Keressük, ami összeköt? Feledjük, ami elválaszt?

Duray Miklós, h, 11/10/2014 - 00:12

(készült a komáromi Kecskés László Társaság felkérésére2008. májusában)

 

A második világháború végének közeledtével és az utána következő években a csehszlovák hatalmi politika sosem volt mélypontra süllyesztette a magyar-szlovák viszonyt. Szlovák részről a hivatalosan gerjesztett alantas emberi érzelmeket legenyhébb kifejezéssel hidegvérű gyűlöletnek nevezhetnénk, a hatalmilag szervezett magyarellenes terveket és a végrehajtásukat pedig a nácik szótárában sajátos jelentést nyert „ausradierung”-ként lehetne jellemezni. Ez a megváltozott helyzet magyar részről sem maradt lélektani következmény nélkül, melyet azonban az eluralkodott félelem zárt korlátok közé és változtatott bárány-farkas viszonnyá. A magyarokkal azonosan üldözendőnek tekintették a magukat magyarnak valló zsidókat és a magyarsághoz felzárkózott cigányokat. A magyar zsidók elhatárolódtak ettől a bánásmódtól. Kifogásolták, hogy velük is harmadrendűként bánnak, mint a magyarokkal. A cigányok pedig türelmesen vállalták ezt a sorsot is. Az évszázadokon át egymás szomszédságában élő két nép – a magyar és a szlovák – pedig egyre inkább elidegenedett egymástól. Ez az állapot azonban egy sajátos fordulatot is hozott: a magyar közelebbinek érezte már a cigányt, akit korábban távol tartott magától, mint a szlovákot, akihez társadalmi kapcsolatok fűzték.

Fülemben cseng egy, a gyermekkoromban, a szülővárosomban belém égett mondat: a feleséged inkább legyen cigány, mintsem szlovák.

Ebből a megváltozott értékrendre utaló kiszólásból – emlékeim szerint – annyit szűrtem le tanulságként, hogy vagyunk mi, magyarok, vannak a cigányok, akik majdnem olyanok, mint mi vagyunk, és vannak a többiek, a szlovákok, akik idegenek, mert ők szakítottak el bennünket nemzetünktől, majd a nyakunkra telepedtek. Mert az iskola, ahová jártam, meg a cigányok is, akik odajártak, mintha ezt igazolták volna. A körülöttünk lévő világot már valóban amazok uralták.

Az otthon az otthon volt, az óvodában én voltam én, voltak hozzám hasonlók, a velem nem azonosak, és voltak az idegenek. A zeneiskolában voltam én, majd azok, akik beszélték a nyelvemet, de nem értették a gondolkozásomat és voltak az idegenek. Az üzletben idegenek álltak a pult mögött, a hivatalokban is idegenek ültek, a rendőr és a vasutas is idegen volt. A téren idegenek ünnepeltek idegen nyelven idegen ünnepet. Büntették, ha mást tettem, és káromoltak, ha az anyanyelvemen mondtam. Jogot formáltak arra is, hogy eldöntsék, mit gondoljak, és hogyan mondjam.

Idegenek népesítették be körülöttem a világot és egyre szűkebb lett az a tér ahol én, a velem azonosak, a hozzám hasonlók vagy az engem értők és megértők élték életüket. Egyszer aztán egy fordított világra ébredtem, amelyben már nem ők voltak az idegenek, hanem én.

Az idegen egy nagyon rideg, hideget sugárzó, idegesség előidézésére alkalmas, ellenségességet sejtető kifejezés. Nem tudom, mikor jutott ez a szó a szókincsünkbe, a nyelvészek sem ismerik eredetét, de a rajtunk kívül állókról szerzett sok rossz tapasztalat eredményeként kerülhetett szavaink közé.

Korábban sok egyéb kifejezést használtunk a leegyszerűsítő és elutasítást jelző idegen szavunk helyett: jövevény, vándor, ismeretlen, külhoni, hazátlan, hontalan, csellengő, csángáló, jöttment. Valamikor többszínűnek mondtuk azt, ami nem egy tőről fakadt, és ebből eredt a sokszínűsége. Gyakran különbnek éreztük a tőlünk eltérőt, ezért észrevettük azokat a különbségeket, amiknek színessége különleges élményt nyújtott, és természetszerűen a tarkaságra nyitott ablakot, ahonnan színpompás világra nyílt kilátás. Vélt egyhangúságunkhoz képest ez egy más világ volt és gyakran erre a másságra csodálkoztunk rá, ami a sajátja volt a tőlünk különbözőnek, ami számunkra ettől vált sajátossá, lett sajátságos. Tiborc sem az idegenekről beszélt, noha oka lett volna rá, hanem a meránikról. Azokkal kapcsolatban használtunk tehát ilyen, az idegen jelzőtől eltérő kifejezéseket, akik szokásaikban és nyelvükben tőlünk úgy voltak eltérők, hogy reménykedhettünk abban, hogy kölcsönösen hasznára leszünk egymásnak, egymás szokásait ellesve gazdagodhatunk és erősödhetünk.

Ezeket a szószöveteket legkevesebb ezer éve használjuk, de Szent István óta bizonyítottan. Ismervén azonban őseink sokszínű műveltségi és hagyományi összetételét, az államalapítás előtti magyaroknak – vagy talán az avaroknak is – nem csak a szókincstárában lehettek ezek a fogalmak, de része lehetett gondolatviláguknak is. Ők nem idegenkedtek a másságtól, csak megtartották a három lépés távolságot. Harcoltak ellenük, ha kellett, és ha győztek, befogadták őket, ha alul maradtak elfogadták. De velük közös sírba nem fektették halottaikat. Nem azonosultak velük, hanem tisztelettel megkülönböztették a magukétól. Gazdagodtak belőlük, de hagyták őket élni – mert nem idegeneknek tekintették őket, hanem együtt élőknek – a párhuzamosság természeti törvénye szerint. A vezéreszme az együttélés és a befogadás volt és csak végső esetben az összehajlás – az élet végessége viszonylatában, valahol a végtelenben. 

 Ezért elfogadhatatlan mindaz, ami ma történik velünk – kényszerű alárendelődésünk azoknak, akik egy más nyelvet beszélő nagy népet, a germánokat némának nevezték csupán azért, mert nem értették nyelvüket. Akik ellenségként kezdtek viszonyulni hozzánk, akikkel a sorsuk évszázadokon át összefonódott. Akik azok alól rántják ki a széket, az ágyat, akik velük mindezt korábban megosztották.

 Megszűnt a természetes, a lendülettel befogadó, de barátságosan megkülönböztető együttélés. Idegenné tették önmagukat, mert elidegenítettek bennünket. Mi ezért kezdtük keresni azt, amit addig természetesnek tartottunk. Amikor megéreztük, hogy idegenné válnak, programszerűen kezdtük keresni velük a kapcsolatokat. Csakhogy amit mi annak idején természetesnek tartottunk, azt ők ma zömmel fölöslegesnek érzik.

Képzelhetjük hát magunkat hídnak, de hídfő nélkül.

De ha egy híd átíveli a folyót, egyszer a hozzávezető utakat is megépítik. És ha egy folyóparthoz mindkét oldalról vezet út, egyszer az ésszerűség győz, és a hidak újjáépülnek.

Képzeljük hát magunkat hídnak vagy útnak, és felejtsük a közlekedés útjait romboló idegeneket. Az együtt élő nem rombol, nem gyűlölködik.  Egyszer úgyis azok fognak örvendezni, akik közlekedni akarnak, kapcsolatokat szeretnének tartani, és az újratalálkozások varázsát várják – velünk fognak ünnepelni.

Vagy mégse!?

Az élet ettől bonyolultabb és körmönfontabb. Soha sem az útnak a kerékabroncsok által pattintott köve, soha sem az út építője, és általában nem a hídverő kapja a tapsot, hanem az a fehér ruhás lány, aki odaveri az oszlophoz a pezsgősüveget, mondván: mától erre járjatok.

Így van! Hidat és utat még soha sem építettek másnak, csak a használóinak, és ez a természetes.

Járjunk meg egynéhány ilyen, képzeletbeli hidakon átvezető utat.

Egyszer, valamikor 1947 tavaszán egy három nemzedékből álló családot eltartó ebedi magyar parasztember fehér cédulát kapott az idegenek hatóságától. Az állt rajta hivatalos, idegen nyelven, hogy ki kell települnie. Ez magyarul azt jelentette, hogy el kell hagynia szülőföldjét, ott kell hagynia sok nemzedék által összegyűjtött értékeit, elődeinek sírjait, hitvesi esküjének templomát és el kell foglalnia egy vele valamikor egy hazában együtt élő sváb paraszt házát, abban a faluban, ahol annak elhalt nemzedékei is nyugosznak, és a dombon magasodik annak a templomnak a tornya, amelyben az is örök hűséget esküdött. Az ebedi ember végiggondolván ezt a lehetetlenséget, a lehetséges megoldást választotta. Felkeresi a svábot. Hátha annak van mehetnékje, ezért akarják őt és a családját a helyébe költöztetni hiánypótlásként. Talán megegyezhetnek. Ünnepi gatyát öltött és elindult gyalog. Az időközben ismét meghúzott államhatárt furfangosan átlépte, szellentett egyet a gyűlölt határőröknek és rövidesen megérkezett a Dunán-túli sváb faluba. Hamar és bölcsen megegyeztek: a sváb sem akar menni, sőt soha sem akart, a magyar is maradni akar, sőt mindig is akart. Minek ez a nagy hűhó. Békességben elváltak egymástól, de néhány hónap múlva a hivatalos hatalom mégis mindkettőjüket eltakarította otthonából.

Ugyanebben az időben egy Salgótarján környéki dél-nógrádi szlovák család is megkapta a cédulát: repatriálhat Csehszlovákiába. Az írásban feltüntetett értelmetlenség nem sokat jelentett számukra. Annyit azonban tudtak: el kell hagyniuk szülőföldjüket. A repatriálásnak nevezett telepítés éjszakáját az egész család álmatlanul töltötte, majd kora reggel a családfő a hálószobában vigyázzba állt, és elszavalta a Szózatot: hazádnak rendületlenül, légy híve, óh magyar… Nem „repatriáltak”, otthon maradtak.

A Bars megyei Léváról, a baranyai Bólyba telepítettek egy magyar családot. Megérkeztek a faluba és a teherautóról lerakták motyójukat egy nagy parasztház udvarára. Ott már volt egy rakás holmi, a kitelepítendő sváb paraszté, akié volt a ház és a hozzá tartozó gazdaság – még nem érkeztek őket elszállítani. Nézték egymást hosszasan, mert nem tudták kiben mi rejlik, majd, mint a kerítésen átbeszélők szavakat löktek egymásnak, aztán lassan összesomfordáltak, összepusmogtak, végül sírva összeölelkeztek és a szülőföldjét vesztett felvidéki gazdával a sváb család is visszaköltözött a házba.

Az 1970-es évek elején az észak-nyugat csehországi Nejdek városának poros szállodájában jártam. A portán szlovákul beszéltem a „recepcióssal”, amit meghallott egy, a hatvanas éveiben járó pongyolás néni. Ragyogó arccal tüstént hozzám lépett, és zengzetes békésmegyei szlováksággal szólított meg, elmondván: itt ő a szobaasszony. A beszélgetés negyedik mondatából azonban kiderült, hogy a „szlovák-magyar lakosságcsere” egyik áldozatával beszélgetek. Dél-alföldről „repatriáltak” Csehszlovákiába. Kaptak házat, földet, de a kommunizmus beköszöntével mindent elvettek tőlük. A szülőföldjét önként elhagyott családot ezután már semmilyen érdek nem kötötte új otthonához, ezért széttelepültek az országban. A néni az egyik fiával került Nejdek városába, de az is otthagyta őt, ezért élt ott szomorúan, egyedül és még szlovákul sem beszélhetett senkivel, nem úgy, mint egykor a Nagy Magyar Alföldön.

Békéscsabán jártam 2007 koratavaszán. A Kossuth téren éppen a Gyurcsány-kormány ellen tüntettek. Átlóztam a teret, áttekintést akartam nyerni a helyzetről, egyszer csak szlovákul kiáltja valaki a nevemet:

Pán Duray!

Megálltam, körbetekintettem és megláttam a felém kiáltó embert. Az arca árulta el, hogy ő volt az. Egymás felé indultunk. És amint egy lépésnyire értünk egymáshoz, a nyakamba borult, és könnyes szemmel nézve rám mondta:

„Tu som doma. Nemal som ani dva roky, keď nás odtial presťahovali. Teraz som už na dôchodku a žijem v Lučenci,  ale sem sa vraciam ako domov – moja domovina je tu.” (Itt érzem magam otthon. Még nem voltam két éves, amikor áttelepítettek bennünket innen. Most már nyugdíjas vagyok és Losoncon élek, de mindig ide térek haza – itt van a hazám.) – Mondta ezt az árpád sávos zászlóktól erdöllő békéscsabai tér közepén, ahol csak én értettem őt, senki más. Mert az ottani szlovákok sem értették – mint ahogy azt sem értették, miért települt át a családja, hiszen senki sem kényszerítette őket.

Ezek az emberek, svábok, szlovákok hallhatóan és érthetően nem idegenek és a hozzájuk hasonlók sem azok, csak mások. Ilyen másságokból tevődik össze a világunk széles emberi színpalettája. A másságoknak ez a sokasága teremti meg a sokszínűség tarkaságát, amelyben a hasonlóságok kapnak hangsúlyt a különbségek helyett.

Szinte mániákusan valljuk és talán hisszük is már vagy egy évszázada, hogy egymásban a hasonlóságokat kell keresnünk, mert a bennünket körülvevő idegenekből az arra alkalmasak sorstárssá csak így válhatnak – legyen nyilvánvaló, kik az idegenek és kik a társak.

Esterházy János mondta, és életével majd halálával bizonyította: „Nekünk, magyaroknak és szlovákoknak azt kell keresnünk, ami bennünket közelebb hoz és nem azt, ami bennünket eltávolít”. De mily paradoxon, hiába vallotta, hitte és bizonyította is, mégis – akarata ellenére – ő vált a megosztás éles vonalává, mert olyan tükröt állított elénk, amibe sokan máig nem mernek belenézni, mert félnek a látható valóságtól – saját torz arcuktól. E félelem miatt tartóztatta le őt a Gestapo, ítélte őt Gulagra a szovjet-rendszer, ítélte halálra a „nemzeti és demokratikus” csehszlovák hatalom, és ezért kellett börtönben meghalnia a kommunista Csehszlovákiában. Így akarták az általa állított tükröt szilánkokra törni vagy tőlünk elidegeníteni, hogy a benne látható képről azt higgyük: ellenségkép. Az igazság tükre azonban megvakíthatatlan. Lehet sötét szobába zárni, hogy ne legyen visszfénye, de tükröző képességét ettől nem veszti el.

Esterházyval szemben az idegenek legsúlyosabb érve, hogy a szlovák nemzeti bíróság rásütötte a bűnösség-bélyeget. Ez Krisztus és Barabás esete. A római főhivatalnok is pontosan tudta, hogy a názáreti nem bűnös. De a bűntelenség nagyobb teher – még ha magasztos is –, mint a bűn. Ezért kell hagyni futni a sok bűnöst és megfeszíteni az egy tisztát, hogy a bűn ne lássék bűnnek. Az idegeneknek Esterházy ellen szóló legnyomósabb érve még ma is, hogy csak törvénnyel lehet őt mentesíteni a bűnösségét kimondó ítélet terhe alól. De az idegenek legkörmönfontabb álláspontja mégis az, hogy nem lehet hozzányúlni az akkori törvényekhez, mert összeomlana a háború utáni jogrend. „No és” – válaszolhatjuk mi.

Hagyjuk hát az idegeneket. Az idegenek maradjanak idegenek. A bűntelenek büntetése legyen az ő bűnük. Tipródjanak ettől.

Mi azokkal keressük és fonjuk a napi kapcsolatok szálait, akik belenézhetnek a tükörbe és mernek is belenézni. Nekünk nincs szükségünk a gazemberek körmönfont fondorlataira. Mi tudjuk, ki a bűntelen, ki nem idegen, ki a barát, a testvér, a más, a majdnem hasonmás. Mi tudjuk, hol kell építeni a Dunán, az Ipolyon hidat, hogy emberi életet élhessünk. Mi tudjuk, hogy azok, akik mindezt akadályozzák, a szemétre valók, akár szlovákok, akár magyarok.

Mi már felismerjük azokat, akik nem idegenek, beszéljenek bármily nyelven…

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap