Kérelem, csata előtt

Döbrentei Kornél, p, 07/13/2018 - 00:06

 

 

 

 

 

 

 Bús János tüzér alezredes úrnak

 

A hegy irdatlan, nagytürelmû lejtôivel,

a magasságot kövenként cipeli fel,

megszédülök látva, lent mi maradt még ott:

az aláhullással megkísértô szakadékot,

a hasíték nôsténytágulat, meredek,

alján a zuhanás ereszt-e még vastag gyökeret?

 

És megtörténik, mit kerülni akart Az eltévedt lovas,

mögötte ügetek bízón és vakon, lovászfiú, istállószagtól avas,

hirtelen barna bazalttömbként telik be a katlan,

kétlábra nagymérgû medve ágaskodik mítikus alakban,

csontig szántó, kampós mancsát szívemre helyezte,

éj-üledékes szeme csillagát a szemembe égette,

majd levált rólam gyöngéden a végzetes karom,

s utána dörmögés: ,,még nem akarom”.

 

Kezdetben, immár most legyen végképpen,

nem is szeszektôl átszellemített vércsekéken,

kívülrôl hallom,

kallódásom miként hallszik súrlódni vétkekhez, bûnökhöz,

s amint rekedten bevallom:

,,én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem”, ösztönöz

oly életre, mely kivertségem percétôl bebörtönöz,

és mégsem, és mégsem, és mégsem,

végleges gyôzelem soha nincsen,

néhány végzetes tévedés tûnhet annak, az se ingyen,

önfeladás a gyôzelmem, szikár ellenállás a legyôzetésem,

a porcelán-öböl elôtt féltérden

hódolok újra, emlékezet-mállasztó régen,

mert a csésze,

a Teremtés egésze,

klórtól szúrós, szigorított fehér,

 

mégis, már-már kacérkodón ledér:

villámok-hasogatta, recsegô fejem

az infernális medencébe nyomva, a csatornán át le magam nyelem,

noha ködharmatért, tengerrengésért epekedésem konok,

immár én most mindent vissza ily ínségesen adok:

hányadék a gyónás:

magából a cetet hogyan okádta ki Jónás?

 

Profán Grál-kehely

ez a démonoktól nyüzsgô hely,

meg hogyan maradhatunk épnek,

ha ezek a falakból is kilépnek?

 

Marva idegeimet, mindenik riogat,

s ahogy az est ereszkedik,

nincsen enyhület reggelig,

apám, add kölcsön a pisztolyodat.

 

Ahol mások bátrak, én megfutok,

ahol megfutnak mások, onnan én nem inalhatok,

se elôre, se hátra, mindig helyben,

azért, hogy bénaságom, iramlásom rejtsem?

S ez nem hívságnak, dölyfnek tett engedelem,

ki sejti, miért nem tehetem?

Fejtsed meg te, kibôl-mibôl démon,

nem látsz te túl semmiféle szándékon,

magad is kitaláció vagy,

Kárpát-medencébôl sarjadsz,

hiszed, mi azért növesztünk szárnyat,

hogy megrontsd: kotyvassz hónunk aljából szivárgó setét árnyat,

az égív halántékomat-gyötrô, kínzatos pánt,

valamely akarat ragyába csömörlött fájdalmat kaparni a                                                                                         homlokomhoz ránt.

 

Az életet immár rettenem, meghalni még félek,

dönt helyettem beleim labirintjában a sárban csapongó lélek,

 

oda már minden diadal,

hozzám minden halott fiatal,

még Te is apa,

génjeim anyával együtt summázó akarata,

már nem lehet, nem szabad, nem tehetem,

egy Kék-Duna keringôre még talán telhet az életem,

csak az nem sejti, akinek a butasága hossza

a saját álmát átalussza:

számára úgy rozsdállik Lovag-kereszted,

nem veszi észre, a fénypajzs kiragyog,

s vélekszik: családod, néped a semminek ereszted,

holott már nem védtelenek, mert nem vakok,

bár sompolyg feléjük ingerült bajszú tigris,

régóta jön, lépte évszázadokat jelent,

akkor is tudjátok, akadt néhány igric,

szájba-döglesztett szókkal, térképpé tarlott puszta tenyérrel                                                                              mégis nekiment,

noha a tehetetlenség ugara vad,

apám, add kölcsön a pisztolyodat!

 

Elerôdtelenedtek a varázsigék, ráolvasás, átok, ima nem enyhít,

sem vissza, sem el nem tántorít ez önmocskában fortyogó                                                                                        bolygótól senkit –

Drága apa, add nekem, ami elidegeníthetetlenül, férfiasan volt a                                                                                          tiéd,

tiszti pisztolyodat, az önvédelem fétisét,

mert mi maradt nekünk, nekem?;

mérgezett réten tartott baromi, tápértéke-nincs türelem,

hová megújító trágyaként még magamat sem üríthetem,

se szóllani, se tenni nem tudok olyat,

ami súlyosan szívrengetô, végérvényesen igaz,

csak vonyítok, csapdába csalt, kiírtásra szánt csikasz –

 

A csôben egy lôszer énértem érik, nem rohad,

Apa, add nekem a pisztolyodat.

 

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap