürelmesebb idegenekkel szemben, amely nem tipikusan antiszemita, amely német megszállás alatt is befogadta és rejtette a környező országokból menekülő zsidókat, amelyben a pesti gettót Horthy páncélosai védték a németektől és a deportálástól, és amelyben ma is tele van a közélet és a kormány is jól megélő zsidóval stb., stb.. Olyan hamis és álságos hírverés zajlik körülöttünk külföldön is, belföldön is, hogy nagy nemzetek se tudnák sérülés nélkül kiheverni ezt.

Ez indít arra a gondolatra, ez a készülődés, ez a kitervelt előkészítés, ez a nagy nemzeti hitelrontási kampány, hogy szükségét lássak végre egy sziklába faragott törvénynek, amelynek a lényege az, hogy megbocsáthatatlan bűnt követ el, aki nemzetünk hírnevét rontja itthon is, kint is.

 

Balogh Bertalan
       USA 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap