A kenyér illata

Fehér József, szo, 10/27/2012 - 00:01

 

 

 

Emlékszel még a frissen sült kenyér illatára? A mosolygós, dúcba szakadt, hóbélű cipókra? Gőzölögve sorakoztak a kanapéra helyezett gyékényen, miután a mama a forró leheletű kemencéből hosszú nyelű falapáton kiszedegette, és vizes kisseprűvel becsapkodta őket. Jóízű illattal telt meg az eresz alja, a tanya félig nyitott előtere. Ilyenkor mindig kérleltük a mamát: szegje meg a kisebbiket. A nagy kés máris hersegve szaladt, kihasítva nekünk a remegő kenyér púpját. Ahogy mi neveztük, a dúcát. Ezt szerettük igazán. Talán, mert ennek a héja volt a legszőkébb és a legropogósabb.

Aztán kettészelte és vastagon megkente tejföllel. „Nesztek” – nyújtotta mosolyogva és mi elszaladtunk vele, mint pulykacsibék az aludtejes darával. S a mama olyan jót nevetett, hogy még a könnye is kicsordult.

Elteltünk mi a tejfölös kenyérrel, hogy csak akkor kerültünk elő, mikor már belül is megszólalt a déli harangszó. Alig vártuk, hogy a fa árnyékában asztalra kerüljön  a kemence elején sütött, cukrozott lepény. Ma is összefut a számban a nyál, ha rágondolok.

Ünnep volt minden kenyérsütés a mamánál. A kemencéből kikerülő cipók az életet jelentették. „Csak kenyér legyen – mondogatta –, majd csak akad hozzá harapnivaló is.” Még a legszegényebb esztendőkben is tojtak a tyúkocskák, és adott kevéske tejet a tehénke. Ha ez a forrás is elapadt, cukros vizet mártogattunk esténként, és örültünk, hogy volt mit belemártogatni. Nagy becsülete volt ám nálunk a kenyérnek!

Ha sütéshez készülődött a mama, mintha vásárba készülődött volna. Tiszta ruhát vett magára, derékig érő haját megfésülte, kontyba kötötte, és a szekrényből elővette legújabb kötényét. Nem sietett a munkával, volt valami méltóságteli tisztelet minden mozdulatában: ahogy elkészítette a kovászt, ahogy a szakajtókosarakba kimérte a lisztet, ahogy sürgött-forgott a konyhában a nagy asztal körül. Mi csak néztünk tágra nyílt szemmel és figyeltünk, mintha egy nagy csodának lennénk a tanúi. Mert az maga volt a csoda, hogy lisztből és kovászból megszületett a mindennapi asztalravaló.

A mama könyékig felhajtotta karján a ruhát és a hatalmas kékmázas vájdlingban megdagasztotta a tésztát. Ekkor már ott settenkedtünk körülötte mi is, arra várva, hogy a kis öklünket belemélyeszthessük a puha anyagba. Aztán az egészet betakarta egy nagy fehér ruhával. S a tészta néhány óra múltán úgy feldagadt, mint a várandós asszony hasa.

Már pislákolt a petróleum lámpa, mire a tésztát a konyharuhával bélelt szakajtókosarakba rakta. Reggelre befűtötte a kemencét, s a lehúzott pernye helyébe vetni kezdte a kenyeret. Az utolsó tésztát mindig megrövidítette, hogy két öklömnyi cipó és két hólyagosra sült lángos is kiteljék belőle. Hanem akkorra már a szomszéd Miska  gyereket is odacsalta a kíváncsiság, no meg az éhség, s a mozduló ajtófüggöny résén bedugta borzas fejét. Mi a mamára néztünk, ő meg ránk. „ Az apátok mindenit…” – nevette el magát, s a két cipóból és lángosból gyorsan hármat formált. Akármilyen  undok is volt a Miska – mégiscsak a játszótársunk volt.

Örömünkben körbeszaladtuk a tanya udvarát. Nagy csodálkozásában néhányszor ránk is vakkantott a Sajó kutya.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap